Jól olvasod: BOLDOGKOR. És nem Boldog kór. Vagyis nem egy kórságról van itten szó, kérem!
De nem is Boldogkor, olyan értelemben, hogy „Mikor?”, „Hát tudod, akkor, amikor... boldogkor, na!”
Hanem Boldogkor. Úgy is, mint Boldog Kor. A Boldogkor kifejezés nem csupán tulajdonnév, hanem minőségjelző és helyhatározó is.
Boldogkor adott időben (az atomháború után 87-ben, és adott földrajzi helyen van a történelemben. A cselekmény pedig a fővárosában, City-ben játszódik.
Vagyis szó sem lehet arról, hogy a réges-régi, 20. századi, kelet-európai országok bármelyike legyen a mintája! Akkor sem, ha arra a kelet-európai időre sokan úgy tekintenek már vissza, hogy, na, az boldog kor volt. Háromhatvan volt a kenyér...
De annak az időnek semmi, de semmi köze ehhez a regényhez! Naná, hogy nincsen! Majd persze, hogy lenne... Aham...
Olyasmihez, hogy 1984 vagy a SZÉP ÚJ VILÁG viszont ugyancsak és nagyon is van. Akkor is, ha az elsőbbség természetesen nem Mareké.
Sem Orwellnek, sem Huxley-nak nem kellett félnie amiatt, amit leírtak. Mareknek viszont kellett hozzá bátorság. Mert akkoriban errefelé, Kelet-Európában Boldogkor volt. Amott meg nem. Ez az oka annak, hogy a regény természetesen nem Kelet-Európáról szól.
Mert ha arról szólna, akkor tutira meg sem jelenhetett volna sem 1972-ben, amikor megjelent, sem utána még vagy tizenhét évig. De mert megjelent, ez a bizonyítéka annak, hogy a rothadó kapitalizmus valószínű jövője került benne terítékre. Hiába is vannak áthallások.
Mér' szerinted különben Gustáv Husák elvtárs hagyta volna a kiadását? Nálunk meg Kádár elvtárs és Aczél elvtárs engedte volna, hogy a közös könyvkiadási és könyvcsere-programok keretében ez a kultúrszemét mérgezze a magyar elvtársak patyolat lelkét, szellemét és aljasul gyöngíthesse a rendszer melletti elköteleződöttségüket? Na, apafej, látod, erről beszélek! Persze, hogy nem! Vagyis az a tény, hogy a könyv megjelent, ott is, itt is, egyértelműen bizonyítja, hogy a könyv nem a coclista diktatúrákról mesél! :-)
Egyébként túl a fenti élcelődésen, az a legviccesebb, hogy nekem tényleg nem a szocialista-tábor országai jutottak az eszembe olvasás közben, hanem a mostani napok, 2023, meg az elmúlt és az eljövendő idők.
Meg az, hogy mekkora unikum ez a regény. Nem csak egyéb regények között, hanem még Jan Marek munkásságban is. Ugyanis őt leginkább a huszadik század elején megesett bűnügyek interpretátoraként ismerjük, egyáltalán nem sci-fi–íróként. Maximum egy ifjúsági krimi szerzőjeként.
A BOLDOGKOR IRÁNYAI
Mert a diktatúra csak az egyik irány. A másik meg az, hogy a regény előképe a Terminator-ságoknak, meg a katonai, androidos sci-fiknek.
Vagyis két lovat egy fenékkel csücccsent meg. Méghozzá szerencsésen és ügyesen.
Tehát sci-fi, disztópia, politikai pamflet, rendszerkritika, sok az egyben regény ez. Aztán mindezek ellenére a kutya sem ismeri. Legalábbis én eddig még csak nem is hallottam róla. Szerintem te sem.
A DIKTATÚRA ÚGY ÁLTALÁBAN
Bár természetesen minden, amit Marek ír a diktatúráról az érvényes a volt komcsi országok politikai berendezkedésére is. Sőt, gondolom, arra elsősorban.
Ahogyan érvényes bármelyik, mindenkori diktatúrára is.
A diktatúrákról nem kevés könyv született eddig. Mert mindig izgalmas témát ad egy totalitárius rendszer működése, bárhol is legyen időben és térben. Izgalmas, hogy milyen eszközökkel él a hatalom megszerzésének az érdekében, izgalmas hogyan tartja fent a hatalmát, izgalmas, a benne élők tudnak-e arról, hogy diktatúrában élnek, ha igen, ha nem, miképpen viszonyulnak hozzá?
És izgalmas az is, hogy akik felismerik, hogy diktatúra van, mert ha nem ismeri fel senki, akkor nincsen konfliktus, miképpen reagálnak, mit tesznek.
Nem kevésbé izgalmas, hogy arra, amit tesznek, miképpen reagál a hatalom? Hogyan roppan vagy éppen hogyan nem roppan meg a történet végére?
Mondom, egy diktatúra mindig izgalmas. Azért is, mert nyomasztó. Mert egy diktatúra megmondta, mit kell hinni, vallani, hogyan kell élni, beszélni, kivel tarthatsz kapcsolatot, és kivel nem, mit nézhetsz, mit olvashatsz és mit nem. Kizárólag adott keretek között mozoghatsz, csak a diktatúra nyelvé használhatod, csak az ő játékszabályai szerint élhetsz.
A diktatúra szürke, irányítható masszát akar csinálni az általa irányított emberekből. Nem jó neki, aki gondolkodik, akiben van bátorság megkérdőjelezni dolgokat, aki önállóan cselekedni mer, aki élő, emberi kapcsolatokat épít. Mert aki ilyen, azt a diktatúra nem tudja irányítani, magába olvasztani. Veszélyes rá nézve. Ezért jobbára kiiktatja vagy valamilyen módszerrel, erőszakkal, zsarolással betöri. S annak érdekében, hogy ilyesmi meg ne történhessen egyfelől megfélemlít, másfelől elképesztő szorgossággal agymos. Az agymosás része, hogy a múltat a maga képére formálja, a maga üzenetének megfelelő összefüggések közé helyezi, a maga terminológiája szerint. A tényektől, a racionalitástól nem hagyja magát zavartatni.
Ahogyan Marek könyvét olvastam, mondtam már, valahogy nem a visszataszító kommunista diktatúrák jutottak az eszembe. De még csak nem is a fasiszta, náci rezsimek. Nem is a dél-amerikai, vagy akárholi borzalmak. Hanem mai Európa. Bármelyik része.
És most egyszerre nagyon sok mindent kellene mondanom.
Kezdem azzal, hogy természetesen mindenki meg van arról győződve, hogy független, autonóm személyiség, önálló értékítélettel, nézetekkel, gondolatokkal, döntésekkel.
Ahogyan arról is, hogy becsületes, bátor és őszinte. S jobbára arról is, hogy semmiféle hatalmi nyomásnak nem enged. Hogy tutiszentség, hogy becsületes marad bármilyen presszió érje is.
*
Én nem vagyok biztos önmagamban. Csak sejtem, miként reagálnék például a fizikai kínzásokra... meg arra, vajon mit tennék, ha Szerelmetesfeleségtársammal vagy valamelyik gyerekemmel, az unokámmal zsarolnának az elveim feladását zsarolva? Érnek-e annyit az elveim, nézeteim, a belső szabadságom, hogy miattuk megszűnjön SzFT, a gyerekeim, az unokám élettere vagy az élete?
*
Miközben sokszor azon gondolkodom, vajon az elvek melletti kitartással mit ért el az emberiség? A rengeteg a mártír vére vajon tett-e hozzá bármit az egészhez? Végső soron volt-e bármi értelme a forradalmaknak? Bár- és akármelyiknek? Vagy kifacsarodott, eltorzult, beteggé vált mindegyik, újabb és újabb zsákutcába juttatta a társadalmakat?
*
Azt tudni vélem, hogy valahogy mindenben úgy vettem részt egész életemben, hogy nem voltam ott totál teljes valómmal. Valahogy mindig volt valami, ami nem passzolt számomra.
Pedig egyáltalán nem vagyok a manapságos, fene nagy önmegvalósítós, egyéniségieskedős, bármilyen oltár előtt izomfáradásig hajolgató rajongótípus. Sokkal többre becsülöm az együttműködést, az összetartást, a kooperációt. Miközben tökre szeretek egyedül lenni, s olyan veszettül nem is hiányzik a társaság, s minél öregebb vagyok, annál kevésbé érdekelnek az emberek. Mert ha érdekelnek, akkor sem történik semmi, akkor is a maguk szabályai, ostobaságai, vakvágányai, értékrendszere szerint élik az életüket.
Mondok három példát a kilógásomra.
- A középiskolában ('81–'85) azon kaptuk magunkat, hogy SULIÚJSÁGOT csinálunk. De tényleg, semmi nagyon kristályos célja nem volt, totál bulira vettük az egészet, egy osztálytermi performanszból született ötlet alapján. Nem volt helyi elődünk. Bár szakmai,vendéglátós szakközepet végeztem, még csak a szakmaiság sem dominált a lapban. Mitöbb, alig volt benne ilyen, pusztán spontán született marhaságok tömkelege volt. Egy.két komolyabb cikkel, hogy megkapjuk rá az engedélyt, meg az eszközbeli- és nyersanyag támogatást.
- A komoly cikkek egyike miatt szüntette meg a dirinéni a lapot, egyik pillanatról a másikra. A harminckét oldalból harminchármat kicenzúrázott, miután elolvasta a cikket.. Amit én írtam és a Kommunista Ifjúsági Szövetségről szólt. A feleslegességéről. Nem lett bajom beőle, elsősorban azért nem, mert annyi józanság azért volt a négyfős szerkesztőségben, hogy nem engedték, hogy aláírjam a nevemet. A cikk a szerkesztőség nevében jelent volna meg. De mert persze a nyersanyagot le kellett adnunk tartalmi ellenőrzésre, megpecsételte a suliújság további jövőjét.
- Amikor megírtam, nem volt bennem hősködési, ellenzékieskedő szándék: egyszerűen képmutató marhaságnak tartottam a KISZ egész létezését. De még ezt is konstruktívan írtam le.
- A komoly cikkek egyike miatt szüntette meg a dirinéni a lapot, egyik pillanatról a másikra. A harminckét oldalból harminchármat kicenzúrázott, miután elolvasta a cikket.. Amit én írtam és a Kommunista Ifjúsági Szövetségről szólt. A feleslegességéről. Nem lett bajom beőle, elsősorban azért nem, mert annyi józanság azért volt a négyfős szerkesztőségben, hogy nem engedték, hogy aláírjam a nevemet. A cikk a szerkesztőség nevében jelent volna meg. De mert persze a nyersanyagot le kellett adnunk tartalmi ellenőrzésre, megpecsételte a suliújság további jövőjét.
- Nagyon lelkes keresztény koromban felajánlották, hogy NA LEGYEK MÁR LELKÉSZ, úgyis annyi minden olyasmi munkát végzek!
- Egy napig gondolkodtam, mert tényleg annyi minden olyan munkát végeztem, de visszautasítottam. Mert egyfelől az annyi minden olyan munkát lelkesedésből, szeretetből végeztem. Tartottam attól, hogy ha kötelességből kell szeretnem, az már nem fog menni.
- A rendszer szerves részeként nem lettem volna képes tiszta szívvel szolgálni. Amatőrként nem függtem a szervezettől, és nem is akartam függni tőle. Semmi bajom nem volt azzal, hogy a közösségtől kapják a lelkészek a bérüket, hiszen honnan máshonnan kapnák, de azt, hogy a pénz ellenében nekem megszabják, hol, az ország melyik pontján kell lelkésznek lennem, mit kell csinálnom... Hogyan is fogalmazzak finoman: ehhez kevés volt a hitem.
- Egy volt MUNKAHELYEMEN, a Budapest Bankban prémiumot osztottak. Ez olyan '98 felé történt.
A fizetésünk akkor volt hetvenezer forint. A szokásos prémium általában a fizetésünk másfélszerese volt, és félévente kaptuk.- Nyáron összehívták a főosztályt, mindenki, egyesével megkapta a borítékját. Lelkesen nyitogattuk, és ugyanilyen sebességgel kornyadt le a mosolyunk: az összeg egy félhavi bér volt.
- Eltelt félév. Újra összehívott csapat, újra boríték, mellé a szöveg, hogy sajnos most nem ment olyan jól a banknak, össze kellett húzni a nadrágszíjat, amit adni tudnak töredéke a féléviének, blablabla... Akkor már a GE-é volt az egész hóbelevanc. Előtte sem mosolyogtunk már, de erre a mondatra kezdtünk dühösek is lenni. A félhavinál is kevesebb? Egy bankban?
- (Manapság már annak is marhára örülnék, mert ahol dolgozom, van a bér, és slussz, semmi más az égvilágon. S még az is elmarad úgy ötvenezerrel a hasonló munkakörökben kereshető bérektől. Ez persze másfajta keresést generál... Pedig szeretek itt dolgozni. De megélni is kellene...)
- Nyitjuk a borítékot, és nyílt vele a szánk is. A jutalék közel a fizetésünk volt. Ami ugye, majdnem kétszerese a nyáron kapott összegnek. S ami kétszeres összeg a kommunikációban, ugye, töredéke az akkorinak. A boríték és csodálkozó szájam után nyílt a pofám is, és fennhangon jeleztem, hogy rohadtul nem értem a matematikát, ha ez a töredék, akkor nyáron hová tűnt a sokszoros?
- Na, ez persze rossz mondat volt. A főnökség habogott valami értelmezhetetlen baromságot, hogy a kétszer annyi miért töredék, és onnantól bármit csináltam, akárhogyan dolgoztam, csak a baj volt velem. Mer' az általános hozzáállásom... Előtte előfordult, hogy a csopvezünk otthon, nálunk vacsorált, innentől olyan távolságot tartott tőlem, mint ide Lacháza.
Semmi lázongás, lázítási szándék nem volt bennem, feltűnősködni sem akartam, pusztán csak nekem volt akkora pofám a húszfős főosztályi létszámból, hogy hang is jött ki rajta. Józan ésszel persze semmi értelme nem volt, hogy így tett.
- Mindenhonnan így lógtam ki. Miközben nem akartam kilógni. S nem is tartom magamat egy hűdeszuper, elvhű és gyémántkemény tökű csávónak. Akkor sem, ha például szociális-egészségügyi intézményben dolgozva nem voltam hajlandó BEOLTATTATNI magamat a covid-marahaság idején (észrevetted, hogy egszerre csak eltűnt az életünkből az egész felhajtás?). Pedig voltak próbálkozások, hiszen még Orbán Viktor is megmondta, hogy az oltatlanok miatt terjed a járvány. Én meg elfelejtettem elindítani a kocsit, mert a bejelentést egy piros lámpánál hallottam.
- (És azt hiszem, ez a mondat volt, amikor teljesen kiábrándultam a kormánypártból, pedig minden sumákságuk ellenére még mindig azt mondtam, hogy jelenleg nincsen erős alternatívájuk. S ha a vallott ideológiát nézem, akkor inkább ők...)
- A munkahelyem is presszionálta a dolgozókat, finom zsarolással, logikai érvekkel. Nálam az utóbbinál bukott meg a dolog. Úgy voltam vele, hogy kivárok. S amíg vártam, elmúlt a Covid.
- De közben nem éreztem magam egy csöppet sem hősnek, meg semmi ilyesmi. Még csak dacosnak sem. Forradalmárnak semmiképpen. Volt egy pont, amikor úgy nézett ki, hogy ha nem engedek az ellenállásomból, akkor nem lesz munkahelyem.
- Semmi olyan nem volt bennem, hogy akkor most toppantok egyet a vasalt bakanccsal, hogy csak úgy száll a por, és széles terpeszben, csípőre tett kezekkel, szigorúan szűk tekintettel nézek szembe a vésszel, veszéllyel, mindennel és bármivel. Frászt! Mindössze annyi volt, hogy vagy a covidba pusztulok bele, vagy az oltásba. De úgy festett, a covid-ot nem tudom elkapni, bármennyire veszélyeztetett környezetben is dolgoztam. Miközben még kezet sem mostam minden percben, és az a kurvára felesleges, semmire sem jó, fullasztó maszkot is próbáltam elszabotálni. De még azt sem ellenállásiból, hanem mert nem kaptam benne levegőt. És ha rendesen felvettem, másodpercek alatt bepárásodott a szemüvegem. Választhattam, hogy a SARS gyilkol meg vagy egy közlekedési baleset? A mögöttem, mellettem ülő egy-hét emberrel együtt.
AKKOR A REGÉNYRŐL IS EGY KICSIT
Hetven évvel vagyunk egy atomháború után. Mint kiderül, természetesen Amerikában. A főváros neve City.
Az ország permanens háborúban áll az Afrikai Egyesült Államokkal. A hivatalos hírközlő szervek szerint az AEÁ rendszeresen provokálja a Cityt.
Az országot a beavatottak kis közössége irányítja, élén a fő beavatottal. Az utcán fény- és filmreklámok nyomják a rendszer dicséretét. Az emberek permanens megfigyelés, ellenőrzés alatt állnak. Aki kilóg, azt azonnal retorziók érik. Például a bolondok háza. (Vö. például: A Mester és Margarita.) A bűnözőket űrhajóra ültetik, amely hosszú évekre kikapcsolja őket a város, az ország életéből. Az űrhajókat azonban az AEÁ rendszeresen kilövi. Marek finoman érzékelteti, hogy ez persze csak a propaganda tálalása, a pusztító rakéták nem onnan indulnak, a rabok a „baráti tűz” áldozatai.
Maximus professzor mérnök. Kitalál egy eszközt, ami energiát biztosít mindenhez. Amolyan Tesla-féle eszköz: energia a semmiből. A találmány lehetőséget biztosít az androidok gyártása is, de a sorozatgyártást hivatalosan mégsem kezdik el, mert felismerik az androidokban levő veszélyt.
Maximus öreg ember a regény valós idejében. A találmánya révén része a beavatott vezetőknek. Ám kétség támad benne, hogy a találmánya révén bekövetkezett általános automatizálás mennyire szolgálja az emberek jólétét. Tanulmányt is erről, megpróbál beszélni a fő beavatottal. Eredménytelenül.
A cenzúrázott, átmosott hírekből is összeáll neki a kép, valami nagyon nem stimmel: a jelek szerint androidok vannak az emberek között. Az elütött ember után nem marad sem test, sem vér az aszfalton. Leszakad egy nő keze, de semmi sikoltozás, semmi vér, semmi következmény, tovább megy. Viszont a férfi, aki leszakította a kezét, az őrültek házába kerül, mert mi az, hogy leszakadt valaki keze, és nem lesz tőle semmi baja...? Aki ilyet állít, kétséget kizáróan őrült.
Maximus akkor döbben rá, mekkora a baj, amikor kiderül, hogy egy volt kollégáját, szintén nyugdíjban levő, visszavonult tudóst segítő fiatal nő: android.
Szép lassan a professzor felnőtt, színésznő lánya is hasonló következtetésekre jut. A munkája megszűnik, mert pragmatikus okokból, mint gyakorlati szempontból teljesen értéktelent, bezárják a színházat, ahol addig játszott. Mintegy véletlenül összetalálkozik egy fiatalemberrel, aki egy kis lázadó sejtecske tagja. Fittyet hányva az egy távoli bolygón moszattenyésztéssel küszkörésző férjére, kapcsolatba kezd a fiatalemberrel, és maga is csatlakozik a lázadókhoz.
Maximus megtudja azt is, hogy... De erről már hallgatok. Meg arról is, mi lesz, lesz-e egyáltalán feloldás, megoldás.
Jó kis történet,akkori újsághírekkel tarkítva. Az újsághírek szedése egyértelműen újságszerű. A benne foglaltak szerves kapcsolatban vannak a történésekkel..
MEG ARRÓL IS, MIÉRT ÉRDEMES ELOLVASNI
A kérdés csak az, ez az újabb könyv ad-e valami újat, tesz-e hozzá valami többet az említett két alapműhöz, Orwell és Huxley klasszikusaihoz? Ami a diktatúrák működését illeti, a válasz egyértelműen nem. Élvezetes, rengeteg aha-élményt okoz, de ebben a témában újat mondani nem tud. Nincsenek benne olyan lelemények, rámutatások, az agymosásról szóló frappáns megoldások mint a másik kettőben, és egyéb sokban. Egy alapművet még hozzáteszek, kiragadok a rengetegből a másik kettőhöz: Erich Kästner könyvecskéjét, A diktátorok iskoláját.
Vagyis Marek a diktatúrák természetrajzát csak ismétli, bármennyire is frappánsan teszi. Azonban tény, ami tény, ahogyan a szerelem is örök téma az irodalomban, úgy a totális hatalom is az: megunhatatlan, több változatban is újra olvasható, és mindig tanulságos.
Amiben Marek új, 1972-ben pedig mindenképpen az volt: a sci-fi vonal erős hangsúlya, az androidok bevonása, összehozása a diktatúrával. Mert az androidok ráerősítenek a bólogató, a rendszerrel inkább saját akaratukból, mintsem kényszerrel egyetértő, együttműködő tömegek hátborzongató egyéniségnélküliségére, egyöntetű együtt-bólogatására.
Az elmúlt hetekben jelent meg a Hihetetlen Magazin legújabb tematikus száma, Itt vagyunk az elmédben címmel. Most olvasom, fogok róla írni. A különszám egyik fő mondanivalója, hogy a technológia az egyik legjobb módszer az agymosásra, az egyéniség kiiktatására. 1972-ben ennek még természetesen nem volt annyi valós alapja mint napjainkban. Hol volt még akkor az internet, a mesterséges intelligencia! Az utóbbi csak napjainkban vált velünk elő valósággá.
Placi barátom mondta hosszú évekkel ezelőtt, hogy ami a játékfilmekben megjelenik az valahol már valóság, figyeljem csak meg, néhány év múlva mindennapi, élő valósággá válik. Érdekes, hogy a magazin egyik cikke is erről szól: annyit tesz hozzá Placi meglátásához, hogy az amerikai filmes birodalom tippeket, utasításokat kap a megjelenítendő tartalmakhoz. Mert a szerkesztőség alapállása az, hogy a háttérhatalom létezik. Nem vagyok konteo-fan, de valóban úgy fest, egyre több esetben kilóg már a lóláb az eseményekből, lásd Bilderberg-csoport, Klaus Schwab, miegymás. Ahogy arra is rámutat, amit mindnyájan tapasztalhattunk az úgynevezett Covid-járvánnyal, hogy az áradó propaganda miképpen teszi önkéntes együttműködövé, a diktatúrát maga felett követelő droidokká a tömegeket.
A teszt sikeresen lefutott, állítják sokan, a módszer a vérvalóságban is tökéletesen működött: a döntő többség azt mondta, gondolta, tette, ami az elvárás volt, amit mondani, gondolni, tenni kellett. Világszinten. Nem volt kivétel, az összes kormány együttműködött. Talán csak a svédek voltak kivételek.
Aztán, ahogy a pesti keserű vicc mondta, Putyin egészségügyi Nobel-díjat kaphat, mert Ukrajna megtámadásával szinte egy csapásra elmulasztotta a járványt... Most a háborúval kapcsolatban kötelező ugyanazt mondani, gondolni és tenni. Mondjuk az utóbbiban Magyarország renitens.
De egy kicsit messzire kalandoztam. Marek csak addig megy, hogy lefest egy diktatúrát, rámutat a működésének a jellemzőire, az erőszakosságra, az emberek eltüntetésére, lehetetlenné tevésére, az agymosás mesteri művelésére és arra, hogy a technika fejlődése milyen mesterien szolgája a rendszerszintű elnyomást. S ahogy mondtam, az androidok bevonása zseniális húzás.
Én mondom, méltatlanul elfeledett, elkallódott regény ez, sokkal, de sokkal többet érdemelne! Csodálom, hogy nem voltak, lettek újabb kiadásai, legalább az úgynevezett rendszerváltás után. Az egyetlen vígasz, hogy egyáltalán nem beszerezhetetlen, gyakorlatilag bármelyik online antikváriumban ezer forint alatt megvehető. Hurrá van!
Utóirat
Ezeket a sorokat Gyulán írom. Nyaralunk. Este kilenc van. Ülünk a kertben, én az asztalnál, Szerelmetesfeleségtársam az l-alakú, párnázott kerti heverőn. Fagylaltot eszünk, vacsi után, előttem egy felszisszentett Argos sör, SzFT mellett házi limonádé. Csapkodjuk a szúnyogokat. Ma strandoltunk, fáradtak vagyunk, dög meleg volt, a Várfürdőben meg tömegnyomor. Mégis jó volt. Béke van, nyugalom, szerelem.
De ahogy felnézek, a diktatúra, a megfigyeltség egyértelmű jele néz velem szembe. Nézd csak, lefotóztam neked!
S most merd azt mondani, hogy nem valós dolgókról énekelt, zenélt az East együttes!
Madách, Pozsony, 1972, 242 oldal · Fordította: Moyzes Ilona
9/10
2023 júliusának a közepe, Gyula. Ahogy befelé jövet elhagytuk a helységnév-táblát Szerelmetesfeleségtársamból kibukott:
– Hazaértünk. Mintha csak hosszú időn keresztül távol lettünk volna, de újra itthon vagyunk.
MIndkettőnket megfogott Gyula. Szerencsére minden évben eljutottunk valahová, amióta együtt vagyunk, de Gyula az egyetlen hely, ahová visszatértünk. Pedig SzFT, a családi programfelelős csuda jó helyeket talált mindig. Most harmadszor vagyunk itt. A nagyon távlati tervekben az is benne van, hogy egyszer végleg idejövünk, ha az Ég is úgy akarja.
A házigazdáinkkal is úgy találkoztunk tegnap mint barátainkkal, baráti csókkal köszönve. Lehűtött pálinkával vártak, s vagy öt órán keresztül beszélgettünk, mielőtt a hűtős cuccok bepakolásán kívül bármihez is hozzányúltunk volna. Még Füstit, a kis Yarisunkat sem pakoltuk ki. Valahogy, valamiért tényleg itthon vagyunk.
