Pedig nincsen benne semmi különleges, semmi egyedi, sehol, semmiben. Egy online antikváriumon keresztül érkezett a házikönyvtáramba, előjegyzés folytán. S amikor jött az ihlet, hopp, most, ebben a minutuban nekem PGW-t kell olvasnom, ez volt a legelérhetőbb helyen, tudod, nagyjából szemmagasság, jobb kéz felől. Ráadásul ez azon PGW-sorozat, amiben vannak illusztrációk, és még ráadásulabb, hogy Hegedűs István rajzai az illusztrációk. Szeretem Hegedűs István rajzait, bár kétségtelen, hogy nem ezek a legsikerültebb munkái. Kicsit hevenyészettnek tűnnek nekem. De én akkor is kedvelem az illusztrációit. A te rajzaidat is szeretem, ha legalább  úgy rajzolsz mint Hegedűs István. Vagy mint Zórád Ernő. Vagy mint Korcsmáros Pál. Vagy... Á, túl sok kiváló grafikusunk, rajzolónk, illusztrátorunk volt/van, nem is sorolom tovább. 

Szóval levettem a polcról a Pénz a bankban 2023 októberében, belefogtam, és most fejeztem be. Korántsem azért, mintha ennyire vaskos kötet lenne, vagy olyan nehéz olvasmány, el sem veszítettem olvasás közben, egyszerűen csak kisodródott a látóteremből. A napokban, a hét elején visszasodródott. És nem értem, miért sodródott ki. Mert csuda jól szórakoztam rajta. Ismét. Mármint nem ezen a könyvön ismét, hanem mint PGW írásain minden alkalommal, úgy ismét. 

*

PGW teljes nevére mindig rácsudálkozom, és mindig el is felejtem: Sir Pelham Grenville Wodehouse. Ez a teljes neve. De máris elfelejtettem, különösen, hogy most sem leírtam, csak idekopiztam. 

Szóval Pelhalm Grenville, aki egyébként Sir Wodehouse, írt vagy száznegyven kötetnyi viccességet. PGW 1881-ben született és 1975-ben, kilencvenhárom éves korában hunyt el. A Pénz a bankban-t 1940-ben írta, amikor a németek fogságába került, de csak 1946-ban jelent meg. Ez volt az az idő, amikor PGW-t kollaborációval vádolták meg, mert elvállalta, hogy néhány rádióadása lemenjen a berlini adókon. Ártatlan, ideológiai és politikamentes adások voltak, de mégis csak a náci rezsim rádióján adták le őket. PGW később úgy jellemezte magát, hogy ebben az időben oltári seggfej volt. George Orwell is a védelmére kelt. 

...ha valakire elegendő sarat dobálnak, az meg is ragad rajta, és a sár meglehetősen sajátos módon tapadt meg Wodehouse-on. Az a benyomás maradt meg az emberekben, hogy Wodehouse rádióbeszédei (nem mintha bárki is emlékezne rá, hogy miről volt szó bennük) nem csupán mint árulót leplezték le őt, hanem mint a fasizmussal való ideológiai szimpatizánst is. Még manapság is számos olvasói levélben szerepel az az állítás, miszerint regényeiben »fasiszta tendenciák« mutathatók ki, és e vád azóta is ismételten elhangzik. Mindjárt megkísérlem majd, hogy elemezzem e könyvek szellemi atmoszféráját, de fontos tisztán látnunk, hogy az 1941-es események semmi rosszabbat nem bizonyítanak rá Wodehouse-ra, mint balgaságot.

A Pénz a bankban semmit nem ad vissza a történelmi korról, amelyben íródott. Ugyanaz a vidéki kastély, ugyanazok a szórakozott, ez esetben autóbaleset miatt memóriájukat vesztett lordok, szép, fiatal nők, beléjük szerelmes vagy érdekből körülöttük sertepertélő ifjak, férfiasan erélyes nagynénik, faarcú komornyikok, suttyomban a képbe sompolygó bűnözők, az egyik ostoba férfi, a másik csinos, okos nő, s ezúttal van egy majomszerű rosszarc is. Szóval a szokásos keret, szokásos cselekmény, szokásos kavarodás, a szokásos kutyaszorítók, és a szokásos megoldások. De, ismétlem magamat, megunhatatlan. Van ez így. Szerelmetesfeleségtársamat tizenhét év sem sikerült megunnom semmilyen téren, viszonylatban, szempontból, pedig, sejtheted, azért már ismerem a gondolatait, a szavait, a hangsúlyait, a mozdulatait, a reakcióit, a kinézetét, a megunhatatlan domborainak összes, megunhatatlan hepe-hupáját, zegét-zugát, szóval mindent, ami ő. Na, olyanok nekem az irodalomban PGW írásai mint a szerelemben SzFT egésze lénye. Richt und vertig, ahogy az orosz mondja... 

*

Azért nem haladtam a Pénz a bankban olvasásával, mert az alapszitu kicsit kócos. Túl sok a szereplő, elcsavargott a memóriám, hogy ki-kicsoda, s mert ebben fonalat veszítettem, az egész olyan kis bonyolult volt. Amikor a napokban újra kézbe vettem a könyvet, elölről kezdtem az egészet, és iparkodtam figyelmesen olvasni. Az elején így sem volt piskóta összerakni a helyi who's who-t, de csekély összpontosítás hamar elnyeri a maga jutalmát, és csuda j szórakozás kerekedik ki a dologból.

A fülszöveg eléggé frappánsan, bár figyelemre méltóan hiányosan foglalja össze a cselekményt. 

George, ​Uffenham hatodik grófja pompás ötletet agyal ki: briliánsokba fekteti a család teljes vagyonát, a köveket pedig jól elrejti. Miután mindezt végrehajtja, karambolozik a kocsijával, és felépülése után kiderül, hogy részleges memóriazavar állt be nála, melynek következtében halvány sejtelme sincs arról, hogy hová dugta el a briliánsokat…

Mivel egy árva fityingje sem maradt, kénytelen-kelletlen bérbe adja ősi kastélyát, ő maga meg beáll komornyiknak az új gazda mellé, hogy feltűnés nélkül keresgélhesse a drágaköveket. A kastély jelenlegi úrnője Clarisa Cork, a hajdani híres vadász, akinek feltett szándéka az ugubu program megvalósítása, melynek keretében a kastély vendégeinek törzsi táncot kell ropniuk, és szigorú vegetáriánus kosztot kapnak ebédre-vacsorára.

A briliánsokat a gróf bájos, Mrs. Cork mellett titkárnői teendőket ellátó unokahúga is segít keresni, ám amikor különféle egyedek, köztük hétpróbás amerikai gazfickók is megszimatolják a nagy Lehetőséget, megindul a hajsza. Az izgalmas személycserék, a hajmeresztő átejtések és egy líraian kibontakozó, ám félreértések özönével nehezített szerelem elvezet bennünket Wodehouse egyedülállóan idilli világába, amely oly sok nemzedéket ejtett már rabul, s fog még elvarázsolni a jövőben.

De van, amiről nem szól a fülszöveg. Például arról, hogy a lordnak, aki jelenleg komornyik, van egy unokahúga, aki a vadásznő titkárnője. S akinek van egy nem szimpatikus vőlegénye. Kiderül, hogy veszély van, mert a titkárnő nem szimpatikus vőlegénye nem őszintéből, hanem csak egy, a vadásznőtől remélt pénzösszeg reményében legyeskedik a titkárnő/unokahúg körül. De ez egyelőre csak nekünk, olvasóknak világos, a titkárnő/unokahúg és a vadásznő nem sejt semmit. 

A titkárnő/unokahúg és a komornyik/lord nagybácsi elmennek egy magánynomozóhoz. A nyomozó irodájában egy fiatalember ül, aki nem a nyomozó, csak éppen ott van, és azonnal beleszerelmesedik a titkárnő/unokahúgba. Jeffnek hívják a fiatalembert. A cél érdekében Jeff azonnal kiadja magát a magánnyomozónak, és beszáll a gyémántkereségélésbe. A komorrnyik/lordnak egyből szimpatikus lesz Jeff, s nagyon unszimpi neki a jelenlegi vőlegény, azonnal kavarásba is fog, hogy Jeff és a uncsihúg összejöhessen.

Hármuk beszélgetésüket kihallgatja az igazi magánnyomozó, aki egyébként nem is magánnyomozó, hanem alvilági figura. S aki alvilági figurának van két, laza szállal hozzákapcsolódó bűntársa, egy házaspáros, puding férjjel, okos, csinos, de mégis alvilági asszonnyal. S akik szintén levonulnak gyémántkeresni. Tehát vannak ott sokan, akik nem azonosak a kastélyban betöltött szerepükkel és a céljaik is mások mint amit a szerepükkel vállalnak. Kinek-kinek mi-mi. Szóval van kavarodás, vannak ellentétek, van bujkálás, van magyarázkodás, félreértések, lehet izgulni, meg nevetni.

Jó, mondom, elfogadom, nem egyszerű, ezért is futottam neki kétszer az olvasásnak. De amikor, miután elkaptam a fonalat, csuda remek, mulatságos történet kerekedett ki belőle!

*

Következzen egy gátlástalanul hosszú, de összefüggéseiben csuda tréfás idézet a könyvből. A beszélgetés egyik résztvevője a komornyik álruhás, nagydarab kolosszus lord, Lord Uffenham, aki egy autóbaleset következtében elveszítette a memóriája egy részét, és vele veszett az az információ is, hová rejtette el a saját gyémántjait. A gyémántok megtalálásán túl Lord Uffenham másik fő életcélja, hogy összehozza az unokahúgát és a a nagy széltolót fiatalembert, aki végtelenül szerelmes az unokahúgba. Az unokahúgnak azonban van egy vőlegénye, br a kapcsolat ingatag alapokra épület. Az idézett beszélgetés másik résztvevője maga a fiatalember, Jeff, az unokahúg miatt férkőzött be a kastélyba, bitorolva egy magánnyomozó praxisát (a magánnyominger sem magányominger egyébként, hanem egy sötét, majomszerű, alvilági alak, s persze, hogy előbb-utóbb felbukkan a kastélyban). Tehát a lord és a fiatalember beszélgetnek.  

A hírek, melyeket röviddel azelőtt Anne hozott az Uffenham–főhadiszállásra, alapjaiban rázták meg az altruista főrendet. Egy aranyszívű öregúr, aki azon töri magát, hogy összehozza a fiatalo­kat, nem szívesen hallja, hogy egy egész élet tapasztalatán alapu­ló tanácsát semmibe veszi az a fiatalember, akinek szívén viseli a boldogulását. Ennek megfelelően erőteljes neheztelés érződött hangjában, mint amikor a szerető atya megfeddi tévelygő fiát. 
– Spiller!
– Miller vagyok.
– Biztos benne?
– Egészen biztos.
– A nevekkel mindig hadilábon álltam – ismerte el Lord Uffenham. – Emlékszem egy Kate nevű lányra, még 1912–ből, aki azért adta ki az utamat, mert a levelemben Mabelnek szólítottam. Egyszerűbb lenne, ha Walternek nevezném.
– Igen, az lenne az ideális megoldás – értett egyet Jeff –, ha az lenne a nevem.
– Mért, nem az?
– Nem.
– Akkor mi a fene a maga neve?
– Geoffrey.
– Persze! Anne is mindig Jeffnek hívja magát.
Jeff hunyorított egyet.
– Valamikor Jeffnek hívott.
Lord Uffenham elmélázott.
– Ismertem egy lányt 1907–ből, akit Jeffnek szólítottak. A ren­des neve Jefferson volt.
– Azt meg azzal idegenítette el magától, hogy Smith–nek címez­te a neki küldött táviratot?
A társalgás pontosan olyan irányba kezdett fordulni, amely megfelelt Lord Uffenham szájízének.
– Nem, kedves barátom. Nem azzal. Ha tudni akarja, éppen az­zal idegenítettem el magamtól, hogy olyan távolságtartó tisztelettel bántam vele, mintha egy alvó Vénuszról hessegetném a legyeket. Akkoriban még tökkelütött ifjonc voltam, és azt hittem, hogy a nők azt értékelik a legjobban, ha úgy tekintenek rájuk, mintha istennők volnának. Ez a Jefferson kóristalány volt a Gaiety–ben, ennélfogva nem is értette az ilyesmit. Nem sokkal azután, hogy egy nyári dél­után kivittem sétacsónakázni afolyóra, tudomásomra hozta, hogy Londonba megy, és közölte, hogy én egy balek vagyok.
– Micsoda?
– Balek. Azokban az időkben így nevezték azokat a fiatalembe­reket, akikből hiányzott a bátorság és a vállalkozó szellem. Mrs. Molloy erre olyan szinonimákat használna, mint tirpa, tökkolop meg balfék. 
Ez az intim célzás nemének legveszélyesebb tagjára megijesz­tette Jeffet.

[...]

–  Mindazok után, amit mondtam; mindazok ellenére, hogy könyörögve kér­tem, igen, a fenébe is, könnyek között kértem, hogy ragadja meg azt a leányt és szorítsa magához, hogy a bordái is ropogjanak be­lé, maga úgy látszik, továbbra is csak azzal az idióta trubadúrzagyvasággal szerencsétlenkedett, és ahogy előre megmondtam, nem is jutott vele semmire. Az unokahúgom épp az imént ismétel­te meg, hogy Lionel Greent szereti. Mondhatom, csüggesztő do­log. Elég ahhoz, hogy elvegye az ember kedvét attól, hogy valaha segítő kezet nyújtson.
Jeff komoran elmosolyodott.
– Nem egészen naprakészek az információi. Amióta legutoljára látta az unokahúgát, forradalmi változások álltak be az események folyásában. A trubadúrok rendjében ugyanis valóságos pálfordu­lás ment végbe, vagyis megtörtént az átváltás a „kapd el, ahogy csak tudod" protokollra.
– He?
– Megfogadtam a tanácsát.
– Meg is csókolta?
– Meg hát.
– Ragyogó. Akkor minden sínen van?
– Teljes mértékben. Leszámítva azt az apróságot, hogy nem haj­landó szóba állni velem.
– Ide vezetett volna?
– Nem csak volna.
Lord Uffenham megnyugtatóan Jeff térdére helyezte hatalmas kezét. Bár a jó szándékban nem lehetett kételkedni, a térde mégis majd összeroppant alatta.
– Egy percig se aggódjon. Vissza fog ő még jönni.
– Gondolja?
– Nem csak gondolom, tudom.
– Tehát akkor nem kell öngyilkosságot elkövetnem?
– Eszébe se jusson.
– Rendben. Pedig már azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem tudna–e kölcsönadni egy fél téglát meg egy darab madzagot, hogy a tóba fojtsam magam.
Lord Uffenham poharának hirtelenszerű megrándulása, amely majdnem drága tartalmának kilöttyenésével járt, mutatta, hogy a szó egy húrt pendített meg a mélyben.
– A tó! Megvan! Beszélt magának a tóról?
– Nem, arról nem beszélt. Még most is úgy tűnik, hogy ön nem fogja föl a lényegét annak, amit mondtam. Úgy látszik, ab­ban a tévhitben van, hogy unokahúga és én kitűnő kapcsolatban vagyunk, és hosszasan elcsevegünk bármiről, ami adódik, példá­ul tavakról. Ez nagy tévedés. Ezeket a beszélgetéseket, ha egyál­talán annak lehet nevezni őket, egyedül és kizárólag én mozga­tom. Néha sikerül harapófogóval egy „Ó?"–t kihúznom belőle, és ilyenkor már boldog lehetek, de Anne a legtöbb esetben csak fa­gyos pillantásokra szorítkozik. Próbáljon elképzelni egy női trap­pista szerzetest, azt is a leghallgatagabb reggelein, és akkor nem vesztegeti az idejét azzal, hogy tovább kérdezgeti, beszélget­tünk–e a tóról. Ettől eltekintve, miért kellett volna a tóról beszél­nie? Feltéve, hogy olyan lenne a kapcsolatunk, amely megenge­di, hogy tavakról beszéljen nekem, mit kellett volna mondania a tóról? És milyen tóról?
Lord Uffenham olyan felfedezést tett, amelyet őelőtte már so­kan mások is megtettek. Meg is osztotta ezt társával. 
– Fiatalember, maga szörnyen sokat beszél. 
Jeff megsértődött.
– Odáig rendben van, hogy ezt mondja, de nézze meg, hova ju­tok, ha cselekvés helyett beszélek. Azt hiszem, mindezek után mégis kölcsönkérem azt a téglát, csak biztonság okáért.
– Ha szabadna egy mellékes megjegyzést tennem...
– Hogyne, hogyne. Tavakról szándékozik beszélni?
– Ismeri a mi itteni tavunkat?
– Persze. A természet egyik helyi csúcsteljesítménye. Nem is szólva az üde zölddel borított, enyhén lejtős partjáról, a liliomágyásokról...
– Walter!
– Jeff.
– Jeffet akartam mondani, a fenébe is. Feltehetek magánk egy egyszerű kérdést? 
– Rajta.
– A szája, ott. Zárható egyáltalán? Igen? Akkor csukja be, a fe­ne essen magába. Teringettét, bárki azt hihetné, hogy maga is az egyik olyan kiállhatatlan fickó Shakespeare–nél, akik monologizálnak. Szóval erről a tóról. Mondtam Anne–nek, hogy több mint valószínű, hogy ott dugtam el a gyémántokat. És tudja, mit mon­dott erre? 
– Mondott egyáltalán valamit?
– Persze hogy mondott.
– Akkor az nagyon régen lehetett.
– Hogy szól Lionel Greennek, hogy nézzen ott körül.
– Abszurdum.
– Én is azt mondtam.
– Lionel Green iskolás kora óta talán annyit változott a szokása­it illetően, hogy bemerészkedik a fürdőszobába, bezárja az ajtót, és a kezével, de inkább a hátmosó kefével pancsol egy kicsit a kád­ban, de arra soha rá nem veszi, hogy belemenjen egy tóba. És ha valami csoda folytán mégis rá tudná venni, akkor se találna meg semmit. Bár, tudja, sokért nem adnám, ha láthatnám, amint belá­bal a tóba. Csak ott topogna és cidrizne, ahol a patak belemegy a folyóba. Úgy képzelem, hogy én eközben a parton sétálgatnék, és szellemes poénokat eregetnék a szeptemberi reggelekről. 
– Walter!
– Mi az?
– Már megint beszél.
– Bocsánat.

– Azt mondja, hogy Anne nem hajlandó beszélni magával. Sze­rintem azért, mert maga mellett nincs is rá lehetősége. Egy ilyen szakadatlan szóáradat... Na mindegy, ebbe most nem mennék be­le. Át kell kutatnia a tavat.
– Még ma éjjel megcsinálom.
– Sötétben?
– Majd világít a hold. Van fürdőruhája?
– Nincs.
– Majd kölcsönveszem Sheppersonét. Tudom, hogy neki van, mert láttam törzsi táncot járni benne reggeli előtt. Biztos benne, hogy ott van a cucc?
– Nem, biztos nem vagyok benne. Túl sok mindenben csalód­tam ahhoz, hogy manapság bármiben biztos legyek. De, ahogy Anne–nek is mondtam, az a szó, hogy „tó", hirtelen bevillant az agyamba. Jelentősnek éreztem. Azt hiszem, ez jelent valamit.
– Egyvalamit biztos. Náthás leszek a hideg víztől. 
– Ne cidrizzen, Walter.
– Ki cidrizik? A nevem egyébként továbbra sem Walter. Kész va­gyok mindenre. Tulajdonképpen az egész akció tökéletesen illeszke­dik a terveimhez. Ha megtalálom a gyémántokat, kidobom magának a partra, aztán mehetek és vízbe fojthatom magam.
– Nem szeretem, amikor így beszél.
– Nem szereti, hogy egyáltalán beszélek.
– Már mondtam, hogy vissza fog jönni.
– Nem fog.
– De fog.
– Nem. Lord Uffenham, maga a saját tapasztalataira építi az el­méletét, csakhogy ez nem alkalmazható a jelen esetre. 1911, vagy talán még 1912 körül is visszajöttek a lányok, de Anne más.
– Egyik lány se más.
– Hogyne lenne más, már csak azért is, mert nem ugyanolyan. Én megsértettem a régi jóindulatát. Az alapjáig rengettem meg a lényét.
– Dehogy sértette. 
– Dehogynem. Én tudom, én voltam ott. 

(226–231.)

Én mondtam, hogy hosszú lesz, de ezen hangosan röhögtem. Ezen is. 

PGW mindig és bármikor kiváló kikapcsolódás. Bár a szereplői ismétlődnek, akkor is, amikor nem állandó szereplőkről van szó. Akkor nem név, csupán típus szerint. 

Itt egy kis plusz információ. PGW-nek vannak visszatérő szereplői, s hozzájuk kötődő sorozatai. Ilyen sorozat ami a blandings-i kastélyról szól, ilyen a Jeeves komornyikról szóló, ilyen a lord Ickenham-ról szóló, a Parazita Klubról szóló, a golfról szóló, a Mr. Mullinerről szóló, a Psimth-ról szóló, az Ukridge-ről szóló sorozat és az iskolai történetei. Ha érdekel, melyik sorozatba mely kötetek tartoznak, itt kimolyolhatod.

Geopen, Budapest, 2002, 290 oldal · ISBN: 9639093718 · Fordította: Pór Bálint · Illusztrálta: Hegedüs István

10/10

2024 szeptember közepe felé. Holnaptól véget ér a kánikula, vagy tíz fokot enged a hőmérséklet. Vagyis élhetővé válik az élet. Tegnap elmentünk Csilllaghegyre mentünk délután, sógor-szülinapot ünnepelni, este kilencig ott is voltunk, söröztünk, boroztunk, beszélgettünk. De ma sehová sem mentünk, nagyon sűrű volt az élet az elmúlt hetekben. Ezt-azt megcsináltuk ugyan, de túl aktívak nem voltunk. Viszont legalább lesikáltam a nappali heverő kárpitját, ami egész nyáron erre várt, mert már minden volt rajta.