Vigyorgok veszettül. Meg szelíd sajnálattal.is mosolygok. Meg örömmel is. Még akkor is, amikor nem akarok vigyorogni.
Nem mindegyik történet humoros, heppiendes, de az az ellentmondás, hogy bűnügyeket olvasok, rablásokról, lopásokról, gyilkosságokról: és mégis, ezek szép történetek, nem engedik lehervadni a mosolyomat.
Čapek szereti a hőseit. Nem csinál belőlük sem szentet (figyeltétek:régen a jó fiúk voltak a kalandfilmek, regények hősei, mára többnyire a rosszak váltak hősökké; mi meg drukkolunk a rablónak, gyilkosnak, satöbbiknek?), de nem is küldi őket erkölcsi tanulságul a pokol fenékére.
Illetve nem mondok igazat. Az egyiküket mégis elküldi. Vagyis nem is ő… A nyolcszoros gyilkos a mennyei ítélőszék elé kerül, és legnagyobb döbbenetére emberek bíráskodnak felette, Isten csak tanú a perében. Amikor egy kicsit kettesben maradnak, meg is kérdi Istent, hogyan van ez, miért nem ő ítélkezik. Isten szelíden ezt feleli: Azért, mert mindent tudok. Ha a bírák mindent, de igazán mindent tudnának, akkor ők se tudnának ítélni; csak mindent megértenének, hogy belefájdulna a szívük. Hogy is ítélkezhetnék én feletted. A bíró csak a gonosztetteidről tud; de én mindent tudok rólad.
Čapek nem menti fel, nem tompítja, nem ideologizálja és pszichologizálja el a bűnt, nem menti fel a bűnöst sem: csak szereti az embert. S ez jön le mindegyik, ebben a kötetben megjelent történetéből.
5/5
(2014)