Ismét könyvtár, persze, kinek lenne ennyi pénze látatlanba venni könyveket? Még azt sem győzöm, amit szeretnék a polcaimon tudni. S hellyel sem győzöm a polcoknak.
Manga. Mindig távol állt tőlem. Mert nem tetszenek a nagy fejek, nagy szemek. Meg visszafelé kell lapozni. Nos, ez a képregény nem manga, az, ugye, japán, hanem manhva (manhwa), azaz koreai képregény. Amit például nem kell visszafelé lapozni. S az alakok sem nagyfejűek és gigaszeműek.
Semmit nem tudtam erről a kötetről. Azt sem, hogy a Netflix már filmet is csinált belőle.
A borítója rohadtul nem tetszett. Most sem teszik. Talán azért, mert az Iron Maiden Eddie-jét idézi. Nem Eddie-vel van bajom, hanem az asszociációval, amit a rajz kelt iránta. Mert semmi, de semmi köze a kettőnek egymáshoz. Azon kívül, hogy riogatni akarják a kedves szemlélőjüket. 
De belelapozva a kötetbe, a mangássága ellenére azonnal megfogott valami.
A fülszöveget csak a lapozgatás után olvastam el. Nem tudom, az önmagában megfogna-e? A kettő együtt azonban kíváncsivá tett.
Annak ellenére, hogy a Isten, Menny, Sátán, Lucifer, Pokol témákkal kapcsolatban már igen szkeptikus vagyok, a múltam teológiailag terhelt, valamennyi Biblia-ismerettel is rendelkezem. S nem vagyok hitetlen sem. Ez valamelyest elfogulttá tesz. Vagy alapot ad a dolgok megítélésre. (Mert azt határozottan mulatságosnak tartom, ha bárki is az egyetlen reális megítélési alapnak a materializmust, a hitetlenséget tartja.)
Ennek hátterén mondom, hogy ez a képregény úgy marhaság, ahogyan van.
Mégis, tény, ami ziher: kedvenceltem a moly.hu-n. Mert marhaság, de okosan, ügyesen, zseniálisan, metaforákba csomagolt marhaság.
Ezenkívül a rajzok technikája, megjelenése is több mint különleges.
Kezd már érdekelni a dolog? Helyes! (Mármint, ha bólintottál.)
A szerzők
S aham... máris elakadok. Mármint azon, hogy hívják a szerzőket. Mert ha beírom a böngésző keresőjébe bármelyikük nevét, amit a borítón látok, kizárólag magyar nyelvű találtatokat kapok. Ennek az az oka, hogy amikor nem magyarul írják a szerzők koreai nevét, hanem angolul, akkor az úgy fest:, ahogyan a könyv angol kiadásán szerepel.
Ha nem kivehetők a nevek, akkor segítek: Yeon Sang-Ho (Jon Szangho) és Choi Gyu-Seok (Cshö Gjuszok). Semmi koreai nyelvtudással és háttérismerettel mondom, nekem az angol verzió valahogy jobban bejön.
A Jon név angolul foglalt, és valamiféle brit-típusú találkozásra utal a történet szerzőjének a famíliájában. A rajzoló nevében a Cshö, na, az meg, na cső! A Gjuszok elé meg valami ilyen kívánkozik: Szergej Vlagyimirovics. De mondom, simán el tudom képzelni, hogy van valami nyelvészeti oka, hogy mi így europizáltuk a neveiket. Arról nem beszélve, hogy van, amikor turmix-verzióban, apró eltérésekkel jelennek meg a neveik: Jon Szang Ho. Szép, nem? Na, hagyjuk is.
A továbbiakban ennek ellenére, az egyértelműség végett ebben a bejegyzésben maradok a magyar kiadásban kialakított névformátumoknál.
Egyébként az érkezés sorrendjében így fest a két szerző. Nekem szimpatikusak. 
Jon Szangho az alkotója a Vonat Busanba című zombifilmnek is. Azt mondják az értők, hogy újraértelmezte a zombi-témát. Nem tudom, nem láttam még.
Ugyan elképzelni nem tudom, mit lehet azon újraértelmezni, de már Ofi barátom is meglepett, amikor a Walking Dead-et ajánlotta nekem.
– Á, a zombik... Teljesen mellékesek. A kapcsolatok, a reakciók, az életben maradás ösztönének az ereje, ahogyan felülírja az erkölcsöt, az etikát... Az a lényeg!
Vagyis Jon Szangho filmje is kap egy esélyt. Egyébként Szangho neve ott szerepel a The Hellbound filmváltozatának az alkotói között is.
Az egyik este megnéztem a Busanos zombi-filmet. Bakker: ez egy megható zombi-horror! Ha valaki azt mondja, ilyen is van, kiröhögöm. Pedig tényleg és csakugyan... Egyébként az a helyzet, hogy azon kívül és az előtt, hogy horror, sokkal inkább dráma. Miközben tényleg tele van zombikkal. Jó kis film, na! Fanyalogva kezdtem bele, miközben Szerelmetesfeleségtársam a lázával küzdött, de gondoltam, őt úgy sem érdekelné. Aztán a fanyalgásom semmivé lett, és önfeledten élveztem Szangho moziját.
A történet és a mondanivaló
Talán az a legegyszerűbb és leglustább verzió, ha kimásolom a fülszöveget. (Egyébként mondták már neked, hogy a fenét a kíváncsiság, sokkal inkább a lustaság vitte előre a világot! Gondolj bele, vajon miért és ki találta fel a mosogatógépet? [Josephine Cochrane hívják a hölgyet. Meglepő módon 1886-ban kapott szabadalmat a találmánya.])
LEJÁRT AZ IDŐD! A POKOL CSAK RÁD VÁR!
Először egy figyelmeztetés érkezik. Az üzenetben mindössze a neved áll, a tény, hogy a pokolra kerülsz, és az, hogy mennyi időd van még hátra a halálodig. Amikor pedig az lejár, rejtélyes lények jelennek meg, hogy örök kárhozatra vessenek, és előlük nincs menekvés.
A világ döbbenten áll a jelenség előtt, tudósok és önjelölt vallási vezetők igyekeznek megmagyarázni a felfoghatatlant, miközben a civilizáció máza egyre gyorsabban kopik le az emberiségről, és hamarosan elszabadul a rettegés fűtötte káosz. Eközben a még élő kárhozottak egy része harcba száll az alvilág erőivel; akad köztük, aki pénzzé tenné végzetét, megint mások a túlélés reményében kétségbeesetten keresik a megváltást.
A kérdés már csak az, hogyan lehet megmenekülni egy olyan világban, ahol már elszabadult a pokol.
Ebben úgy benne is van, meg nincs is benne, miről szól a képregény. A lényeg ott van: nem csupán a földi dimenziós élet létezik, van transzcendens igazság, van valami erkölcs és etika az emberen túl is, nem csupán társadalmi szabályokról, elvárásokról, egyezségekről van szó. Mert jönnek a lények a pokolból, hogy elkerülhetetlenül büntessenek, és a büntetés minden egyes esetben: kín, szenvedés és halál.
Naná, hogy nem tudom megállni. Teológiai közbevetés érkezik a balkettesen, a vágány mellett, kérem figyelmesen olvassanak!
A pokol a Biblia szerint nem egy hely, hanem egy állapot. A pokol szenvedése nem azt jelenti, hogy egy örökkévalóságon át főzögetnek az Ördög démonjai az üstökben.
(Tudom, van egy-két bibliai szakasz, ami erre utal, most nem megyek bele, de van logikus magyarázat arra, miért nem azt mondják, amit elsőre sugallnak. Most és itt csak annyi, hogy a Biblia magyarázatán mindig érdemes az egészet szem előtt tartani: mit mondanak az adott témáról más szakaszok?)
A pokol a teljes Isten-nélküliség állapota. Amelynek a végén a megtéretlenekre valóban vár büntetés, ám az nem egy szadista Isten által rendezett, időben végtelen horror-revü, hanem a második halál büntetése. Ahonnan már nincsen visszatérés.
A végtelen büntetésnek még a gondolata is bosszantó: egy lelketlen, kegyetlen, bosszúálló Istent feltételez. „Elloptál a munkahelyedről két csomag A4-est? Izzó fogók a mellbimbóidon egy örökkévalóságon át!”
A pokol, vagyis az Isten-nélküliség állapota a második halál előtt (amiről az önmagában egyébként nem túl világos Jelenések könyve beszél) valóban büntetés. De semmiképpen sem tart egy örökkévalóságon át.
Vagyis a „Hellbound” története alapjaiban téves. Mégis azt mondom, ha ettől elvonatkoztatok, nagyon sok marad a vizet merítő tenyeremben.
Szóval igen. A fülszöveg nem mondja el, hogy a szerzők egy rendőrtiszt, egy ügyvédnő és egy kétgyerekes, kiszemelt Pokol-áldozat sorsán keresztül remek tempóban teszik személyessé az eseményeket. Vagyis lehet izgulni, izzadni.
Ám ettől még csupán fogyaszthatón emberivé lenne a metafizikai szintre emelt horror. Mondjuk az se lenne kevés.
De ahogy halad előre a történet, sorra jelentkeznek olyan erkölcsi, etikai kérdések, amelyek miatt meg kellene állni gondolkodni egy cseppet.
Mert ugye, például, ha itt valóban egy isteni, pokoli ítéletvégrehajtás folyik, vajon a rendőrségnek van-e erkölcsi alapja megvédeni a kiszemelt áldozatokat? Van-e joga a természetfeletti ítéletvégrehajtókra lőni? Bármit tenni ellenük? Van-e akármilyen alapja arra, hogy nyomozzon a végítéletet prédikáló, fiatal Elnök úr ellen, aki az Új Igazság Rend nevű izének a vezetője? A szervezet nem egyház. Nem is vállalkozás. Hanem mindkettő. Tudod, akár a szcientológia itt, a valóságban.
S ha már Elnök úr... Vajon mi a hit igazi alapja? Szükség van-e vallás(ok)ra? Vagy a vallás már csak a múlt jelenbeli megcsontosodott megjelenési formája, amelynek papjai jobbára már nem Istenért, hanem önnön identitásukért dolgoznak.
Hatalmas, izgalmas kérdések, mind megérne egy-egy hosszabb szakaszt.
Nos, egyetlen választ képtelen vagyok nem megírni. A vallás alapjáról szólót.
A képregény egyik szereplőjének az a véleménye, mert ez a tapasztalata, hogy az ember megváltozásának egyetlen indoka létezik: a félelem. Csakis a félelem inspirálhatja arra, hogy gyökeresen megváltoztassa az életét.
A biblikus hit szerint fittyfenét! Erre egyedül a szeretet képes. A félelem csak elfojtani tud, kényszerít és nem ösztönöz. Ha megszűnik a félelmet generáló forrás, megszűnik a változásra késztető erő.
A hit alapja tehát a szeretet. Isten a szeretet, mondja a Biblia. A szeretet adni akar. Isten az ő Fiát adta, a Fiú az életét. A szeretet tehát adni-tudás. Mégcsak nem is érzés. Létállapot. Jobbá tenni a másik életét, lehetőséget adni neki a változásra.
De vajon mit tehetünk Istenért, hogy neki jobb legyen a létezése? Az Isten iránti szeretetként leginkább a másik ember iránti szeretetet ajánlhatjuk fel. Azt, hogy egymás életét jobbá tesszük.
(Bár a Bibliában szerepel az istenfélelem szó, de az nem az Istentől való félelmet jelenti. Istent félni annyit tesz, mint szem előtt tartani a személyét, az ő életrendjét.)
Van a történetben egy, az erkölcsi skálán egyértelműen elhelyezhető, másik szervezet is. Nyílhegynek hívják. A vezetőjük egy indián-maskarába öltözött őrült.
Azt hirdeti, sokkal hamarabb elérkezik ide a Földre az új világ, ha észbe kapnak az emberek és beszállnak a megtisztítás műveletébe. Ha nyílhegyként csapódnak az egyértelmű bűnösökbe. Például abba a drogos pasasba, ami megölte a főhős-rendőrtiszt feleségét, de pár rövid év után kiengedték a böriből. Mert nem volt tiszta tudatánál, amikor elkövette a gyilkosságot.
Vagy éppen az ügyédnőbe, aki a következő büntetés-időpontot kapott nő gyermekei kimenekítette Koreából. Mi történik, ha az ember átveszi a transzcendens szerepét, ha Istent akarja helyettesíteni a Földön?
A képregény története remek tempóban halad, érdekesen tár fel tényeket, fed fel dolgokat, összefüggéseket. Azt kell mondanom, hogy bár a pokol lényeinek a jelenetei a legidegborzolóbbak (s grafikus megoldásukban nekem legkevésbé tetszők: egyszerűen nem tudtam komolyan venni ezeket a gonosz szalmafonatokat), messze nem ők a lényegei a történetnek. Ők csak a lakmusz szerepét töltik be. Indukálják a reakciókat és a konfliktusokat. Tudod, ahogyan Ofi barátom mondta a zombikkal kapcsolatban.
Ha teológiai szempontból vizsgálgatom a sztorit, akkor persze marhaság a javából. Mert a pokol, tudod, nem hely, ergo onnan nem tudnak jönni lények. Mert ha van Pokol, akkor van Menny is, ha van Menny, akkor van Isten. S Ő bizonyosan nem szalma-horrorfigurákon keresztül terrorizálná a bűnösöket, hogy elégetéssel járó kivégzésük előtt jól meg is kínozhassa őket.
S itt van a képregény üzenetének egyik ugyancsak sebezhető pontja. Aminek az üzenete, ha eluralkodik a második részben, kiesik a kedvenceim-pixisemből.
Mire gondolok? A történet vége felé az egyik szereplő azt fogalmazza meg, hogy a büntetések alanyainak életében nincsen semmi mintázat, a büntetések bekövetkezte ötletszerű.
Mindenki bűnös, mindenkinek az életében van valami, ami vét az élet rendje ellen, de a Pokol lényeinek az eljövetelében nincsen semmiféle következetesség. A brutális kivégzések áldozatait semmi nem köti össze. Az édesanya rovására például, aki böcsülettel nevelgette a két gyermekét, annyit lehet felróni, hogy nincsen férje, és mindkét gyermek más-más apától származik. Érte is jönnek a Pokol-lények.
Az ember azt gondolná, ha már jönnek, akkor van valamiféle sorrendjük a pusztításra. Hogy a főbűnösökkel kezdik. Akik valóban kínt, szenvedést hoznak a világra. Diktátorok, politikai vezetők, gazdasági fő-főemberek, a titkos háttérhatalom, ha van. Mert ha ők eltűnnének, az emberiség legtöbb problémája azonnal megoldódna. S ha valaki, ők megérdemelnék a szalma-horrorok szénné égetését.
Az ötletszerű ítéletvégrehajtás azonban azt sugallja, Isten nem a szeretet, nem az igazságosság. Vagy azt, hogy nincs is Isten. Bár akkor meg a vétség, a bűn válik kérdésessé. Mert ha nincsen Isten, akkor ki hozta a törvényt? Illetve a Pokol ura hozná az erkölcsi törvényeket, aminek a megsértése halál, és aminek betartásával az emberiség erkölcsileg feljebb léphetne, elérhetővé válna a kollektív boldogság? Ööö... Ez így nem bagatellizálható katyvasz lenne.
Remélem, nem errefelé lyukad majd ki a második kötet! (Ja, igen, a történet, nagy-nagy szerencsére zárt végű, nem csináltak belőle rétestésztát.)
A rajzokról
Nos, csuda érdekes ez a szempont. Pár szót már mondtam róla. Az a gond, hogy fogalmam sincsen, nem tudom megfogalmazni, belelapozva mi is fogott meg? Nem az az elképesztő fotórealisztikus ábrázolási forma, ami miatt később percekre leragadtam egy-egy kockánál. Azt csak később, olvasás közben vettem észre. Több esetben egészen közel tartva a szememhez makróztam egyes képeket, hogy akkor most fotó vagy rajz?
Valami elképesztő, ugye? De mondom, nem ez volt, ami miatt kihoztam a könyvtárból a könyvet. Bár önmagában már emiatt is megérte volna.
A fotószerű háttér előtt mozgó figurák messze nem olyan kidolgozottak mint a háttér. Mégis élnek. Hiába mangások.
Úgy gondolom, e kettő, a háttér és az alakok eltérő, de mégis egységbe olvadó stílusa teszi egyedivé a The Hellbound képeit.
Az elképesztő részletességű háttér nélküli rajzokkal sincsen baj. Az alakok kifejezők, az arcok, mozdulatok, beállítások plasztikusak, ugyancsak élvezhetők.
A tempóról és a dramaturgiáról már beszéltem. Írtam. S úgy áll össze mindez, hogy mondom, simán kedvences lett nálam a könyv.
Ha valami rosszat kötelezőn mondanom kellene róla, az talán ennyi lenne: nem tudom, a papír teszi-e vagy a nyomdai technológia, avagy talán teljesen tudatos, de a végeredmény fekete színei inkább szürkék. Ezáltal néha hiányzik a képek szemnek kellemes kontrasztja. Volt három kép, ahol emiatt konkrétan képtelen voltam kivenni, mit is látok. Emberi alakok nélküli rajzok voltak.
De ha e kettőt, a képek szürkeségét és azt, hogy a kedvenceim között landolt a történet, egymás mellé teszed, adja magát, hogy az utóbbi a hangsúlyosabb és döntőbb.
Fumax, Budapest, 2022, 312 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789634702245 · Fordította: Kiss Julianna Brigitta ·
9,5/10
2022 szeptemberének eleje. Szombat reggel. Nem akartam ma korán kelni, mert megyünk Bélapátfalvára Bí becenevű sógor ötvenedikjét ünnepelni, és még ma haza is jövünk, de mégis felébredtem hajnalban. A bélésem ébresztett, de ettől ki is pattant a szemem. Megírtam hát a fenti értékelést.
A fiammal vagy három órán át beszélgettem tegnapelőtt. Csuda érdekes egy kancsemete. Volt, hogy már emelt hangon beszéltünk egymással, de aztán megint lecsendesültünk és higgadtan folytattuk. Elsősorban a közös múltunkról és a családtagok kapcsolatainak a lehetőségeiről beszéltünk. Volt amiben egyetértettünk, volt, amiben nem. De beszélgettünk. S nagyon jó volt beszélgetni vele.
