Az öt csillag nem rutinszerűen érkezett, ahogyan az az Asterix-füzetek esetében lenni szokott. Az Uderzo-Goscinny páros mindig hozza a formát, a poénokat, az élvezhető történetet, nem tudnak hibázni. Csakhogy ez az Asterx-történet poszt-Uderzo-–Goscinny. Ugyanis vajmi kevés közük van hozzá. Az előbbinek annyi, hogy előszót írt hozzá, az utóbbinak sajnos az égvilágon semmi. A füzetet Perri–Conrad páros jegyzi.

A rókabőrlehúzás gyanúja végett volt bennem előítélet. A feeling-remake ritkán jön be igazán. A fiam szerint (fan a javából) mind a rajzokon, mind a szövegen, mind a történeten érződik, hogy nem az eredeti ötletgazdáké a szerzőség. Amikor a kezembe vettem a füzetet, eldöntöttem, hogy iparkodom pártatlan lenni. Sikerült. Sőt, meggyőzettem. (Én nem vagyok fan, csak nagyon szeretem az Asterix-történeteket.)

Az új szerzőpáros előtt két út volt, ha már ilyen szentséggyalázásba fogtak. Vagy újragondolják az egészet, és teljesen a saját alapállásukból, stílusuk felől közelítik meg az új történetet, vagy ragaszkodnak a hagyományos, bevett, kialakult, megszokott szereplőkhöz. Az első út biztos bukta lett volna. Asterix és Obelix fogalom, nem változtatható. A második út, ami a szerzők előtt állt, hogy szolgai módon másolják az eredeti figurákat, és iparkodnak az eredeti szellemében fogant történetet kanyarítani. Ez utóbbit választották. (Vagy választatták velük.) Jól tették!

Bevallom, a rajzokon jómagam észre nem vettem volna, hogy rajzoló-csere történt. Gergő fiam azt mondja (grafikusnak tanult), hogy neki észrevehető volt a különbség. Két figura volt, ami talán picit gyanút keltett volna, de ebben sem vagyok biztos. Az egyik Amód, loch ness-i szörny: kicsit édibédi lett, ilyen figura nem volt eddig a füzetekben. A másik a főgonosz, MacAlahse karaktere. A rútság kihangsúlyozása sem volt eszköz az eddigi füzetekben. Ennek ellenére nem lóláb MacAlahse alakja.

A tartalom és a szövegek: Szerelmetesfeleségtársam nem értette, min röhögök annyira. Amikor a félkómában levő MacOlwad belekezdett a szokásos, ’60–’80-as évek beli slágerébe („Ah, ah, ah, Satying Alive”), kifeküdtem. Nagyon muris volt, hogy a drabális loch ness-i úgy viselkedik, mint valami idióta palotapincsi: amit eldobnak, visszahozza… Ötletes volt a piktek népe, a színeikkel (William Wallace forever), a jégbe fagyott piktbe beleszerelmesedő gall asszonyok tömkelege, a gall falut reménytelenül összeírni akaró, római népességnyilvántartó figurája… Szóval tetszett, na! Akkor is, ha ez, mármint a tetszés kicsit olyan árulásos az eredeti szerzőpáros ellen… :-)

10/10

(2014)