Nagyon kevés bakancslistás dolog van az életemben. Brugge az egyik. Naná, hogy az idióta magyar címet kapott Erőszakik kapatott rá.
A másik egy kis kert, benne a ház közelében egy diófa, alatta faragott asztal, mellette székek, rajta egy üveg bor, száraz fehér, lehet akár cserszegi fűszeres is vagy valamilyen cabernet savignon és a laptopom.
De a legelső a bakancslistán Prága volt. Úgy nagyjából semmit nem tudtam róla tényszerűen, sem a jelenéről, sem a múltjáról, jó, a Károly-híd, meg a Vencel tér, meg a Hradzsin, meg az Óváros mindenestül, meg Hrabal kocsmája, az Aranytigris...
Szerelmetesfeleségtársamnak köszönhetően eljutottunk Prágába. Öt napot töltöttünk ott. SzFT a szokása szerint megszervezte a napjainkat. Eleve, a buszpályaudvar mellett volt a szállásunk. Pofás, nem hivalkodó, de nem is garázsszállás volt. A Vencel tér úgy tíz percre volt. Minden reggel reggeli várt a szálló alatti kis étteremben. Annyit ettünk, amennyit nem szégyelltünk. Mentünk, amennyit tudtunk, megnéztük, ami belefért. Bármikor visszamennék újra.
Van valami Prágában... Valami, amit nem tudok megfogalmazni. Nem csupán, hogy szépséges, nem az, hogy fogható történelem, nem csak az, hogy teljesen emberléptékű... Valami olyan, ami azt mondja, hogy ott kell lenni, és élvezni minden percét az ottlétnek.
Ugyan a magyar történelem tanulsága szerint nem a legjobb haverjaink a csehek (sem), mégis van a csehségben valami, a magyar hozzáállásnak nagyon kedves. Azt hiszem, az életszeretet és a humor. Ha azt mondom, Menzel, Hrabal, Hašek, Páral, Hrušínský (és még sorolhatnám), tudni fogod, mire gondolok. A sorba immár be fogom illeszteni Jiří Mareket is. Mert cseh, életszerető és derűs.
Arról nem beszélve, hogy Čapek írt valami nagyon hasonlót, Betörők, bírák, bűvészek és társaik. S azt én olvastam, és nagyon tetszett, s persze vitathatatlan, hogy az elsőbbség Čapek-é, Meg az is hogy én ezt a két könyvet úgy fogom keverni, hogy az hajdermenkű!
Amikor Prágában jártunk, Mareknek még a nevét sem hallottam. Bár a könyveit már láttam itt-ott. Tudod, mint a szomszéd, akit láttál már jó néhányszor, de az égadta egy világon sem tudsz róla fittyfenét sem. Na, így láttam én is Marek könyveit.
De érdekes, mert az egyikkel már gyerekkoromban szemeztem, aztán valahogy soha nem került sorra. A gyerekkönyvtárban láttam, nagy alakú ifjúsági könyv, a címe: Az Albatrosz rejtélye. Az antikvarium.hu-n most bagóért megleltem, éppen most kaptam az értesítést, hogy mehetek érte.
A bejegyzés alanya előtt azonban semmot sem olvastam Marektől.
Jiří Marek alias Josef Jiří Puchwein
Ahogy olvasgatom a wikipediás életrajzát, Marek politikai szempontból nem tűnik folttalan írónak. Bár persze kérdés, ki tűnik folttalannak, aki abban a rendszerben bármit csinált, és az a nyilvánosság elé kerülhetett? S melyik alkotó maradt teljesen mentes az ideológiai botlásoktól. Tehát spongyát Marek rendszer-támogató, -éltető könyveire, akkor is, ha ilyen nem kicsit ciki címe van: Belépés a pártba.
Oké, koncentráljunk arra, amit meg sem legyintett nála a kötelező ideológia!
Mielőtt ezt teszem, elmondom, hogy soha nem létezett olyan nevű pasas hogy Jiří Marek. Legalábbis ilyen nevű író nem született erre a Földre. Mert az az ember, az az író, akit így hívtak, azt nem így hívták gyárilag. Hanem Josef Jiří Puchwein-nek. A Marek nevet csak felvette. Viszont használta alaposan. Írt tizenhét könyvet (tíz jelent meg magyarul) és tíz forgatókönyve alapján született film.
A Panoptikum-trilógia, avagy a századeleji Prága vidám alulnézete
A legsikeresebb könyvének, könyveinek a századeleji cseh fővárosban elkövetett bűntények újsághírei alapján írt trilógia bizonyult. Mindhárom kötete megjelent magyarul. Szerencsére. Évek óta itt vannak a polcomon. Ismét random vettem le az egyiket, s ha már, akkor az elsővel kezdtem. A régi bűnügyi történetekkel.
A három könyv eredeti címe nem egyezik meg a magyar fordítással. Az eredetiben összeköti őket a panoptikum szó. A lenti képek sorrendjében így festenek az eredeti címek:
Régi bűnügyi történetek panoptikuma (1968)
Bűnös emberek panoptikuma (1971)
Prága városának panoptikuma (1979)
Vagyis nem eget verő a különbség, magyarul csak az első kötet, a jelen bejegyzés témája lóg ki a sorból.
Igen, jól sejted, elsőnek az utolsó került a birtokomba, a címében levő Prága tulajdonnév miatt. Mit sem tudva a tartalmáról, látatlanban vásároltam meg.
S a kiadónak soha nem fogom megbocsátani a betűtípust, amivel szedték: talpatlan, sans-serif. Hogy a tehéntőgybe jutott eszébe bárkinek, ráadásul az Európa Kiadónál ilyet tenni, beleegyezni? Jó, közös kiadás a Madách-csal, de akkor is... Nem, nem azért nem tetszik, mert alapvető tipográfiai szabály, hogy hosszabb folyószöveghez nem választunk ilyen betűtípust!
Aham, mondom én, ennek a blognak az írója; eddig ez hogy a csudába nem jutott eszembe, és miért nem zavart? Ebben a bejegyzésben gyorsan meg is változtattam mindenhol a szöveg betűit talpas, antikva betűkre.
Nem azért teszünk ilyet, mintha ne lehetne szép és talpatlan betűtípus, hanem mert hosszú távon, hosszú időn keresztül fárasztó a szemnek. Éppen ezért van, hogy szerencsére nagyon ritkán olyan merész egy kiadó, hogy folyószövegű könyvet talpatlan betűtípussal szedjen, nyomtasson.
Viszont tény, hogy a trilógia kötetei közül messze ennek, a prágai címűnek a legjobb a borítója. Nem csupán azért, mert rajta van Prága neve és látképe, hanem mindösszesen.
Marek valós bűntényeket vett alapul a történeteihez. Már amennyiben egy-egy újságcikk, -hír a valóságot tükrözi. De a híreket, a cikkeket, a belőlük kibontakozó eseményeket szépirodalommá alakította. Nyilvánvalón élve az író szabadságával.
Kisesélyes például, hogy minden akkori bűnügynek ugyanaz az ember legyen a rendőrtanácsosa, Vacátko, a nyomozó rendőrfelügyelői, Mrázek, Brůžek és Boušek felügyelők.
Már csak azért sem, mert Prága emberléptékű ugyan, de ahhoz, hogy négyen, meg mégy egy páran nyomozzanak természetesen túlságosan is nagy.
Marek érdekes műfajt alkotott a panoptikumával. (Most persze csak erről a kötetről beszélek. Hogy kiterjeszthető-e a véleményem a maradék kettőre is, még a jövő titka.)
1968-ban és az azt követő években filmre vitték a Panoptikum sorozat első két kötetének a novelláit. Nem mindet, de tizenhármat biztosan. Aztán 1988-ban a Prága város panoptikumából is készült egy televíziós sorozat. Azért kíváncsi lennék mindkettőre...
Mondjak valamit végre erről a könyvről konkrétan is?
Jó. Nagyon jó. Szórakoztató. Is. Meg ha akarom, korrajzos is. Meg el is tud gondolkodtatni.
Egy-egy történet átlagosan huszonkét oldal hosszú. Vagyis egy újsághírhez képest terjedelmes. Egy-egy bűnügy, bűntett leírásához, kinyomozásához rövid. Vagyis olvasmányos. Már csak azért is, mert könnyedek, tréfásak, mulatságosak a történetek. Akkor is, amikor nem is azok. Ennek megfelelően a szöveg tele van elegáns humorral, erőteljes poénokkal.
Ahogy így elszórakoztunk, a nagyságos asszony váratlanul azt mondja nekem, hogy szólítsam csak nyugodtan Jennynek, mert hogy az a keresztneve. Éreztem, hogy egészen elvörösödöm, és továbbra is a nagyságos asszonynál maradtam. Futó pillantást vetettem a férjére, aki, úgy látszik, hozzá volt szokva az ilyesmihez, és azt mondtam magamban: vagy hülye ez az ember, vagy neked, kisanyám, egy egész hadseregre volna szükséged! (Az ajándék)
*
– Uraim – mondta Vacátko tanácsos úr tragikus hangon –, én azt olvastam valahol, hogy a daktiloszkópia jóvoltából a világon eddig összesen egymillió év börtönbüntetésre ítéltek embereket. Egymillió évre!
– Van mit leülni, a mindenségit! – jegyezte meg Rous úr, Bouše felügyelő pedig nyomban rátüsszentett, annak jeléül, hogy kollégája igazat mondott. (Az ujjlenyomat)*
– Jaj de megijedtem megint! – sikoltott fel halkan az ifjú hölgy, s nagy, kerek szemét olyan őszinte meglepettséggel villantotta a fiatalemberre, hogy az gyorsan zsebre dugta a szalámit, és halkan rebegte:
– Kezit csókolom…
A nagyságos asszony körülnézett, nincs-e valaki a lépcsőházban, majd intett a fiatalembernek, hogy kövesse.
– Mindig úgy néz rám… – mondta különös szemrehányással, bezárva a fiatalember után az ajtót. – Olyan telhetetlenül.
Az ifjú határozatlan mozdulatot tett:
– Én ugyanis…
– Semmit se mondjon. Úgyis tudom, mit akar mondani.
Módfelett örült neki, hogy a hölgy tudja. Ő ugyanis nem tudta egész pontosan.
– Egész életemben arra vágyom, hogy lehajtsam a fejem a nyíló aszfodéloszok közé, és behunyt szemmel érezzem, ahogy mindkettőnket átjár az örökkévalóság anyagtalan sejtelme. Ismeri azt az érzést, amikor a lélek kiszakad a testből, és lassan szállni kezd fölfelé?
A fiatalembernek izzadni kezdett a tenyere, és elfúló hangon azt mondta:
– Igen…
Az igazat megvallva, ugyanúgy azt is mondhatta volna: nem.
A nagyságos asszony váratlanul megsimogatta az arcát vékony fekete kesztyűbe bujtatott kezével. Mivel a fiatalember még reggel megborotválkozott, s ráadásul eléggé felületesen, sercegett a szakálla a kesztyű alatt. Elpirult, és meg akarta fogni az ifjú hölgy kezét, ám az visszahúzta:
– Nem, nem… A férjemet szerencsétlenség érte. Este majd fölmegyek, magához! (A megkésett Lady Macbeth)*
Eszébe jutott, hogy van még egy lehetősége. Szokatlan, borzasztóan furcsa, de mégiscsak lehetőség… A csendőrparancsnokság. Azért, hogy ő Laburda, miért ne találhatna egy aktatáskát, és miért ne adhatná át becsülettel a csendőrségnek? A táskának valószínűleg nagy az értéke, eszerint a jutalom sem lenne csekély! Sosem tudhatja az ember, lehet, hogy majd maga a csendőrparancsnok nyújt át neki borítékban egy egész százkoronást, miközben a csendőröknek haptákban kell állniuk! Ha nem lehetett a dologból lopás, akkor még lehet belőle becsületesség. Ki tudja, talán a becsületesség is hasznos, habár Laburdának e téren nincs tapasztalata.
Így hát elindult oda, ahol önakaratából még sosem járt, csak akkor, ha kihallgatásra vitték. (A kém)*
Elszántan kinyitotta az ajtót. S amikor maga Vodseďálek őrmester rászegezte átható tekintetét, Laburdából a fennkölt érzelmek menten elszálltak.
– Khm, kérem, ne tessék haragudni, én csak ezt a…
Felmutatta az aktatáskát, és elhallgatott.
Vodseďálek őrmester úr nem esett a feje lágyára, látva a csavargó zavart tekintetét, mindjárt tudta, hányadán áll vele.
– Mit akarsz itt? – mordult rá szigorúan.
– Csak ezt… Találtam… Szóval, ugye, a jutalom…
Az őrmester úr enyhén elmosolyodott: – Megtalálói jutalmat akarsz, mi? És mit gondolsz, mennyit hozhat ez a konyhára?
– Nem tu… tudom, kérem. Egy ezrest… Vagy kevesebbet…
– Vagy kevesebbet – bólogatott az őrmester. És minthogy olyan ember volt, aki – mint azt a bíróságon a védőügyvéd urak mondják – meg tudta ütni a kellő húrt, ököllel az asztalra csapott, és elordította magát: – Hol loptad ezt a táskát, gazember!
– Én… én… – hebegte Laburda, s érezte, hogy elveszett.
– Te azt hiszed, hogy elemelsz valamit, és majd színházat játszol itt nekem, mi? Mert a putikban nem kaptál érte semmit, hát elhoztad ide, és adod a becsületest! Éppen te, Laburda! Majd éppen temiattad fogok én hosszú jegyzőkönyveket írni egy elveszett táskáról! Mész a rács mögé, fiacskám! (A kém)
Tehát a könyv mindig derűs, és sokszor mulatságos. Van, amikor elgondolkodtató is. Például erről tűnődhetünk: milyen apróságoktól függhet az igazságszolgáltatás által szolgáltatott igazság igazsága? Erről például A fekete ruhás ember című darab beszél. A novella vége úgy üt mint ahogyan hátra rúgó ló patája. Marek nem poénokra hegyezi a novelláit, de azt sikerült nagyon így tennie. Ad vele egy pofont az igazságszolgáltatásnak, az alkalmazott logikának és a látszatok erejének is. Olyasféle mint A tizenkét dühös ember, csak persze nem olyan hosszú, és nem dráma.
A szereplőkről: a rendre visszatérő tanácsos és a felügyelők eléggé jellem nélküliek. Még Vacátko tanácsos csak-csak bír valami egyediséggel, de a három felügyelő nekem teljesen felcserélhető, behelyettesíthető, egyéniségmentes.
Ezzel szöges ellentétben a könyv egyes fejezeteinek a szereplői pár hanyagul odavetett jellemzővel, ügyesen megformált mondattal is komplett emberek. A maguk örömeivel, kisebb-nagyobb stiklijeivel, vagy éppen gyilkosságaival, tragédiáival, drámáival.
Az utolsó, Az igazság című darab pedig keserű, fájdalmas elmélkedés az igazságszolgáltatás egyéni sorsokra gyakorolt felelőssége felett. Ráadásul az eddigi kisstílű környezethez képest kiterjesztett, világléptékű nézőpontból. A főhőse az ismert bűvész, látnok, akiről Szabó István is forgatot egy filmet, a híres trilógiája egyik darabját: Hanussen. Megrázó történet, megrázó mondaivalóval.
S ezekkel a kicsit sablon rendőrökkel, és remekül megformált mellékalakokkal olyan csuda kis tablót kapunk a 20-as évek Prágájának bűneiről, hogy csak úgy nyalogatjuk mind a húsz irodalommal felékített ujjunkat közben is, utána is.
Európa, Budapest, 1971, 378 oldal · keménytáblás · Fordította: Kövesdi János
9/10
2023 júniusának az első harmada. Szerelmetesfeleségtársam egyre tovább dolgozik. Itthon, igaz, de már megint este negyed nyolc van, én úgy fé négy óta itthon vagyok, de még nem szóltunk egymáshoz.
– Ha jobban fizetnének téged, nem kellene ennyit dolgoznom!
Hm... Azóta is gondolkodom, akkor vajon melyik ügyfelét dobná el, hogy kevesebbet dolgozzon?
Tegnap láttunk egy nem túl nagy durranás filmet tarról, hogy egy amerikai iskolát miképpen nyúlt le a gazdasági vezetője és a tanfelügyelője. (Úgy tűnt, az nem ugyanaz mint nálunk, mert a sulinak saját tanfegye volt.) Összesen úgy tíz misit dobbantottak meg, dollárban persze.
Én meg azon tűnődtem, vajon nekem lenne-e határ, ha valahol, valahogyan, valamikor beindulna a szekér? Tudnám azt mondani, hogy eddig és nem kell több? Hogy nem kell jobb autó, nagyobb medence, nem akarok több lovat, több gyümölcsfát, jobban biztosítani a nyugdíjamat, többet adni a gyerekeimnek, a barátaimnak? Képes lennék-e rá? Most persze azt mondom, hogy persze, alig kellene valamivel több. Az a kis ház, kerttel, diófával, kerti asztallal, borral, meg egy könyvtárszoba a házban. Meg hogy meg tudjam venni a napi betevő joghurtomat és szivarkámat. Meg azt a néhány könyvet. S persze, hogy a gyerekeimet, főleg Geriéket kiszedjem a lakás-fekáliából. Meg mondom, néhány barátnak segíteni. Isten bizony tök jól el vagyok a 2010-es Yarisunkkal. Jó, a nagyfőnök Volvo-ját élmény vezetni, de komolyan nem vágyom rá.
Szóval nem tudom. De tényleg nem...
