Nos, túl sok képregényt olvasok. Kicsit vissza kellene térni a szépirodalomhoz. De rendre jön valami, ami a kezembe erőlteti, fészkeli, kényszeríti magát. Aminek képtelen vagyok ellenállni.
Itt van ez a Diabolik is. Hallottam róla, láttam borítókat, de kicsit sem érintett meg a létezése. Szuperhősös fumettinek (olasz képregénynek) gondoltam. A bőrcucc és az álarc miatt. Ezért nem mozdultam rá
Aztán a héten volt egy apró csörtém egy olvasómmal az egyik bejegyzésem alatt Clifford Simak Ha megáll az idő című könyve alatt. Ami csörte dupla haszonnal járt. Egyfelől mintája lett annak, hogyan lehetséges eltrő nézetekkel is embernek maradni a neten. Másfelől kaptam egy könyvajánlót. Ránéztem a könyvtár keresőjében, bent volt. Csütörtökön elugrottam érte. S ha már ott voltam, persze, hogy körülnéztem. A képregények között leltem ezt a kötetet. Ami több meglepetést tartogatott számomra. Ezt majd lásd alább, erről szól a bejegyzésem.
Próbálom megérteni, miért szerettem meg az olasz képregényeket, a fumettit. Annyi van mint égen a csillag. A mély és megbonthatatlan barátság a Morgan Lost-tal kezdődött, amitől kapituláltam. Majd a Dampyrral folytatódott, ami teljesen levett a lábamról, pedig vámpír-történet, és világszerte ismert, hogy nekem a horror, a vámpírok, köszönöm, egyáltalán nem.. Aztán a Dylan Dog is képbe került, és bár az egyik legsikeresebb sorozat, roppant fenntartásos a szimpátiám. De jött a Tex, a vadnyugati, a Dragonero, a fantasy történet. Teljesen meggyőztek. A napokban új szerelem kezdődött: Julia mint nő nem (nekem ahoz nagyon egyszál bél, a fogható példányait kedvelem a gyönyörű nemnek; nézz csak Szerelmetesfeleségtársamra!), de mint krimi, ugyancsak kedvemre való.
Akadt az út során néhány teljesen elvetélt kísérlet is, róluk, csitt, most egy szót sem!
Az a vonal, amit én ismerek a Sergio Bonelli Editore gondozásában megjelent történetekből áll. Ismerve már nem egy munkájukat, nem túl nagy mutatvány belőni a kiadó profilját. Kalandos, misztikus és krimi-sztorikat ad ki, amelyeknek a képi világa reaisztikus, s csak nagyon ritkán kísérletező.
Ha jól pislogom a webet, a Diabolik nem a Bonelli kiadványa. Viszont a fentiek teljes mértékben igazak rá.
Kicsoda, micsoda ez a Diabolik?
A sorozatot 1ö62-ben alkotta meg a Angela és Luciana Giussiani páros. A látszat ellenére nem szuperhősös a sztori, hanem krimi. Az első megjelenés óta nyolcszáz füzet jelent meg belőle, nem számítva a válogatásokat és az extra köteteket.
A sorozat előfutára egyértelmáen az egykor közkedvelt Fantomas volt. A modernkori olasz popkultúrára egyébként jellemző volt az Amerika-majmolás, ami többnyire B-kategóriásra sikeredett. Persze volt, hogy sikerrel nyúltak zsánerekhez, témákhoz. Példa erre a Bud Spencer–Terence Hill páros jónéhny filmje és a fumetti rengeteg alakja. A Diabolic is remekül adaptálta és tette egyedivé a Fantomas-sztorit.
Diabolik gazember. Egy zseniális, arcváltogató (csak gumiálarcokkal), pénzéhes fickó. Aki állandóan egy Jaguár E-Type-al furikázik és a végletekig monogám. Párja a hasonlóan gazember Eva Kant, akivel minden bűncselekményt együtt követnek el.
A történet kezdetben, mondják a weboldalak, sokkal keményebb hangvételű volt. Azóta Diabolik finomodott, enyhült. A történeteket magyarul kiadó Anagram oldalán ezt olvasom:
A rögtön nagy feltűnést keltő, kezdetben vitákat is kiváltó széria külön műfajt teremtett az ekkor már egyre jelentősebb olasz képregényiparban: ez a fumetto nero, a „keményvonalas” krimiképregény, amelynek legfőbb jellemzője az enigmatikus antihős és az ő történeteinek morálisan összetett, a jót és rosszat gyakran relativizáló világa.
Diabolik gazember. Kétségtelenül. Eszébe sincsen törvénytisztelőnek lenni. Öl is, ha szükséges. Antihős. De ellentmondésos, mert mégis szimpatikus. Az olvasó, néző drukkol neki, nekik. Azzal együtt, hogy néha olyan dolgokat tesz, hogy az olvasó/néző meghökken, és képtelen tovább terjeszteni az empátiáját. Vagyis Diabolik eléggé összetett, nem sablonos figura ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést. Közvetlen megformázásbeli kollégája Arséne Lupinnek.
Egy gondolat erről az összetettségről. Több esetben szóvá tettem már: a fogyasztott hősök erkölcsisége valahogy relativizálódott. A Diabolik-sorozat nagyon tudatosan akalmazza ezt a relativizéciót.
Gyerekorom hősei pozitív hősök voltak a tetteikben, az erkölcsikben egyaránt. Példaképek lehettek.. Akkor is, amikor nem működtek együtt a törvénnyel. Mert amikor nem működtek együtt, akkor azért nem tették, mert a törvény vagy annak képviselője volt erkölcstelen. Ilyen hős volt például Robin Hood, Zorro, Naszreddin Hodzsa és sokan mások. Ha a törvény jó volt, akkor annak érvényesítése érdekében cselekedtek. Vagyis az erkölcseik pozitív erkölcsök voltak.
Na, ez csúszott el manapság. Eklatáns példa erre az Ocean's című mozifilm-sorozat bármelyik része. A főszereplők egytől-egyig egyéniségek, a rokonszenvünkre bátran számíthatnak, okosak, merészek, ügyesek. Bármelyik részben mindvégig drukkolunk nekik, hogy végre tudják hajtani a tervüket, sikerrel járjanak, el ne kapják őket. Amely terv minden esetben: rablás. Elvétele valaminek, ami nem az övék, amihez közük nincsen. Vagyis mindannyian tolvajok. Minden pozitív tulajdonságuk ellenére..
Diabolik gyilkol is. Igaz, soha nem sajnáljuk azokat, akiket megöl, mert kizárólag akkor nyúl csak az erőszak eszközeihez, ha arra nyomós indoka van. A nála sokkal nagyobb gazemberket teszi el az útból. De végső soron egész lényével relativizálja az erkölcsöt, a törvényt. S az ehhez hasonló relativizáció gyakorlatilag és végső soron gyengíti a társadalmakat, mert azoknak az alapjait ássa alá.
Állandó szereplője még a Diabolik kiadványoknak Ginko felügyelő. A felügyelő az erkölcsi iránytű a történetekben. Sikerült a figuráját úgy megfogalmazni, hogy bár mindig csak kullog Diabolik nyomában, mégsem lesz belőle szánalmas, karikatúra alak. A kitartása, a következetessége az egyik legbiztosabb jelzőkaró a történetekben. Előfordul, hogy átmeneti szövetséget köt Diabolikkal valami gazember becserkészésére, de a mindig garantált siker után mindketten rendre visszatérnek a kapcsolatuk eredeti alajaihoz.
Vannak városok, amelyek önmagukban jelképek. A valóságban is van ilyen. Elég csak Párizsra, Prágára, Velencére, Rómára, Holywoodra vagy New Yorkra gondolnunk. Vannak a valóságban nem, csak az irodalomban létező városok, amelyek a hangulatot eleve meghatározva állandó teret biztosítanak a cselekményhez. Ilyen Miller Sin City-je, vagy például a Batman Gotham-ja. S ilyen a Diabolik Clerville-je is, bár maga a város nem annyira karakterisztikus mint a fent említettek.
A moly.hu szerint magyarul eddig tizenöt sorfüzet, két extra és két válogatás jelent meg.
Fekete gyűjtemény II.
Vagyis az, amiről most beszélgetünk egy válogatás kötet. A Diabolik sorozat magyarul kiadott köteteinek a 8., 10–12. kötetét tartalmazza. A kötetbe bekerült történetek a következők (a sorszám a magyar megjelenés sorszáma, az évszám az eredeti megjelenés ideje):
Mario Gomboli – Tito Faraci: Diabolik 11. – Az utolsó hajsza (2018)
Roberto Altariva – Andrea Pasini: Diabolik 8. – Halálos ítéletek (2013)
Patricia Martinelli – Mario Gomboli – Andrea Pasini – Rosalia Finocchiaro: Diabolik 10. – Eva nyomában (2017)
Mario Gomboli – Andrea Pasini: Diabolik 12.. – Maszk nélkül (2010)
AZ UTOLSÓ HAJSZA
Valaki rendőröket gyilkol. Van-e összefüggés az áldozatok között, azon túl, hogy a sorsuk a „kilenc milliméteres” szerint nem lehet más, mint a halál. Diabolik természetesen ebbe az ügybe is belekeveredik. Még inkább Eva.
HALÁLOS ÍTÉLETEK
Valaki egy kilenc milliméteressel öli a bíróságokon felmentett bűnözőket Clerville-ben. Diabolik semmiképpen nem lehet, ez egyértelmű, de azt nem ússza meg, hogy bele ne kEveredjen a gyilkosságsorozatba.
EVA NYOMÁBAN
Egy yacht-kirándilás során Diabolikot és Evat kalózok támadják meg. Diabolik, hogy mentse a kedvesét, egy mentőcsómakban a tengerre teszi, amíg ő maga megküzd a támadókkal. Megsebesül és fogságba kerül. Eva egy halász találja meg. A lábadozás ideje után mindketten azon vannak, hogy megleljék a másikat. De így vagy úgy mindketten rabok.
MASZK NÉLKÜL
Diabolik balesetet szenved. Éva a lábadozási időben elviszi egy apró kis városállamba, ahol senki sem ismeri őket. Túl optimista döntés: egy clerville-i maffiózó szintén ezt a helyet választja ki, hogy innen dobbanjon tovább. Diaboliknak feltűnik a férfi és az őt körülvevő csoport, s természetesen nyomozni kezd utánuk. Hamarosan megérkezik Ginko felügyelő is, kérdés, hogy miért jött?
Az erkölcs, a morál, az igázság és egyebek
Csak az első képregényt veszem alapul. Jó példa lesz a többire. S mert tulajdonképpen nem kerül túl nagy erőfeszítésbe, hogy az ember már a képregény elején rájöjjön a megoldásra.
S onnan már csak a felvetett problémán kell rágódnia.
Egy négy főből álló társaság ücsörög a bárban. Mindannyian férfiak. Fiatal férfiak. A bárba bejön egy szemrevaló hölgyike. A fiatalemberek szerint egyébre is való, nem csupán a szemükre.
Évekkel később feltűnik az utakon egy Diabolik autójára kísértetiesen emlékeztető autó. Az unalmas járőrözésbe fogott rendőr a nyomába ered, és az autójával együtt hamarosan egy mély szakadékban végzi. A Diabolik-autós csillag alakú szögeket szórt maga mögé az útra.
Pár nappal később ismét a diabolikos autó csal maga után egy járőr-gépkocsit. Trükkös, ámde kegyetlen megoldással gyakorlatilag hosszában-középen kettévágja a gépkocsit, a benne ülő járőrrel egyetemben.
A harmadik rendőrt egy benzinkútnál robbantja fel a diabolikos-autós. Az sem semmi megoldás...!
Addigra összeáll valamennyire a kép Diaboliknak is, Ginkonak is. Az elsőnek, hogy merre keresgéljen, a másodiknak, hogy nem Diabolik a tettes. Aztán eggyel utána ő is összeilleszti a kirakóst. Diabolik az autók nyomán indul el, Ginko a rendőrök élete között keres összefüggést. Mindenki jól spekulál. Ginko csapdát állít a negyedik rendőrt rávéve, hogy vállalja a csali szerepét. (Ugye neked is összeállt a kép? Nem mondom ki, hátha mégsem, és hátha a kezedbe kerül akár az eredeti füzet, akár ez a válogatás-kötet.)
A csavar itt érkezik a történetbe. Ha Ginko terve sikerül, elfogják a három rendőr gyilkosát. S ezzel megakadályozzák a negyedik halálát. Ez azonban sem Diaboliknak, sem Evanak nem tetszik. Így ők Ginko tervének tesznek keresztbe. És ezzel segítik bevégezni a háromszoros rendőrgyilkos sorozatát. Mintegy kisimítva az olvasó igazságérzetét is. S felvetik az önbíráskodás kérdését, illetve hogy gyilkos-e, aki igazságot pusztán igazságot oszt egy teljesen tönkretett életért? Mondom, lehet rágódni, ha olyan a beállítottságunk.
A kiadványról mint olyanról
Az első meglepetésem az volt, hogy mekkora a kötet. Kicsi. Nincsen nagy kezem.
A másik meglepetés az egy oldalra jutó képek aránya volt: kettő-három.
Először meghökkentő, de tapasztalatból mondom, nagyon könnyen megszokható. Az egy oldalra jutó kevés kép dinamikát igényel, különben roppant statikussá válik a látvány.
A négy füzet, lapozz csak vissza a listájukhoz, nyolc év, 2010–2018 szemezgetése. Ehhez képest a rajzok stílusa meglepően egységes, alig találtam eltérést közöttük. A többi fumetti képregényhez hasonlón a rajzok realisztikusak, ám a többi általam olvasotthoz képest szellősebbek, tágasabbak, kevesebb a részlet. Leginkább az egyik Dampyr kötethez, az első (és magyarul eleddig utolsó) különszámhoz, Az eltűnt idő könyve grafikáihoz hasonlítanak, amely kísérletezőbb, merészebb grafikai megoldásai miatt némileg kilóg a többi közül. A Diabolik ezen gyűjteményében ez az állandó stílus. A hasonlóságot leginkább a raszteres árnyékolás alkalmazása adja. Egy kis ízelítő:
Mindennel együtt engem meggyőzőtt ez a könyv arról, hogy érdemes figylemmel kísérni a Diabolik kiadványokat. Nem gyarapodott a kedvenceim száma, de nőtt az érdeklődésemre számot tartó képregények száma. Ha ez jelent bármit is. Nekem jelent.
Anagram Comics, 2021, 520 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155947223
8/10
2022 májusának utolsó hétvégéje. Csendes, heverős nap, nagyon fúj kint a szél, bár süt a Nap, de mégsem mozdultunk ki itthonról. Csak a szokásos, fózés (tejszínes gombás natúr szelet, sült krumplival, fagyi, egy-egy pohár tokaji furmint, délutáni alvás, film, olvasás, netezés, zenehallgatás.
