Ez a bejegyzés nem született volna meg, ha nincsen fiam, és nem az a Geri a fiam, aki az én Geri fiam. A maga kerek harminc évével. (Basszus, az a kis tökös, aki volt egykor, már harminc éves! Ez is megdöbbentő, de az is, hogy én is pont ugyanannyi évvel lettem érettebb mint ő!)
Gerivel beszélgettünk valamelyik nap King-ről. Nagyjából megegyezett a véleményünk: King piszok jól ír nagyon szar történeteket.
– Hjaaajjj, Apa, hát ennek is a vége... na, az valami ultra fossss – nyomta meg a szó végét Geri, hogy erőteljesen nyomatékosítsa, mennyire az. – King általában szarul fejezi be a könyveit.
– Szerintem a történetei általában vacakok. Viszont fantasztikusan ír.
– Az emberismerete az, amit én nagyon szeretek – bólintott Geri a telefonba. – Az Újjászületést olvastad? Annak is a befejezése, na is is hjaaajjj... De a szenvedélyről, a függőségről, amit ír, az, na, az...
Akkor határoztam el, hogy ezt a könyvet már csak a fiacskával való további kapcsolatépítés, -mélyítés miatt is el fogom olvasni. Szétnéztem, megtaláltam a gépre lehúzott irodalom tömegében, átmásoltam a e-könyv–olvasómra, és hajrá. Gerivel még nem beszéltem róla.
Hiába Geri véleménye, nem indult hendikeppel nálam a regény. Szeretem a fiamat, de a véleményünk nem egyezik mindenben. Akkor sem, ha mostanság sok mindenben egyre közelebb is kerülünk egymáshoz. Az egyetlen, amit hendikepnek nevezhetek vele kapcsolatban, hogy a fiam ajánlására egyáltalán elolvastam. Mondjuk ez sem kevés.
Ezzel együtt az Újjászületés hátrányokkal küzdött, amikor a kezembe került.
- Egyfelől mert King írta, és köztudomású, hogy eléggé ellentmondásos a szerzőhöz való viszonyom.
- Másfelől a függőségről szól, Geri szerint, én meg az erről szóló könyveket, filmeket soha nem kedveltem. Nem kötöttek le. Talán azért utasítottam el őket mindig is, mert az apám alkoholista volt. Meg mert mindig is úgy véltem, a függőség pusztán akaratgyengeség és motiválatlanság.
Most indulnom kell dolgozni. Amíg átsétálok a Mocsáros-dűlő innenső oldalán az aquincumi vonatállomásra (egy megállót megyek csak Újpest felé), addig elszívok egy szivarkát. Vö. a felsorolás második pontjával.
Többször említettem már: King győzött meg, hogy írni nem csak akkor lehet, ha az írónak üzenete van, hanem akkor is, mi több és sőt, amikor nem akar semmi mást, csak egy történetet elmesélni. S ő ehhez tartja magát. Vannak is olyan történetei, hogy az ember csak kaparja az arcát. Ezzel még a Kinget nálam sokkal jobban ismerő és kedvelő Geri is egyetértett. De az, hogy King papírra vetett eget verő marhaságokat, és tömegek vették, mert ő írta, nem jelenti azt, hogy King vacak író. King nagyon jó író. Csak néha cudarul blőd sztorik jutnak az eszébe. Nem is sorolom őket. Egyfelől, mert sok van belőlük, másfelől mert semmi kedvem komoly vitát gerjeszteni. És úgy sem vagyok meggyőzhető ebben a kérdésben.
S máris leszögezem: az Újjászületés alapvetőn nem blődség. A borítóján nem véletlenül van ott a kereszt. Hogy mire jutunk vele, mire jut vele King, az egészen más kérdés. Számomra az Újjászületés a hatalmas kihagyott ziccerek regénye. Arról szól majd egy alcím, mi minden felé indulhatott volna el Mr. Király, mi mindenben lett volna érdemes elmerülni még akkor is, ha üzenete nincsen, csak története.
Előrebocsátom, Király Istvánunknak megint sikerült valami nagyon nagy ökörségre kivezetnie az egyébként nagyon jól induló, csordogáló, alakuló, formálódó cselekményt.
Erre megy a történet
Az E/1-es főszereplő, Jamie Morton egy tipikus amerikai fiatal, keresztény családi háttérrel, szerető szülőkkel, több testvérrel, kamaszkorában gitárral, nagyon szép és kedves barátnővel, szüzesség elvesztéssel. Új tiszteletes érkezik a metodista templomba, akit mindenki kedvel. Meg a tiszteletes fiatal, szép feleségét is. Meg a kettejük apró poronty csemetéjét is.
A tiszteletest nem csupán a Biblia foglalkoztatja, hanem a elektromos áram is. Aminek az ismert formája, szerinte, csak nagyon kis része annak, ami mögötte van. Nem kerül szóba konkrétan, de gondolj Teslara! A tiszteletest, neve is van, Charlie Jacobs-nak hívják. Később még sok mindenképpen.
Aztán a tiszteletes családjában hatalmas tragédia történik, és Charlie egészen másképpen kezd látni a dolgokat. Prédikál is az új látásmódjáról. Aminek következtében el is veszíti az állását, elmegy a kisvárosból.
Jamie és Charlie között kb. húsz év különbség van és hatalmas, kölcsönös szimpátia. Ami végigkíséri őket az egész életükben. Bár a kapcsolatuk eléggé ambivalens. Azért, mert Charlie a titkosnak nevezett elektromosságot, amivel Jamie gyerekkorában meggyógyította a bátyját, nagy volumenben kezdi használni, és látványos hókuszpókusszal vegyíti. S Jamie úgy véli, nem veszélytelen az alkalmazása.
Jamie rockzenész lesz, ennek következtében drogos. Már ott tart, hogy nem sok van hátra az életéből, amikor ismét összehozza az élet Charlie-val és ennek következtében nem hal meg.
Tudod, úgy találkozik évek elteltével ez a két ember, mint a biliárdgolyók az asztalon. Mert még aztán többször is keresztezik egymás útját. S egyre ambivalensebb a viszonyuk. S Jamie számára Charlie egyre veszélyesebbnek tűnik. Mert az egyre öregebb és lerobbantabb Charlie valamire készül...
Kihagyott ziccerek
Mondtam, hogy erről beszélni akarok. Bár King minden könyve kiváló példája annak, hogy a szerző akár lehetne jó író is, ha nem ragaszkodna veszettül, foggal-körömmel ahhoz, hogy ő horror-író, de ennek az állításnak kézenfekvő példája az Újjászületés. Aminek egyébként már a címe is elhibázott, mert pont nem az újjászületés benne a lényeg.
1.) Szerintem nem a függőségről szól a történet. Bár azt a zicccert is kihagyta King. Pedig simán meg tudná írni. Az egy dolog, hogy engem mennyire érdekelne. A Transpotting is világsiker lett, akkor is, ha engem annyira nem kötött le. Messze nem az én érdeklődési irányultságom a döntő. De King elborulásai simán kompatibilisek lennének a drogos elborulások leírásával, és még simábban képes lenne bevezetni, levezetni a rászokás, felismerés, leszokás poklát. Ez az Újjászületésben igen nagy léptékben történik, és deus es machina oldódik meg.
2.) Szólhatna a regény a hit elvesztéséről is. Annak gyötrelmeiről, a tépelődésekről, az addigi rendszerből, gondolkodási sémákból való kiszakadásról, a közösség elhagyásának a nehézségeiről, az új gondolati rendszer felismeréséről, kialakulásáról. Szólhatna az Istennel való kapcsolat átalakulásáról, kiüresedéséről, arról, hogy milyen az, amikor kiürül az Ég. Annak a felismerését is bemutathatná, mitől függ egy-egy ember, a főhősök Isten-képe. Megrázó, csuda érdekes metafizikai pszichologizálás lehetne, ha az lenne. De nem az. S hidd el, én már csak tudom, mennyire érdekes, kemény téma ez! Átéltem, megszenvedtem.
3.) Lehetne a fő téma az amerikai, tévés sztárprédikátorok példájából, történetéből, tevékenységéből kiindulva. Tudod, amúgy Genesis módra: Jesus He Knows Me . Érdemes megnézned a videót! Benne van minden.
4.) Aztán szólhatna a Mester és tanítványa kapcsolatának az átalakulásáról. Hogyan szürkül el a Mester képe a Tanítványban, hogyan alakul át a kapcsolat a Mester hibáinak a felismerése által viszolygássá, undorrá. S szólhatna arról is, mekkora hatalma van a Mesternek a Tanítvány felett, hogy mégis el tudja érni, hogy neki dolgozzon, bármennyivel is tisztábban lát, mint amikor egykor hozzá szegődött. (Egyébként, ha már, akkor ebben a témában, misztikával ködösítve a legjobb Robert Nye nem is tudom micsodája, a mocskos, visszataszító, szarkasztikus, mulatságos, profán, trágár, letehetetlen Faust.)
5.) Aztán, bár ez már kicsit közhelyesebb, simán szólhatna a showbusiness világáról, egy rocksztár kiégéséről is. Tény, ez az útvonal sem lenne sokkal érdekfeszítőbb mint amerre ténylegesen kilyukad a regény.
Önmagában, simán, csuklás nélkül egy-egy regénnyi mondanivaló bármelyik irány kiválasztása.
A végső elegy azonban olyan turmixszá lett, amelyik szétfeszíti önnön kereteit, hogy végül egy végtelenül zs-kategóriás,izzadságszagú horrorságban hangolódjunk a középszerűségben való fürdőzés kiszámítható unalmára.
S amire kilikad ez Kingtől egyéb műveihez képest meglepőn sovány terjedelmű munka, nos, azt sem lehet azzal vádolni, hogy veszettül eredeti téma lenne. Bár az kétségtelen, hogy ember nincsen, akit ne foglalkoztatna valamiért, így-vagy úgy, a múlt és a jövő miatt. Ám egy olyan szintű, ismertségű írónak élni vele mint King: szégyenletes irodalmi pornográfia.
Bár az kétségtelen, hogy az erekció garantált, tán még a csüggedt, magányos ejakuláció is, de aztán ott van mögötte a naésakkormostmivan magányos legyintése az egészre.
A halál
Mert persze erről van szó. Mindnekinek meghalt már valakije, és mindenki a halál felé közelít. Ahogy a poénos, de kétségtelenül igaz mondás tartja: amióta megszülettünk az élet csak egy nagyon hosszú agónia. S persze tulajdonképpen senki sem tudja, miről is van szó.
A vallások válasza eltérő. A legismertebb képzet, hogy a halála után ki-ki megy az élete által kiérdemelt irányba, a kárhozatba vagy az üdvösségbe. Nem testben, hanem a halál után tovább élő lelke által.
Többször leírtam már: ennek a nézetnek a Bibliához vajmi kevés köze van. Akkor sem, ha a keresztény gyökerű Nyugaton ez a legismertebb, legelterjedtebb nézet.
A Biblia szerint az ember antropológiájának lényege a test-lélek-szellem hármasságának az egysége. Ha bármelyik kiesik a triumvirátusból, nem beszélhetünk többé emberről. A lélek itt sem az ember halhatatlan összetevőjét jelenti, hanem az értelemnek, az érzelemnek és az akaratnak az összefoglaló neve. Mert, ismétlem, a hármasság megléte adja az embert, ha bármelyik összetevő kiesik, nincsen ember, nincsen tudat.
A tudat központja az egy. Az agy fizikai összetevő. Működő test nélkül nincsen működő agy. Működő agy nélkül nincsen tudat. Ezért a Biblia szerint a halál egyfajta alvás, amelyben az embernek semmi köze sincsen a élethez, az életben levőkhöz. A halott nem hall, nem lát, nem gondolkodik, nem csámborog, semmi része nincsen az élet dolgaiban.
A tudatát a feltámadással kapja majd vissza. A feltámadás azonban nem garantálja majd az üdvösséget.
Van egy könyv, amely meglehetősen alaposan körbejárja a témát, s foglalkozik az ellenvetésekkel is. A szerzőjét Gustav Toblernek hívják, a címe pedig: Nincs többé halál! (Itt beszerezhető.)
A halál megszemélyesítése sem ritka. Nem halál, hanem Halál. A Kaszás. Mindenhol hidegrázós, zsigeri, archaikus félelmek központi alakja. A félelmet a nevetéssel legegyszerűbb legyőzni, ezzel próbálkozik például nem egy regényében Terry Pratchett is, kacagunk is jócskán. De félelem megmarad. Mert az elmúlást még a nevetéssel sem lehet semmissé tenni. Mert nevetünk, attól még elment, aki elment, s nekünk is el kell mennünk egyszer.
Ismered Szakácsi Sándor Haláltánc című dalát? Figyelj csak!
Az ember egyik legkeményebb feladata ebben az életben feldolgozni azt, hogy a létezés nem örök, nem végtelen. Sem a sajátunk, sem azoké. akiket szeretünk. Aki meghal, az többé nincsen, csak az emlékeinkben. Ahol megmarad a hangja, az érintése, az ölelése, a humora, a mozdulatai, a csókja, a közös emlékek, viták, veszekedések emléke. Minden, ami hozzá kötődik bennünk. De ő maga nincsen többé.
Ötvenhat éves vagyok. King egy évvel fiatalabb a néhai édesapámnál (igen, ő is meghalt), vagyis idén hetvenhat éves. Amikor a könyvet írta, hatvanhét volt. (King 1947-ben született, a könyv 2014-ben jelent meg.)
Bevallom, számomra a fenti keretes részben foglaltak megnyugtatnak. Nem a halál félelmetes, hanem a hozzá vezető út. Hacsak nem álom közben történik. Kétségtelen, hogy hihetünk bármit, a bizonytalansági faktor mindenképpen van a dologban. Mert csak hiszünk ebben-abban, a tapasztalat még nem a miénk.
Én mostanában itt ragadok bele a kérdésbe. A tapasztalatnál. Azokra gondolok, akiknek már a sajátjuk a halál, hm..., majdnem azt írtam: megélése. De hiába a sajátjuk, nem tudnak már beszélni róla.
Anyu, Apu, Nagyi, Gőzpapa, Mohácsi papa, Pipi barátom, akik legjobban fájnak. És még nagyon sokan mások...
Idős otthonban dolgozom. Szép lassan öt éve. Amikor beléptem nem gondoltam arra, hogy itt a „munkaeszközeink” bizony „fogyóeszközök”. S volt/van közöttük nem egy, aki nagyon kedves a szívemnek. S mert sokan vannak az otthonban, viszonylag sűrűn előfordul, hogy olyan valakiért jön az utolsó előtti útra a fekete autó, akit ismertem, akit kedveltem. Sokszor csak az udvari, dohánydának kijelölt filagóriában tudom meg, hogy ja, ő már két hónapja...
Két éve volt egy infarktusom. Az infarktus komoly dolog, de ahogy átéltem, nem volt az. Voltaképpen észre sem vettem, nem is tudtam, hogy éppen olyanom van nekem. Ennyi történt: veszettül égett a torkom, a légcsövem, nem tudtam aludni, grillcsirkéset játszottam: órákon át forgolódtam. Aztán hánytam egy olyan hatalmasat és energikusat, hogy bármennyire berúgtam, sohasem tudtam ilyen ordenárét produkálni. Aztán ennyi.
Szerelmetesfeleségtársamnak gyanús volt a dolog, nem nyugodott bele az éjszakai ügyelet savlekötős javaslatába: mindenképpen rám akart csatoltatni egy EKG-t. Ennek érdekében fel is hívta a körzeti orvosunkat (Bogsch doktor, áldassék a neve!), aki a tünetek ismeretében mondta, igen, EKG, de a mentőkön keresztül, mert ez infarktus! Bár mire a mentők kijöttek, én már kimostam, rendet csináltam, derűsen írogattam, ők meg hülyének is néztek, amikor kiderült, hogy én vagyok az infarktusos, aki ajtót nyitottam nekik. Aztán rám tették az EKG-t, s az eredményt látva az egyiknek kicsúszott a száján, hogy aztakurvaéletbe. De lábon mentem le a mentősök kíséretében a mentőautóig, SZFT azóta ezen nevet, két kézzel tartva a rám kötött madzagok tömkelegét.
Szóval bár így elmesélve mulatságos a történet, azért a végső tanulságává messze nem a röhögés vált. Hanem az, hogy a nem ismert tapasztalat bármikor az enyém is lehet. De tényleg bármikor. Akármikor. S hogy ez valóban már a második felvonás, és nem ismerem a hosszát. Nem permanens a szorongás, de a nyugtalanság gyakorlatilag minden ébren töltött percemben velem van. Ha bármi nem úgy működik bennem, ahogy azt megszoktam, az első gondolatom mindig a jeges rémület: „Megint?”
Azért, mert amióta az eszemet tudom, mindig létező voltam, ezért fogalmam sincsen, milyen nem lenni.
– Apa, olyan szar arra gondolni, hogy lesz, amikor nem leszel!
– Baszkikám, még itt vagyok! Mi lenne, ha fordítanál egyet a dolgon, és nem azzal foglalkoznál, mi lesz, ha nem leszek, hanem velem, aki még itt vagyok?
– Jó, de...
– Elhiszed, hogy nem érdekel a de?
A halállal, sőt, a Halállal, a túlvilággal irodalmi művek sokasága foglalkozik. Magam sem zárkózom el a mainstream Halál-nézeteket tartalmazó alkotásoktól. A Bonelli-képregények sokasága is ide tartozik. A Dylan Dog és a Dampyr történeteire gondolok. Amikből nagyjából minden magyarul megjelent kötetet elolvastam. Annak ellenére, hogy a hitemmel marhára nem egyeznek.
A halál/Halál adaptációk vagy jók vagy nem. Jobbára a szorongásainkra, a félelmeinkre építenek. Ahogyan azok a filmek is, amiknek a listáját Geri megígérte, átküldi. Mi a halál, mi van odaát, van-e odaát?
King gondolt egy merészet és írt egy könyvet arról, ami ezer és ezer változatban megjelent már. Biztosra ment. A neve a téma eladta ezt is.
A regény szerkezete
King szerintem újságot olvasott, tévét nézett, füvet nyírt, lángost sütött, kutyával játszott, úszott, teniszezett és mindeközben írta a könyvet. Nem figyelt oda. Nem kellett odafigyelnie.
A hosszú bevezetés, ami szerintem nagyságrendekkel színvonalasabb mint a tárgyalás és a befejezés King regényeinek a nagy részében ugyanilyen gördülékeny, könnyed, összetett, jól kidolgozott, jól felépített, érdekes, mindennapi. Az alakok olyanok, hogy lehetnél te is, lehetnék én is. Vagyis az empátia adott.
Aztán az amerikai kisvárosiasságba megjelenik valami oda nem illő momentum. Majd a momentum nő, nőddögél, óriásodik, hogy végül átvegye mindenek felett az irányítást, és leuralja mindazt, ami előtte történt.
Fentebb felsoroltam, az Újjászületés merre minden felé indulhatott volna. King nem tagadta meg magát. Az évek során mesterien kidolgozott panelekből összedobott egy új regényt.
Csakhogy a Charlie alakja nem lett ijesztő. Mindössze ijeszteget. Tudjuk, hogy félnünk kell tőle, ahogy a karmait mereszti ránk, de csak unott elnézéssel, lankadt érdeklődéssel, chipset rágicsálva figyelgetjük, vajon miben mesterkedik.
Ahogyan a Jamie-ben növekvő ellenérzés is csak vastüdővel tölthető meg valódi szorongással. Hogy is mondjam, olyan kis mondvacsinált a légkör. Amikor nem kialakul benned egy hangulat, hanem tudod, hogy most kötelező így vagy úgy érezned magadat.
Nekem ezáltal olyan érzésem volt, hogy a teljesen élő háttérbe, környezetbe King végül ollóval kivágott, színes cekával összefirkálgatott kartonfigurákat mozgat hurkapálcikákon. S a probléma kábé annyi életszagú mint amikor Vitáz László veri palacsintasütővel az ördögöket, pajtikáim.
S képtelen vagyok elsiklani az teátrálisra tervezett gigabefejezés, csúcsjelenet gagyisága felett. Tényleg ez lehetett volna az a regény, amelyik ha megmarad valami csendes, földközeli drámának, például a fenti felsorolásom valamelyik pontját alapul véve, sokkal jobban jár mindenki. Egyébként úgy a kötet háromnegyedéig, minden drogos-ellenkezésem ellenére is nagyon szívesen olvastam.
Ám amikor King nem tudta megállni, hogy ne vonja be a konkrétan cselekvő másvilágot, elcsüggedtem. Főleg, mert a jelenet majdnem annyira szarul sikerült, mint Bruce Willies Kozmikus bűn című sci-fertelmének bármelyik másodperce. Még ha az almát hasonlítom is a körtéhez.
Na, és most van az, hogy Geri fiammal beszélnem kellene majd erről a könyvről. Geri szereti megismerni a múltat. A nagy történelmit is, meg a személyes, családit is. Meg mostanában előre is tekint. Lásd az én halálom utáni idő. Arra szeretném rávezetni, hogy tulajdonképpen csak most létezik. Azt kellene kihasználni, értékelni, értékessé tenni, felhasználni és főleg élvezni. Bármit is csinálunk. Na, jó, nagyjából bármit, ami természetes és emberi. Nem tudom, a céljaimnak mennyire megfelelő az Újjászületés...
Európa, Budapest, 2015, 380 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634051107 · Fordította: Dranka Anita
6/10
2023 május háromnegyede. A héten lettünk tizenhat évesek Szerelmetesfelesgtársammal. A héten törtem el a jó kis Xiaomi telóm kijelzőjét. Bár maga a teló hibátlanul működik. De mert az aksija is szép lassan kezdi feladni, azt szavaztuk meg SzFT-vel, hogy ne javíttassuk, legyen inkább egy új. Találtam egy 11S-s modellt, meg egy helyet, ahol 0% THM mellett adják részletre. Kedd délután aztán elég hosszan eljátszottam az OTP felületén a hitellel. De tegnapig nem történt semmi. Akkor jobban megnéztem az OTP-től kapott emileket, és arra jutottam, hogy bakker, valami nem fejeződött be a hitelkérelemmel. S lőn igazságom. Én is béna voltam, de a rendszer sem pofázott vissza, hogy hé, marha, folytasd már, ha akarsz valamit! Tegnap meglett az onlány videószerződés is, jön az áj masina hamarosan. Remélem...
Aludtam rá egyet. Tegnap a Római téri sörözőben ránéztem a kereskedő oldalára. Az alap böngészőmben nem volt rendelésem, de a kosárban volt a kiválasztott teló, egy másik böngészőben meg semmi sem volt a profilam alatt. Még beállított szállítási cím sem. Írtam nekik, hogy akkor most mi van, mi lesz? Meglátjuk... Úgy fest, ebben a rendelésben, hitelkonstrukcióban nincs, aki ne hibázna.
Szerelmetesfeleségtársamnak találtam egy vállalkozóknak szóló pályázatot, a nyertes a cég fejlesztésére költheti a célösszeget. SzFT ráharapott. Tegnap reggel töltötte fel a pályázat anyagát. A weboldal azt mondta, hét perc lesz. Valamikor fél tíz felé kezdett neki. Én megfőztem az ebédet, kitakarítottam a vécét, a konyhában a fűszeres és az evőeszközös fiókot, lesúroltam a héten használt, az esős idő és a napi kétszeri, a Mocsáros-dűlón való átkelés miatt gyalázatossá vált cipőmet. Ja, és keresgéltem filmeket, amiket mostanság tán érdemes lenne megnézni.
Ebéd és az egyik választott film (Badman: a nagyon sötét lovag: semmitmondó, de igen derűs darab, többször felnevettünk a nézése közben) után ledőltem egy picinyt. SzFT átjött Csemete szobájába, ahol most meg én írogatok, és itt folytatta a hét percet. Négy órára lett készen vele. Rendben, ebből a munkaidőből levonandó a film másfél órája.
De azért négykor útra keltünk cangázni egyet. Az útvonalban semmi újdonság nem volt: Ebihal, visszafelé Synthesis. Teljesen rövidnadrágos idő lett végre.
S nap mint nap a gyerekeimen jár az agyam. Ha nem is szüntelenül, de igen sűrűn. Melyiken miért.
