Írta: Mauro Boselli
Rajzolta: Claudio Villa
A magyarul eddig megjelent Tex (Szerelmetesfeleségtársam tudatos olvasatában: Stex) képregények ezt olvastam eleddig (2023 februárja) utoljára.
Ugyan nem írtam még róla, de túl vagyok az első Tex Classicon, a Két zászló közöttön is. (teccet, teccet, de nem vagyok überlelkes tőle; ritkán mondok ilyet, de... na, majd akkor mondom, amikor arról beszélek!)
Szerintem teljesen jól jártam, hogy ez volt az utolsó olvasott Tex-em. Azért, mert a többi simán csalódás lett volna ezután. Pedig nem voltam lelkestelen az első két, izé, az általam olvasott első két kötet kapcsán sem.
Vagyis ha nem vagy kíváncsi a részletekre, nem is kell tovább olvasnod: ez a kötet több mint pazar! Mármint... Mégis csak tovább kellene olvasnod, mert vannak peremfeltételei a kijelentésemnek.
Ha gondolod, bele is vághatunk!
Kezdem a borítóval. A Bonelli borítókat, kivéve a Dragonero-kat, fikázni szoktam. Mert megérdemlik. Tényleg kevés az a kivétel, amikor a külcsín megfelel a belső esztétikának. Fogalmam sincsen, miért van ez így? A második Tex kötet borítója nagyon semmilyen. Nem is rímeltethető a belbecsre. Nem csak esztétikájában, hanem stílusában sem. A harmadik is egy paraszthajszállal jobb.
Nos, ez az első címlap, ez pöpec! Tex, a vadnyugati nyomozó, revolverhős, igazságosztó bemutatkozik: férfias arcél, a Marlboro zokog hogy nincs kapcsolata a Bonellivel, elszánt, tekintet, harcra kész mozdulat, ímé, a férfi...!
Ha cowboy lennék, ilyen szeretnék lenni! Ám csupán sofőr vagyok, a Vadkeleten, a Nyugat legbékésebb szektorában.
Ráadásul az alak és a cím közötti felhők színét ügyesen megfeleltették egymásnak a sárga és a halvány vörös alkalmazásával.
Apróság: Tex kalapja belelóg a feliratba, s ezzel kapcsolatot teremt a rajz és a szöveg között, jelzi, hogy ja, jól gondolod, ő Tex.
Itt az első oldalon egyetlen dizájn fenntartásom van, amit sajnos a többi kötet is megörökölt. (Figyelem, a Tex Classic első kötete ebben a tekintetben nem játszik, az mindenestül úgy jó, ahogyan van!) Az epizód címével nem tudott mit kezdeni a tördelő. Semmilyen szempontból, sem a betűtípusában, sem a méretében, sem az elhelyezésével. Berakta az első helyre, ahová odafért. S még ott sincsen semmivel harmóniában. Ha csak egy kicsit jobbra, hacsak egy kicsit alább, de leginkább egyáltalán ne oda, nem ilyen méretben ésatöbbi... Mentsége legyen, hogy az eredeti, olasz kiadás csak egy fél fokkal jobb.
*
Apropó: nem tudok olaszul. De mert próbáltam a címet értelmezni, hát mihez fordulhattam? A Google fordító szerint a l'inesorabile kérlelhetetlent jelent. Vagy egy árnyalatni különbség a kérlelhetetlen és a könyörtelen között. Az utóbbi negatív csengésű. Aki könyörtelen, abban nincsen empátia, vagy tudatosan elfojtja. De végeredményben nem érdekli mások szenvedése. A kérlelhetetlen nem feltétlenül okoz szenvedést. Csak valamire nagyon elszánta magát, nagyon nekifeküdt, és nem engedi eltéríteni magát a céltól.
Tex nem könyörtelen. Aki könyörtelen ebben a kötetben, az Logan: a földön fekvő, eszméletlen ellenfelét gondolkodás nélkül agyonlövi. Tex viszont kérlelhetetlenül üldözi őt.
INTERMEZZO: APACSOK
Nem, egyszerűen nem bírom tovább! El kell mondanom! Akkor is, ha még nincsen itt az ideje, akkor is, ha nem ide tartozik. El kell mondanom Winnetou és Geronimo védelmében. De főleg az előbbi miatt. Meg minden apacsokért.
Akikről semmit nem tudok, de a fenti két illető miatt minden szimpátiám az övék! Nem hagyom őket bántani! Különben is, Winnetou valóságas alak, hiszen Karl May több könyvében is szerepel, ő összegyűjtötte és megírta a kalandjait. :-)
Ráadásul Pierre Brice, aki a filmekben játszotta ezt a szuperlatívusz apacsot, a legindiánabb francia apacs, mert Winnetou-t úgysem tudom már másképpen elképzelni, csak ahogyan ő játszotta! Beee!
(Különben is, Osceolát, Csingacsgukot, Tecumseh-et, Ulzanat el tudnád másképpen képzelni mint ahogyan a jugoszláv indián festett? Ha nem ugrik be, Gojko Mitić-re gondolok. Érdekesség róla: 2020-ban írták, hogy „a Bad Segebergben rendezett Karl May-fesztiválokon a híres-neves apacsot, Winnetou-t alakítja minden évben.)
Szóval az apacsok: nem, az apacsok nem olyanok, ők nem lehetnek rosszak! Őnekik ott volt Winnetou edukálta (ez Szerelmetesfeleségtársam szava, ő az ügyfelei ügyfeleivel szokta ezt tenni) őket! S ha a fejétől friss, üde, hősies, bátor, jólelkű, mindenes a hal, akkor az összes apacs olyan mint Pierre Winnetou! Slusszpassz!
Ebből egyenest következik, hogy a képregény a gonosz és a Texék által kihalófélbe kerülő apacsokról tökéletesen torz képet fest! Na, megmondtam a magamét!
Hozzá kell tennem: ez az egyetlen hibája! A helyén kell kezelni!
A történet egyszerre egyszerű és összetett. Adva vagyon egy rabolóvezér, a szőke, német dizájnú (mondjuk ki, náci) Harry Logan. Aki a történet kezdetén éppen az akasztására vár Tucson városában. Őrzője és bírája a karakteres, határozott, jófiú seriff, Tom Ruppert. Logant szigorúan őrzik. Három seriffhelyettes is vigyáz rá, vasketrecbe zárták.
A feszültség érezhető. Logan-en kívül mindenki szeretne már túl lenni az egészen. Hamarosan két idegen érkezik a városba, akik összetűzésbe keverednek a város határát őrző városbeliekkel. Őket is kóterbe teszik.
Vibrál a levegő. A vonattal érkező utasokat maga a seriff vizsgálja át. A fegyvertelenül érkező sármos lelkészt is. Gyűlnek a keselyűk.
Egyértelmű, hogy itt valami nagyon történni fog. S persze, hogy igen.
A képregény annak a története, miképpen üldözi Tex és állandó barátja, Kit Carson a Logan fivéreket egészen Mexikóig. Mert a szőke Logan-nek van két féltestvére. Az egyiküknek birtoka van Mexikóban, a másikuk félig indián, ő vonja be a menekülésbe a rossz apacsokat (grrrrr!).
A cselekmény adott pontján Tex oldalán megjelenik a fia, Kit és Tigris, a navajo indián. Tex nem melleslg navajo főnök is.
A többi: akció. De még milyen!
*
Képregénnyel már nagyon régen voltam úgy, hogy nem bírtam letenni. Pedig mostanság igen sok és minőségit olvastam ebből a műfajból. Ez a Tex kiemelkedik közülük. Gondolkodtam, vajon miért tesz ilyet? Két választ találtam. Az egyik a rajzok minősége. A másik két Tex tempóját, dramaturgiáját is égre-földre dícsértem. Ez a magyar első azonban előttük jár.
Hogy nem az elfogultságom mondatja ezt velem, előre vetítem, hogy az ez előtt olvasott Tex Classis 1., a Két zászló között (amiről még nem írtam értékelést) messze nem tetszett ennyire, sem képi megfogalmazásában, sem a történetében.
Miben emelkedik ki tehát ez a történet?
Elsősorban a feszes, de nem túlhajszolt tempójában, és a remekül eltalált hangulatában. Ez utóbbit valahogy úgy képzeld el, hogy a legjobb spagetti westerneket vegyíted a Gojko Mitić- vagy a Pierre Brice-Lex Barkeres indiánfilmek hangulatával. Mindegyikből a legpozitívabb vonásokat kiemelve. Gátlástalanul építve a lélekbizsergető nosztalgia-faktorra.
S tudod, innentől cseppet sem zavaró, hogy egyes jól ismert klisék már előre köszönnek: poros kisváros, indián ül az utcán, kéreget, az emberek a házba húzódva, jó indiánok, rossz indiánok, a tántoríthatatlan hős (hogy még egy jelzőt mondjak Texre) pisztolygolyói és öklösei mindig célba találnak, lézerélességgel kikövetkezteti az ellenfél lépéseit, úriember, erkölcsei vannak, és persze barátai... És így tovább.
A Bonelli-történetek szégyentelenül felhasználják az ilyesfajta kliséket. Ez egyáltalán nem szokatlan. Szerintem a képregényeik ennek is köszönhetik a népszerűségüket. De a végeredmény egyáltalán nem egy összefércelt kliségyűjtemény: a történet menetével, vagy a főszereplő személyével a legtöbb esetben a végeredmény döntő részben egyedivé válik.
Tex nem egyedi figura. Úgy semmiben sem. Kemény öklű, okos, bátor, kezdeményező, pontos céllövő, jóképű... Mint bármelyik western-hős. Hibája gyakorlatilag nincsen. Tiszta Old Shatterhand, csak a hátterében nem az apacsok, hanem a navajok állnak. Meg van az indián barát is (vö.: Winnetou), a fehér barát is (vö.: Old Firehand, Sam Hawkins). Vagyis anélkül, hogy karakteres karakter lenne, az első pillanattól fogva teljesen azonosulunk vele.
Átolvastam, amit írtam. Szembesültem azzal, hogy úgy nagyjából bármelyik Tex-füzetre tökéletesen alkalmas jellemzés. Vagyis a megoldás kulcsa, úgy fest, a rajzokban rejlik. Amikben tulajdonképpen nincsen semmi feneség, első pillantásra hozzák a szokásos Bonelli realitást, részletességet. De valami, valahogy mégsem a szokásos. Miközben minden teljesen az. S mégis van valami plusz, valami több abban, ahogyan Claudio Villa bemutatja Tex barátunk ezen kalandját. Részletezhetném, hogy a perspektívák, az élethűség, a részletek finomsága, az élő arc- és testmozdulatok, de írott szavakkal úgysem tudom átadni, mire gondolok. Ezért fotózgattam neked. Hogy beláthasd, amiről beszélek, amire gondolok. Itt egy jó csokornyi szemelgetés, tessék! S figyeld csak, miközben gyönyörködsz, hogy Villa milyen szemérmetlen természetességgel használja fel a közhelyes nézőpontokat, hangulatokat, beállításokat, s mi meg úgy esszük a kliséket a kezéből, akár a kisgyerekek az ingyen cukrot a Mikulástól.
(Meg fogsz lepődni, ezúttal mennyi kép van a galériában. Tudom, hogy nagyon is élő a kevesebb több elve, de a kötet grafikai megfogalmazása annyira gazdag, hogy képtelen voltam ellenállni a dőzs megosztásának. Hidd el, nem fogsz csalódni!)
10/10
2023 február háromnegyede. Tegnap Matyival és Petrával méltó módon megünnepeltük (ahogy Toma szokott fogalmazni) az országos Matyi napot és Szerelmetesfeleségtársam sokadik születésnapját: itthon volt a randi, egy kis vilmoskörte alapozással, aztán leugrottunk a Synthesisbe a Római térre, ahol hosszú idő után végre újra volt sütőtökös sör. Meg a farsang alkalmával Tátra Tea welcome drink, meg igen finom grátisz fánk.
S azon gondolkodtam, hogy vajon hogyan, miképpen, miért alakulnak úgy a kapcsolatok, ahogyan? Semmi égrengető, világmegváltást óhajtó válaszkeresés, csak csendes tűnődés.
Szerelmetesfeleségtársam felhívta Pityut is Németországban. (Az új Netfonos előfizetésünk nem engedte a hívást, korlátozva vagyunk valamiért. Az ügy nyomozása folyamatban van.) Jó volt Örök Sógor hangját hallani, meg azt, hogy bár öregszünk, bölcsülésre mindig van lehetőség. Meg azt, hogy gallyra menni látszó kapcsolatokba is visszatérhet az élet, lettlégyenek bármilyenek.
– Hát kedvesem, már csak négy év... – mondtam SzFT-nek, amikor pityókásan hazaértünk és szerelmesen átöleltem az éjjeli vacsorához készülve.
– Négy év? Mihez? – nézett rám kíváncsian.
– Hogy te is visszavonhatatlanul kerek évfordulós legyél!
Nem sikerült időben hátralépnem a gyomrosa elől.
– Morzsáááám, ilyet mondani egy nőnek... – mosolygott rám.
Nagyon szeretem ezt a nőt.
