Reginald Rose: Tizenkét dühös ember

2018. július 15. - Mohácsi Zoltán

Vannak alapművek, amelyek ezért vagy azért, de kitörölhetetlenül rögzülnek az emberben. Természetesen nem mindenkiben ugyanazok. Van, amikor a művel való találkozások körülményei is ezerrel megmaradnak, vn amikor csak egy nagyon fontos gondolatfoszlány által válik mérföldkővé, életalakítóvá valami. Emlékszem, Mike Oldfield Platinum című lemezével való találkozás (egy nyáron át hallgattam, szinte szakadatlan) vagy Peter Schaffer Equus-ának Sidney Lume-féle filmváltozata, abból is Dysart professzor utolsó monológja. De ilyen volt a Tizenkét dühös ember is. Nagyimmal laktunk kettesben az Üllői úton, csak az ő szobájában volt tévé, és péntek esténként, rohadt késő éjjel fantasztikus filmeket vetítette. Így láttam az Equus-t is, és a dühös embereket is. Egyikről sem tudtam semmit, de mindkettő bevésődött, örök élmény, meghatározó darab maradt.

Mondjuk mindkettő Lumet-rendezés.

A dühös emberek minden eredeti változatát ugyanaz az ember követte el: Reginald Rose. Szerintem ha mást nem csinált volna az életében, már ezzel örök életű marad.

A sztori, gondolom, mindenki számára ismert. Megölnek egy embert egy amerikai város lepukkant negyedében, szemtanúk vannak, alibi nincs, igaz ujjlenyomatok sincsenek, e kétségtelen, a tizenhat éves fiú pár pofon miatt végzett az apjával. A tizenkét esküdtet bezárják döntéshozatalra, csak egyöntetű szavazás alapján dönthetnek, s ha bűnös a fiú, megy a villamosszékbe. Meleg van, mindenki unja az egészet, annyira egyértelmű az ügy, el is határozzák, hogy egy gyors szavazással lezavarják a döntést, mindenki mehet, amerre lát, van, akinek egy focimeccs múlik a gyorsaságon.

De egyvalaki, a Nyolcas, azt mondja, ne siessék el a dolgot, emberélet múlik a döntésükön. Mindenki hülyének nézi. Nyolcas nem mesterdetektív, nem lángelme, nem megdönthetetlen intuitív mester. Ő a nyolcas számú esküdt. Aki azt mondja, egy ember élete megér annyit, hogy kicsit elgondolkodjunk felette.

És dőlni kezdenek a látszólag sziklaszilárd bizonyítékok. a mindenki által szikla szilárdnak vélt történések összeomlanak, és végül arra a következtetésre jutnak, hogy nem, nem a fiú követte el a gyilkosságot.

Amikor először láttam a filmet, az tűnt fel, hogy az esküdtek végső soron rohadtul nem, vagy csak a bulvár szintjén foglalkoznak a gyilkossággal, mégis nagyjából mindenki személyes ügynek, identitáskérdésnek tekinti a fiú elítélését. Van, akit a saját múltja, van akit a negatív előítélete motivál, és van akit mindössze a pillanatnyi érdeke. De mindenki menne már haza a francba, mert unják a társadalmi kötelességüket. Miközben hatalmas a felháborodásuk a gyilkosság felett, voltaképpen rohadtul nem érdekli őket az eset teljes súlya.

Érdekes az is, hogy az fiú bűnösségében hívők, akik teljesen nyilvánvalónak tekintik az igazságot, akik úgy vélik, ha a védő és az ügyész sem tudott semmi többet, illetve kevesebbet kihozni a bizonyítékokból és a tanúkból, akik mintegy társadalmi konszenzust látnak a fiú bűnösségében, mindvégig úgy gondolják, hogy nincs semmi megbeszélnivaló. Csak a látszat és a kötelesség kedvéért egyeznek bele abba, hogy egyáltalán szóba álljanak az egyetlen ellenvéleménnyel. Ők azok, akik egyből agresszívek, és akik rendszeresen személyeskedésbe fognak, hogy az érveiket megtámogassák. Érdekes, hogy amikor átkerülnek a másik oldalra, elcsöndesednek, és empatikussá válnak.

Rose mondanivalója minden szájbarágás nélkül is többrétegű.

Mert szól arról, hogy a negatív előítélet gyilkossá válhat, „abból” a közegből senki ne várjon semmi jót. Ez mára közhely.

Aztán szól arról is, hogy a vélt objektivitás jobbára nem tényeken, hanem felszínes belső előfeltevéseken alapszik.*

Aztán szól mg arról is, hogy sem a szakemberi megközelítés, sem a társadalmi összhang nem garantálja semminek az igazság voltát. „Miért gondolja, hogy magának igaza van? Az ügyvéd nem vette ugyanezt észre?” Hát, nem. Vagyis továbbra is érvényes a graffiti igazsága: „Egyél sz@rt! Hétszázmilliárd légy nem tévedhet!” Még a szakemberek összecsengő véleménye sem feltétlenül az igazság maga, mert őket is befolyásolja a világnézetük, a projekcióik, az előítéleteik.

Aztán szól még arról is, hogy a szemtanúk szinte a legritkább esetben használhatók fel bárminek a bizonyítására, hiába is tartja ennek ellenkezőjét a közvélekedés.**

Aztán szól arról is, hogy miközben mindenki rohadtul kompetensek tartja magát mindenben, mindenről veszettül határozott véleménye van, voltaképpen a kompetencia és a vélemény rigófing a szélben.
Szól még arról, hogy legtöbbször az zavar a másikban, ami önmagunkban zavar bennünket. „Megölöm! Megölöm!” – üvölti az egyik esküdt a másiknak, aki az előbb bizonyítéknak tekintette, hogy a fiú azt kiabálta az apjának, hogy: „Meg foglak ölni!”

Valahogy úgy érzem, a Rose által kiaagyalt történet az életünkről szól, a képmutatásinkról, a világról és önmagunkról kialakított előítéleteinkről, a felszínességünkről és a közönyünkről.

S bizony, Rose optimista. Azt mondja, a józan ész elvezethet a feloldó, logikus, ésszerű konszenzusig. Én nem vagyok ennyire optimista.

Eddig végig a filmről beszéltem. De közben nem is, mert a könyv, vagyis a drámaváltozat gyakorlatilag csont ugyanaz. Olvasva viszont marhára zavart, hogy a kizárólag a számukon nevezett esküdteket rendre kevertem. Iparkodtam legalább a borítón levő színészekhez kötni őket, hogy ne legyenek teljesen felcserélhetők. De olyan rövid a dráma, hogy mire belejöttem volna, már véget is ért az olvasás.