Az irodalmi adaptációk se nem spanyol viasz, se nem fából vaskarika, se nem ördögtől való kreatúra. Magyarországon, ahol a kommunista/szocialista kultúrpolitikának csak úgy lehetett eladni a műfajt, hogy belépő a magas irodalom világába, ezért majd két évtizedig csakis és kizárólag ilyen képregények megjelenését engedélyezték. A magyar képregényben rejlő lehetőséget egy kultúros figura, Cs. Horváth Tibor látta meg, kitalpalta a változást, a megjelenést, majd a rendszerváltásig privilégiumként is kezelte a magyar forgatókönyvek írását. Egyébként óriási munkát végzett. Minden emberi és szakmai hibája ellenére. És sajnos mindvégig megelégedett a maga taposta kompromisszummal: alig-alig volt ezekben olyan magyar képregény, amely önálló mű lett volna. Mármint az alapanyagot illetőn. 

Tőlünk nyugatabbra egymás mellett fejlődtek a képregény-művészetben az adaptációk és az önálló művek. Csakhogy amott az utóbbiak voltak többségben. Ennek ellenére az adaptáció sem volt idegen. A tengerentúlon hosszú sorozatok is készültek klasszikus irodalmi művek átdolgozásából. 

Éppen ezért fogalmam sincsen, miért tekintem egyfajta új hullámnak a mostanság születő és magyarul is megjelenő  átdolgozott műveket. Ilyen volt Fido Nessi zseniális 1984-e és ennek méltó párja,  Ryan North és Albert Monteys Az ​ötös számú vágóhíd-ja vagy éppen ezt az Állatfarm-ot is megjelentető Troubadour Books másik kötete, Aimée de Jongh lehengerlő alkotása, A ​Legyek Ura. Mindhárom képregény simán, csont nélkül, a kedvencemmé vált, az első kettő már a polcomon is van. A harmadik csak a friss megjelenése és a borsos ára miatt nincsen még itt. De ami késik, nem jön időben, ahogyan Szerelmetesfeleségtársam szokja volt mondani. 

Ezek az adaptációk teljesen méltók voltak, lettek az alapműveikhez, semmit el nem vettek belőle, mi több mg hozzá is tettek, de a hozzátétel olyan szerves része lett az egésznek, hogy semmiféle lóláb ki nem lógott egyiknél sem. Nem átalakítottak, és az értelmezésükkel semmit ki nem heréltek. Mondom: hozzáadtak. De ha nem tették volna, csak hozzák az eredeti művet, bizony az sem kevés. Különösen nem az ilyen sajátos, egyedi hangulatú regények esetében. 

MI AZ, HOGY KÉPREGÉNY? 

A nagy-nagy várakozás, vágyakozás, sóvárgás után ugyancsak meglepődtem, amikor a kezembe vettem Odyr feldolgozását. 

Egyfelől meglepődtem a méretén. Valamiért nem A4-es méretű könyvre számítottam. Másrészt vaskosabb is volt az elvártnál. Egyik sem baj. 

Amikor kinyitottam, akkor az első, rajzos, dupla oldalon visszahőköltem. 

Az Állatfarm borítóján azt látom, hogy ez George Orwell regényének a képregényesített verziója. A képregény műfaja alapvetően  arról szól, hogy az alkotó(k) egy történet képekben mesélnek el, és amit a szereplők mondanak, azt jobbára szóbuborékokban jelzik. 

Ahogy Kertész Sándor remek kis összefoglalójában, a Buborékban beszélők-ben láthattam, olvashattam, igen, kezdetben az újságokban megjelent, egymás mellé tett rajzok jelentették a képregényt. Legalábbis az ősét. A kezdeteit. Most abba nem megyek bele, hogy az ősember barlangrajzai a vadászat vajon képregény volt-e vagy csak más híján való információforrás. 

Scott McCloud A ​képregény felfedezése című könyvében egyértelművé teszi, legalábbis számomra, hogy képek egymás mellé helyezése még nem jelent feltétlenül képregényt. 

De egymás melletti képek vajon mikortól adnak ki egy képregényt? Képregény-e egy rengeteg képpel illusztrált gyerekkönyv. Mondjuk egy Boribon vagy egy Bogyó és babóca? Vitatható. Ahogy feltehető a kérdés, képregény-e egy diafilm, vagy az egészen más tészta? S akkor lehet érvelni, hogy sok magyar képregényből készült diafilm is. 

Scott McCloud egyébként egyáltalán nem lezárt definíciónak tekinti a fenti, a középső képkockában megfogalmazottat. Csak mondjuk kiindulási alapnak. Azt állítja, nyitott bármi újra, többre, pontosabbra. 

Miért ez a hosszú elvieskedés? 

KÉRDÉS, HOGY AZ ÁLLATFARM TÉNYLEG KÉPREGÉNY-E?

Én egy pillanatig sem tudtam képregénynek tekinteni. Nem pusztán a szövegbuborékok hiánya miatt. Nem azért, mert vagy vannak képkockák egymás mellett vagy nincsenek. Hanem azért mert nem tűnik annak. Egy rövid szövegekkel ellátott képeskönyv, egybefüggő történettel. 

És most még csak nem is a képi megfogalmazásról beszélek. Az olyan, amilyen, ízlés kérdése, hogy tetszik-e vagy sem. Nekem speciel nem tetszik. Nem csak azért, mert festett és nem színezett képekről van szó. Még csak nem is azért, mert komorak a színek. Nem is azért, mert a szereplők nagyjából jellegtelenek (egyedül Napóleon megkülönböztethető). Azért már talán igen, hogy nagyon sok kép háttér nélküli, így rengeteg a fehér felület. Mármint, hogy emiatt sem tetszik. Meg amiatt sem tetszik, hogy az embermód kommunikáló, cselekvő állatoknak egy pillanatra sincsen arckifejezése. Meg különben is, úgy általában nem tetszik. Egy pillanata sem volt, amikor bele tudtam volna élni magamat a cselekménybe. 

Azt hiszem, a fő bajom az vele, hogy a jó képregényben a szöveg és a kép egységben van, egymás építi, támogatja, magyarázza, emeli ki, meg mindent csinál a másikkal, hogy erősítse az összhatást. Itt vannak a képek, vannak a vacak, ökörhúgyozás-szerű, részeg betűtípussal szedett, szöveg, de semmi koherencia nincs a kettő között. Csak ellentmondás. A betűtípus olyan kis bulis, vidám (ha inkább címnek való is, nem folyószövegnek, mert fárasztó olvasni), a képek meg, ugye, egyáltalán nem azok. 

És most azonnal mondom, hogy Orwell eredetijébe igen, a regénybe is, meg Rudolf Péter zseniálisan tolmácsolt hangoskönyvébe is nagyon bele tudtam élni magamat. (Egyébként még a hangoskönyvnek is sokat ígérőbb a borítórajza, mint ennek a képregénynek. De mondom, elfogadom, ez ízlés kérdése.)

A fentiek miatt egyáltalán nem értem az olyan véleményt, hogy Odyr, tudod, a rajzoló milyen remekül tágította az Állatfarm horizontját a művészi képeivel. Most ez nem példamondat, tényleg olvastam ilyet. Képtelen voltam értelmezni, ugyan mire gondolhatott a gyakorlatban a mondat megfogalmazója.  

 De ne higgy nekem! Én például képtelen vagyok élvezni  Saramago vagy Esterházy könyveit is. Úgy fest, ha külön meg kell dolgoznom a befogadásért, feladom. A művészetet én élvezni akarom, van annyi feladat az életben, nem kérek újat! 

Egyébként mutattam Szerelmetesfelségtársamnak a kötetet. Belelapoztam neki. Egy pillantást vetett rá, majd jobban odanézett és összegzett: 
– Mindenhol ilyen? Akkor képeskönyv elég szar rajzokkal...

Így az értékelés végére bevallom, SzFT-vel, ő azt állítja nyolcvan-kilencven százalékban megegyezik a gondolkodásunk. Nincsen ez másként most sem.  

2/10

2025 január közepe tája. Vasárnap reggel. A tegnapi nap úgy zajlott, ahogyan szokott: hajnali ébredés, írogatás, olvasás, kávézás, összebújás SzFT-vel, reggeli joghurt, banán, újabb kávé, főzés, kaja, filmezés, alvás, délutáni tespedés, egy kis itthoni munka (jelen esetben SzFT kutyaszarba lépett, és ott száradt a műanyag lábtörlőnkön. Azt httem sitty-sutty meg leszek vele, aztán majd' egy óra elment vele meg az utána való takarítással. 

Aztán vacsi közben, csak én vacsiztam, SZFT valami új diétába fogott, hogy a versenysúlyunk közeledjen egymáshoz, kimondtam a Gyuláról való nem tudom mimet. Ellenérzés, félelmem, intuitív megérzésemet, lustaságom csomagolt ellenérvét. 

SzFT meglepően rugalmasan fogadta. 
– De azért egy évre le lehetne menni, nem? 

Meglepő volt a rugalmassága. 

Vajon hogy a fenébe tudnám magamban helyre tenni, hogy ezek a mittudomén mik micsodák? Mert ha intuitív megézések, ugyancsak hasznos lenne rájuk figyelni. Ha meg a félelmeim, a lustaságom, akkor le kell győzni.