Hát, mondom neked, ezzel a könyvvel alaposan csőbe húzódtam! Hónapokkal ezelőtt összefutottam már a borítójával itt-ott az interneten, de rá sem hederítettem. Ha egy könyvesboltban történik a találkozó, lett volna ráhederítés, mert a méretek miatt feltűnt volna, ami így nem tűnhetett fel.
Amikor középiskolába kerültem a legelső nap a következő történt. Ültünk az Ecseri úti iskola második emeletén egy nagyobb teremben, azt hiszem, a kémiai előadó volt. Egy tanár az asztalánál ült és egyesével szólított ki bennünket, mindenféle, személyre szóló papírokért. Alfabetikusan ment a szólogatás, meglehetősen lassan haladt a sor. Több mindenen voltunk már túl, untuk az egészet, de fegyelmezetten és némileg megilletődötten vártuk a sorunkat. Egyszerre a nevemre ocsúdtam. Feltápászkodtam, elindultam a tanári asztal felé. Félszemmel láttam, hogy a másik padsorból is előre felé törekszik egy kolléga. Odaintettem neki:
– Várj, engem hívtak!
Rám nézett, és megrázta a fejét.
– Á, á, á... Félrehallottad – bökött a mellére a másik srác –, engem hívtak.
Mielőtt mélyebb vitába sodródhattunk volna, a tanerő felemelt ujjal lépett közbe
– Uraim, Mohácsi Zoltánt hívtam!
Bólintottam, és elindultam felé. Nem hallottam félre.
Ugyanezt tette a másik is.
A tanár megismételte:
– Mondom: Mohácsi Zoltán.
– Stimmel, én vagyok! – mondtam, és mentem töretlenül.
– Azért jövök, mert én vagyok – mondta másik fiú.
Lassan esett le a tantusz mindhármunknak. Mi ketten megtorpantunk, a tanár a papírokba pillantott:
– Anyja neve... – és mondta. Nem Anyuét.
– Akkor az nem én vagyok, nincsen ilyen ismerősöm, te győztél! – röhögtem a dupla-druszámra, és odaengedtem az asztalhoz.
Később beszélgettünk, nem voltunk rokonok. Annak ellenére nem, hogy cigány vér bennem is van, a család gyárilag nem Mohácsi volt, hanem az üknagypámig Mertz.
E könyvvel is valami hasonló történt. Van egy párja, ugyanezzel a címmel: Mesélő ceruza. Ez még nem lenne vaszisztdasz, előfordul ilyesmi. A flikk-flakk az a dologban, hogy azt is egy Korcsmáros írta. Illetve azt „a” Korcsmáros írta.
Az a Korcsmáros, akiről ez a könyv szól. A grafikus, a képregény-rajzoló. A Rejtő-rajzos Korcsmáros. Meg a sok minden más képregényt rajzoló Korcsmáros. A Pál.
Az a könyv, ami miatt nem hederítettem erre, amit „a” Korcsmáros írt, egy olyan könyv, ami rajzolni tanít. Ez meg egy olyan, amelyikben „a” Korcsmárosról van szó, az életéről, a művészetéről, a személyéről. Ezt egy másik Korcsmáros írta. „A” Péter, amannak a Korcsmárosnak a fia. (Aki nem rajzol, hanem kiadót csinált, elsősorban „a” Korcsmáros műveinek a kiadására, de egyáltalán nem csupán arra. A kiadója neve: Képes Kiadó. Az a kiadó, amelyik ezt a könyvet is kiadta.)
S hogy a félreértés még inkább adott lehessen, a két könyv megegyező címének még a tipográfiája is azonos, Ha ezt tudom, ha csak egy kicsit ia figyelmesebb vagyok, sokkal korábban olvastam volna ezt a könyvet. Jó, persze, ott az alcím, Korcsmáros Pál, a képregény mestere, de ennyi egyéb tipográfiai egyezés mellett ki a csuda figyelt erre?
Értem én, miért az a címe az életrajzi kötetnek, mint „a” Korcsmáros könyvének: nagyon beszédes a cím, és tökéletesen illik a képregény-rajzoló életrajzához, hiszen az egész élete arról szólt, hogy mesélt. A ceruzájával. Na, jó, a tustollával. Vagyis miközben minden empátiám és megértésem a frappáns, azonos cím mellett érvel, aközben egyáltalán nem tartom szerencsésnek az azonosságot. Az olvasók nem szándékos félrevezetésén túl, ahogy az én esetem is mutatja, benne van a gazdasági öngól lehetősége is. (Teljesen véletlenül futottam még néhányszor össze a könyvvel, s csak a sokadik alkalommal állt össze a kép. Addig tök simán működött a gorilla-effektus: hiába volt a szemem előtt az információ, a fától nem láttam az erdőt, a reflexszerű, az azonosságokon alapuló prekoncepció kioltotta a lényegi infót.)
∴
„A” KORCSMÁROS AZ EGYIK LEGKEDVESEBB GRAFIKUSOM. (A másik, fej-fej mellett Zorád Ernő.) Úgy nagyjából semmit nem tudok róluk, csupán a munkásságukat ismerem, úgy-ahogy. Ami nagyfokú slendriánság. Már csak azért is, mert Zorádtól itt van a polcomon az Egy vándorfestő ifjúsága című kötet. Olvasatlanul. (No comment!) Viszont „a” Korcsmárostól/ról a képregényeken kívül semmi nincsen a polcaimon. Illetve immár de.
S valóban, milyen furcsa, hogy tulajdonképpen egyikükről sem jelent meg eddig sem kisebb, sem nagyobb kiadvány, ismertető, monográfia, vagy ilyesféleség. Pedig nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy mára mindketten klasszikusok lettek, és szerves részei a magyar kultúrának, a képzőművészetnek.
Ha akarom, „a” Korcsmáros a humoros rajzok mestere. Azok az alakok, figurák, amiket Rejtő Jenő regényeinek adaptációhoz rajzolt, mára egybeforrtak az alapművek alakjaival, nagyon nehéz Rejtőt nem az általa megformált karakterek alapján elképzelni. Azonban igaztalan lenne csak a Rejtő-képregények alapján megítélni a munkásságát. Korcsmáros Pál hozzávetőleg kétszázötven képregényt rajzolt az élete során. Ennek a Rejtő-univerzum csak töredéke, legyen a töredék jelentősége bármekkora is. A „maradék” hatalmas számban rengeteg minden más is van, a rengeteg minden másban számtalan irodalmi klasszikus adaptációja. Amelyekhez éppen olyan pompásan passzolt Korcsmáros Pál rajzstílusa, minden karikatúra és humor nélkül, ahogyan a Rejtő művekhez. Vagy ha akarom, akkor Korcsmáros a realista karikatúra mestere. Fából vaskarikatúra... vagy mit is beszélek már...
Szóval Korcsmáros pompás rajzoló volt, jókor volt jó helyen, és főleg jó dolgokat csinált, és így gyakorlatilag a nagy, magyar képregény-rajzoló triumvirátus tagjává válhatott: Zorád, Sarlós, Korcsmáros.
Aprólékosan kidolgozott, összetéveszthetetlen alakok, részletes hátterek, lendületes, mozgalmas dramaturgia. Kedvenc, na, mondom én!
∴
EZT A KÖNYVET KORCSMÁROS PÁL FIA ÍRTA. Hát, nem egy klasszikus értelemben vett, részletes életrajz. Sőt! Kezdve ott, hogy a gondolatnyitó mondat nem is teljesen igaz, a könyvet Korcsmáros Péter is írta. Mert van ebben minden: naplórészletek ettől-attól, kortárs visszaemlékezések, egykori dokumentumok és főleg-főleg rajzok. Nehezen eldönthető, mit is olvasunk, nézegetünk valójában. De az a helyzet, hogy tulajdonképpen nem is érdekes. Mármint a műfaji meghatározás. Azért nem, mert így svédasztalosan is egységes, de főleg érdekes, ami a kezünkben van.
Dicsérendő, hogy bár Korcsmáros Péternek minden oka meg van rá, de a könyv mégsem elfogult. Azaz igen, de nem vak elfogultsággal. Eszébe sincsen sem piedesztálra emelni, sem bálványt döntögetni. Ír, amennyire egy gyermek írhat a szülejéről, aki jelentős művész volt, és mellette, meglepő fordulat, ember is.
Magától értetődő természetességgel ír arról, hogy Korcsmáros Pál a háború alatt iratokat hamisított, hogy embereket mentsen, de majdhogy nem ipari mennyiségben. Ahogyan arról is, hogy amikor a művésznek szakítania kellett az egyik szeretőjével, a felesége vigasztalta, hogy nyugalom, lesz még ilyen szép nője, ne essen kétségbe!
Érdekes, ezt a hozzáállást Szerelmetesfeleségtársam csípőből elutasította. Hiába próbáltam azzal érvelni, hogy ha szeret nem lehet annyira önző, hogy svédacél lánccal köt magához, tíz lakattal, de nem engedett semmiféle perdöntő érvemre. „Nem és nem!” – hajtogatta egyre. :-)
Vagyis, mondom, minden elfogultságával együtt Péter reális Pállal.
Nem lehetett egyszerű összeválogatni a kötetbe kerülő szövegeket. Mert egyfelől ügyelni kellett arra, hogy egymás mellé téve is egységes képet adjanak, másfelől pedig, hogy a beválogatott szöveg a szövegösszefüggéseiből kiragadva, a családi kapcsolatok nem ismeretében azoknak is mondjon valamit, akik nem értik az összefüggéseket, nincsenek képben, csak most igyekszenek befelé. Nem mondom, hogy ez maradéktalanul sikerült, de soha nem éreztem, hogy olvasás közben, a háttér-összefüggések hiánya miatt légüres térben lebegek.
Volt okom azonban némi tépelődésre. Világéletemben teljesen hidegen hagytak az általam kedvelt művészek magánügyei, a ki kivel, mikor, miértek. Azok az esetek még csak-csak, amikor a magánéleti történések visszacsatolódtak a produktumba, de úgy egyébként köszöntem, nem érdekeltek soha ezek az infók. De valami hihetetlenül nem. Talán ezért nem hatottak meg soha az életrajzok sem. Egyetlen érv szólt csak mellettük: az alkotó világának a jobb megismerése a művek mélyebb megértését is segítheti. De még itt is elég élesen elválasztható egymástól a pletyka és az információ. Bár volt közösségem egyik vezető lelkésze, a közelmúltban elhunyt Szigeti Jenő széles mosollyal úgy fogalmazott, hogy a közösségünk tagjai egyáltalán nem pletykálnak, csupán erőteljesen megosztják a rendelkezésükre álló információkat.
Miről beszélek? Korcsmáros Pál szerette a nőket, pontosabban a női testet. És haláláig szerette a feleségét. Számára e két állítás között nem volt ellentmondás. A párja nem teljesen így élte meg. Viszont még a fiai is tudtak édesapjuk csapodár természetéről. Sőt a könyvből azt is megtudjuk, hogy a képregényekben jobbára a saját ízlése szerinti nőket rajzolta meg, a barátai kedvéért az ő ízlésük szerintieket is (ezekből láthatsz néhányat fentebb). Számomra ebből az vált világossá, hogy részemről teljesen nyugodtan mentem volna a művész úrral csajozni, vitánk nem lett volna egymással az osztozkodásnál. Csak nem vagyok abban bizonyos, hogy nekem ehhez közöm van. Ahogy az is nyilvánvaló, hogy a művésznek és a fiának közös jugoszláviai útja roppant mulatságos, érdekes, tanulságos, de megint csak nem voltam teljesen meggyőzve arról, hogy nekem tudnom kell, mennyit kurváztak közösen... oppardon, hány fizetett hölgyismeretlent használtak a dorbézolás közepette.
Félre ne érts, nem zavart az információ, nem vagyok prűd, legalábbis azt hiszem, hogy nem, csupán az arányokkal van némi bajom. Ugyanis, nagyon helyesen, viszonylag sokat időzünk a második világháború idején, az embermentésekkel, kicsit kevesebbet, de még számottevőt a negyvenes évek végével, a kommunista hatalomátvétellel, még kevesebbet az ötvenes évek diktatúrájával, aztán a Füles megalapítás után Korcsmáros Pál a könyvben gyakorlatilag el is huny. Miközben a valóságban ott eltelt még húsz éve. Persze, azt is el tudom képzelni, hogy mivel rengeteget dolgozott (legalább kétszer említésre is kerül, hogy amíg egy nyugati rajzolótól heti két oldalt vártak a szerkesztők, addig Korcsmáros Pál átlagosan hat oldalt rajzolt egy hét alatt), igazából sok minden nem történt vele. A rajzolás nem nagyon mozgékony cselekvés. Oké, elfogadom, ekkoriban nem történt semmi, rajzolt, és rajzolt, és rajzol... Ez a mi szerencsénk. Csak valahogy, mondom, az arányok mozdultak el.
Ezen kívül érdekes lett volna valamit megtudni arról is, miért azokból a történetekből lettek képregények, amikből lettek. S miből nem lehettek, amiből jó lett volna, ha képregény születik. Hogyan jöttek össze Cs. Horváth Tiborral, hogyan alkottak együtt? Hogyan szokott rá a képregényeire több hetilap? A Lobogó című lapban megjelent rajzok tónusosok, szemben a Fülesben megjelentekkel. Miért? Hogyan?
És így tovább... Érted, mi a bajom az arányokkal?
A KÖNYV MINT KÖNYV.
Gyönyörű! Pazar! Jól megcsinált, jól kitalált. Nézegetnivaló, Bár puhafedeles, de nagyon egyben van. Színes képek is vannak benne. Egyáltalán: tele van képekkel, illusztrácciókkal, rajzokkal, képregény-részletekkel. Gondolkodtam, hogy fotózgatok a könyvből néhány oldalt, de nem adná vissza. Csináltunk egy rövid videót, talán jobban megmutatja, mire számíthatsz, ha hozzá jutsz Korcsmáros Pál életrajzához.
Remélem, átjön, miért nagyon jó kézbe venni, újra és újra lapozgatni ezt a kötetet. Ahogyan az is, hogy valami hibridje az életrajnak és a művészeti kiadványnak. Jól sikerült hibridje. Mert Korcsmáros Pál megérdemelte már.
Korcsmáros Pál rövid életrajza és a műveinek bibliográfiája a Képes Kiadó oldalán
Képes, Budapest, 2015, 300 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789639833586
9/10
2020 decembere, kicsit előre hozva ma karácsonyozunk a gyerekeimmel és a párjaikkal Újpalotán. Így alakult. Más volt a terv, egy társasjátékos kávézó, de a covid miatt befucssolt.
