Ha Erich Kästner, akkor ifjúsági könyvek, és elsősorban a Május 35 című idiótizmus önszétröhögése. A verseivel már találkoztam, de nem vágtam magam hanyatt tőlük. Azt, hogy drámát is írt, nem tudtam. Az Alexandra akciós oldalán találkoztam ezzel a kötettel, és elsőre, ismeretlenül is megfogott. Mindig vonzódtam a hatalom kérdéséhez, hogyan, miért torzít, mivé lesz az ember, ha hatalomhoz jut, és egyáltalán, miért jó a hatalom. (Vagyok annyira perverz, hogy amikor bármiféle, általában mikronnyi hatalomhoz jutottam, soha nem éltem vissza vele, és másokért próbáltam kamatoztatni. Az előrejutáshoz nem feltétlenül ez az út.)

A komédia nagyjából a feléig, harmadáig zseniális. Kästner sziporkázik, de veszettül. Sorjáznak a jobbnál jobb poénok, meglepetések, s gondolatok. A felénél, háromnegyedénél, miközben a történések peregnek tovább, mégis leül az egész. A fekete komédiából tragédia válik, de az egésznek ez nem tesz jót.

Ami történik, az ugyan ismerős, hiszen pl. a Titánia, Titánia című filmből visszaköszön a diktátor alteregóinak felvetése, de Kästner javára kell írni, hogy a komédia 1957-es. Tény, hogy jó ízléssel adagolja, miről is van szó, hogy a diktátor nem is a diktátor, csak egy hasonmása, s hogy a garderobeban még van belőlük néhány példány, s ezek mindegyike voltaképpen a katonai vezetés kezében van, az Elnökök szigorúan azt léphetik csak, kizárólag azt mondhatják, amit azok megengednek. S persze azok között is dúl a háború. 
S odalent, az egyszerű emberek érzik, látják, tapasztalják, hogy minden mindegy, mindenki egykutya, mindenki ugyanazt csinálja a szólamok alatt, amik nem is változnak olyan nagyon.

Volt valami mai korra vonatkoztatható, erőteljes dézsávűm: mintha a magyarországi kék és vörös, kék és narancssárga színekbe öltözött operett forgatókönyvét olvastam volna, a háttérből irányítók kezében levő elnökökről, akik közül mindegy ki van odafent, az ország ugyanarra halad és idelent ugyanúgy nem történik semmi.

Kästner ezen a ponton nem old fel semmit, nem lát kiutat, hiába is van valaki, a Hetedik nevű alteregó, aki meg akarja állítani a mókuskereket, erkölcsöt, morált akar hozni (vagy ki tudja?), de esélytelen, mert lázadása a katonai vezérkar előtt a nép nyílt színe helyett csak egy felvételre állított magnetofon előtt történik. (Aktualizálásom: ha valaki odafent tényleg akarna valami jót tenni is, nem csak frázispufogtatni, hamar lekapcsolják a mikrofont, és hamar kizuhanhat egy erkélyen.)

Összegezve: nem rossz, nem rossz, nem rossz. Sőt!

4/5

(2013)