Rendszeresen, hosszabb-rövidebb idő múlva kihalunk mindjárt valamitől.
Utoljára a Covid miatt gondoltuk, hogy hullahegyek hevernek majd az utcán, a metró mozgólépcsőin, a plázákban. Aztán csak ráztam a fejem mint a kiskutya, mert az lett a rémhír, büntették is, hogy ha valaki azt merte nyilvánosan mondani, hogy ja, szar ez a Covid, bele is lehet halni, de baj van a statisztikákkal, nem fogunk mindnyájan elpusztulni akkor sem, ha nem tartjuk be az értelmetlen, öntökönszúró „védelmi”-intézkedéseket. Amikor szeretett miniszterelnökünk meg azt találta leszögezni, hogy azért nem csökken a fertőzöttség, mert sok még az oltatlan, beragadtam egy zölddé vált pirosba a döbbenettől, és én meg azt állapítottam meg, hogy minden kormány a Nagy Rendszer része. S a nagy rendszernek vannak kötelezőn kiszolgálni való igényei.
Azt hiszem, életemben talán egyszer lettem néhány másodpercre tudatosan ökológiában gondolkodó állampolgár: amikor kamaszkoromban megnéztük a Kizökkent világ (Koyaanisqatsi) című filmet. Ami egyébként nem az ökológiáról szólt. De akkor is rájöttem, hogy a fene tudja ezt megítélni: sem adataim nincsenek, sem ismeretem az adatok értelmezéséhez.
Alapvetően azonban hajlamos vagyok megkérdőjelezni a mainstream mondaivalókat. Sőt, egyre inkább szkeptikus vagyok magam is az igazságokat illetőn: nagyjából a senkinek semmit-szintjénél tartok.
Mégis, amikor első alkalommal találkoztam a klímaszkepticizmussal, az számomra kart a karba szemlélet volt a lapos Föld elgondolásával. Kurva nagy a szmog, nyáron meg vagy tíz fokkal melegebb van, mint megboldogult gyerekkoromban, hát hogy a 'csába ne lenne már klímakatasztrófa?
Oké, Greta Thunberg túltolt, rohadtul idegesítő, dogmatikus hisztériájától az első pillanattól felfordult a gyomrom, és nem tudtam nem kreált személyiségnek tekinteni őt. Ahogyan DiCaprio rendszeresen arcba tolt aggodalmait sem tudtam komolyan venni.
De az a tény, hogy a bolygónk a pusztulás felé halad, kétségtelennek tűnik. S akkor még nem is a harmadik világháborúról beszélek, csak a környezeti hatásokról. Azt, hogy a nyarak egyre elviselhetetlenebbek, kétségtelen. Még akkor is, ha az infarktusom óta, a kapott gyógyszerek hatására normalizálódott a vérnyomásom és a pulzusom, ezáltal nem vagyok feltétlenül csatakos mindenütt, ha kisüt a Nap. Mert eddig ha csak rágondoltam, izzadtam, ha aktívan dolgozott, akkor pedig végem volt. De gyerekkoromban ha harminc fok feletti lett a hőmérséklet, pusztulni akart az egész Budapest, és egy az egyben lehúzódott a Balaton partjára. A 33 Celsius volt a felső határ, és mindenki úgy érezte, efelett nincsen élet. Manapság tudjuk, hogy van. Az, hogy melegszik a Föld, kétségtelen. A telek sem az igaziak, a tavasz és az ősz eltűnni látszik.
A melegedés következtében a trópusi területek egyre élhetetlenebbek, fogy a víz. Nagy a szmog, megfulladunk. Túl sok a műanyag. Megesszük és feldolgozzuk ennek-annak a faunát. Pusztul a tenger élővilága. Fogy a kőolaj. Az atomenergia: na, ne már! Tudod folytatni?
Erre jön egy környezetvédő (!) pasi, ez a Michael Shellenberger, és azt a katasztrofális rémhírt szövegeli négyszáz oldalon át, hogy, bakker, életben maradunk!
S ez a környezetvédő? Komám, ki a tőgy ez a manus?
Michael Shellenberger megkapta a Time magazintól a „Hero of the Environment" (A környezet höse) elnevezést. 2008-ban elnyerte a Stevens Institute of Technology Center for Science Writings,,Green
Book Award", Zöld Könyv Díját. Az IPCC (Intergovernmental Panel on Climate Change) következő értékelő jelentésének meghívott szakértő bírálója. Az elmúlt két évtizedben számos energia és környezeti témájú cikket írt a The New York Timesnak, a The Washington Postnak, a Wall Street Journalnak, a Nature Energynek. Alapítója és elnöke egy független, pártatlan kutatási szervezetnek, a kaliforniai Berkeley szék- helyű Environmental Progressnek.– így mutatja őt be a könyv utolsó oldala
Vagyis úgy fest, bár ki tudja, milyen szinten, de otthon van a klíma-problémákban. A könyv címe viszont azonnal azt mondja, hogy van itt egy vaskos ellentmondás: ha a pasas A Környezet Hőse, hogy a viharba írhatott egy olyan könyvet, amely eleve megkérdőjelezi, hogy mind meghalunk? Szinte csalódást érzek...
Bár kétségtelen, hogy miközben eleve derűsen kételkedem már mindenben és mindenkiben, az emberi tevékenység következtében kialakult klímaváltozás katasztrófája nem tartozott ezek közé. Mert az úgy adja magát. Felelőtlenek vagyunk, rohadt sokan vagyunk, még többen leszünk, megisszuk a levét. Kétségtelenül világos a kép, tiszta az ok-okozat.
Gyűjtögettem képeket ehhez a bejegyzéshez. Itt az első csokor.
Ahogyan egymás után megnéztem, miféle album lesz az összességükből, arra gondoltam, le kellene rövidíteni a folyamatot: megyek tehát és felkötöm magamat. Ennyire deprimáló volt/lett az összkép.
Egyébként azzal együtt, hogy Greta az összes unszimpátiámat elnyerte, nem szabad alábecsülni a klímakatasztrófa-özönének pszichológiai hatását. Mert oké, itt vagyok ötvenhét évesen, s ha tíz éven belül elpusztul a bolygónk nagy része, akkor se biztos, hogy megérem. Persze, itt maradnak a gyerekeim, az unokám, s rohadjon meg mindenki, aki élhetetlen bolygót csinál a Földből, ahol nekik tovább kell élniük a halálom után! S még inkább akkor, ha a változásokat nem élik túl. De mi van azokkal, akik előtt még ott van a jövő, akik még nem éltek, nem voltak szerelmesek, nem alkottak, nem lehetett gyerekük, nem tehettek még semmi hasznosat, és a Föld állapotát nézve nem is lesz rá esélyük? Csoda, hogy Greta hisztizek és a kamaszkori depressziók döntő százalékának a hátterében a kilátástalan jövő lehetősége áll, és csoda-e, ha kis Gretak lefosizzák a jövőtől való félelmükben a bokájukat és szíre-szarra sírás közeli gyűlölet tombi-lombival próbálják változtatásra sarkallni azokat, akik kreálták őket? Már ha nem a sötét sarokba kucorogva remegnek a bekövetkezendők miatt.
Nos, nekik Shellenberger könyve totális vigasz. Greta, megmaradhat az aktivitásod a klímánk védelme érdekében, győzködheted tovább az ökológia főembereit, hogy ne repülővel menjenek ökológiai világtalálkozóra Dubajba, s gondolják át, hogy érdemes-e átvágni repülő helyett hajóval az óceánon, ha utána a célállomásról a négy matróz repülővel megy haza! (Ha nagyon akarod, megkeresem a könyvben, melyik világsztár volt ez a képmutató észlény.)
*
Nagy a dilemmám, mit tegyek... Mert megtehetem, hogy végigveszem Shellenberger könyvben feszegetett témáit és ellenérveit. S akkor már e bejegyzéstől megnyugszol, és a nyugalom által vezérelten éled tovább az életedet, mintha mi sem tört volna. Mivel úgysem halunk meg. S akkor minek bármin változtatni, ha egyszer így is lehet folytatni?
Ebben az esetben, mármint ha részletesen kifejtem a könyv érveit és ellenérveit, nagyon nem lesz rövid a bejegyzésem. S félő, hogy végig sem olvasnád. A hosszú cikkeknek magam is nagy levegővel veselkedem neki, ha egyáltalán.. Vagyis vagy eleve nyugodt vagy a klímakatasztrófa miatt és xarx bele az egészbe, vagy nyugtalan vagy, de akkor meg a rövidített összefoglalás úgyse tesz veled semmit, úgyse hiszel neki.
Vagy csak átabotában veszem át a könyv érveit, s mutatom be, mi minden van benne, meg azt, hogy hogyan.
Ez a két út van.
Döntöttem.
*
Shellenberger fő üzenete az, hogy nem kétséges, hogy van baj. Hogy nagy baj van. Nem csak egy, hanem sok. De az üzenethez egyből hozzáteszi több mindent:
- a tények önmagukban, minden esetben totálisan félrevezetők, a látszat mást mutat mint a valóság,
- s így a belőle levont következtetés is totál ferdítéssé válik,
- ezért a bajok jelenlegi magyarázatai jobbára tévesek,
- a megoldási kísérletei vagy képmutatók, vagy elhibázottak.
- Netán a baj nem is úgy baj, ahogy tudjuk, hanem máshogyan.
- Így a rá adott megoldási javaslatok, kísérletek nem vezetnek, mert nem vezethetnek célhoz.
- Néhány esetben a baj maga a megoldás is.
Azonban ha mindez igaz, így-úgy, emiatt vagy amiatt, akkor a klímakatasztrófa tényét illetőn is át vagyunk vágva.
Miért nem lepődöm már meg ezen?
*
Oké, legyünk konstruktívak: nem vagyunk átvágva, csak az egyes tényekből levont következtetések nem helytállók. Tévesek. Rosszul pozícionáltak. Csúsztatottak.
A könyvet illetőn az a döbi, hogy minderre egy klímaaktivista hívja fel a figyelmünket. Mintha a józan ész beépített embere lenne a klímahisztibe. Vagy egy, a józan észhez megtért klímaaktivista. Vagy egy lelkes, aktív klímaaktivista, aki azonban hajlandó gondolkodni és a következtetéseit revideálni, felülírni, átgondolni.
Ugyanis ez a megtért, kitért klímaaktivista gyakorlatilag az összes klímával kapcsolatos, általános érvet, nézetet cáfolja. És ügyesen teszi. A következőképpen: a
- fejezetek elején pár oldalon bemutatja a jelenséget é
- s annak általános, zöld olvasatát.
- Majd a fejezet többi részében jobbára megcáfolja a zöld értelmezés részét, egészét. Többnyire az egészét.
A könyv végére tulajdonképpen már csak egy kérdés marad: mi a francot akarnak a klímaaktivisták, a zöldek és mindazok, akik a klímahisztit propagálják? Miért érdekük még inkább, még fokozottabban tönkretenni a bolygót és az egyes országok gazdaságát, még szegényebbé tenni az amúgy is szegény országokat, és elszegényíteni a gazdagokat?
Mert amit Shellenberger feltár az nem tévedés, nem ostobaság, hanem gyalázatos bűn.
*
Most már elmondom, mi mindenről van szó a könyvben. Egy-egy téma egy-egy fejezetet jelent.
1. Minden látszólagos jel ellenére sincsen még vége a világnak
2. A hatalmas erdőtüzek
3. A műanyagok problémája
4. Fajok kipusztulása
5. A gyárak, az iparosodás Európán és Amerikán túl
6. A bálnák kiirtása és megtartása
7. Az állati eredetű termékek és a klíma
8. Az atomenergia és az ellenségei
9. Az életképtelen, drága, nagy helyigényű, kis teljesítményű, megújuló alternatívák
10. Pénz ide-oda, borcsiba, zsebbe, előre a pusztulás felé, éljen, ami drága és káros, minden az olcsó, biztonságos és tiszta atomenergia ellen
11. A harmadik világ ugorja át a fosszilis energiahordozókat! – mondja a Nyugat, és nagyjából leereszkedőn vállon vereget: valódi segítség helyett
12. A klímahiszti simán valláspótlékká lett, metafizikai célok nélkül
Az utolsó három fejezet annyira nem kötött le, túl sok az ismeretlen név, embereké, szervezeteké, ami semmit sem mond nekem. Így felháborodni sem tudok kellő mértékben a korrupció mértékén és érintettjein. A nyugati világ egészének a képmutatásán és elképesztő blődségén azonban igen, Beleértve a klímahisztizőket is.
Shellenberger ugyanis tényekre, számokra hivatkozik minden egyes fejezetben, erősen lábjegyzetelve az állításait, hogy miért nem mennyi az annyi, és hol vannak az eszement csúsztatások. S hogy a klímaaktivisták milyen permanens kegyetlenséggel akadályozzák meg Afrika és a szegényebb országok felemelkedését, életszínvonal javulását. Más életszínvonalával az ökológiai csalánt, figyelmen kívül hagyva a saját mantrájukon kívül mindent.
Shellenberger fő mondanivalója az energiaszektorra vonatkozik: a legtisztább, legolcsóbb, legveszélytelenebb az atomenergia. Igen, persze, Csernobil, Fukusima, de Shellenberger szerint e balesetek következményeinek a súlyossága nem ér fel a fosszilis erőművek működésének a következményeivel. S az atomerőművek végtermékeinek a tárolása is sokkal egyszerűbb és biztonságosabbak. Azt mondja a világ összes erőművének a betonba zárt cucca elférne egy focipályán, olyan két és fél méter magasra felstócolva.
Meg azt is mondja, hogy a tudomány fejlődése azzal jár, hogy a megoldások egyre kevésbé károsak. Ahogyan például a légszennyezés mértéke a nyolcvanas évektől egyre inkább csökkenő tendenciát mutat.
Nem folytatom az érvek sorolását, hiszen mondtam, végtelenné lenne a bejegyzésem.
A könyv végére kiderül, hogy Shellenberger egy megtért vagy visszatért klímaaktivista, aki a tények hatására ugyancsak több mindenben vaskosan revideálta az előző álláspontját, és belátta, hogy amit addig vallott, az köszönőviszonyban sincsen a valósággal.
Nekem meg ezzel kapcsolatban meg két dolog jutott az eszembe.
- Shellenberger ateistaként vezette le, hogy miképpen foglalta el a természet Isten helyét a Nyugat gondolkodásában, s hogy bár ezt tette, semmi pozitívat nem ad, a hit pszichikai jellemzőinek jó oldalából semmi se nincsen, amit adna. Ha metafizikusan nézem, akkor simán arról van szó, nagyon rövid leszek, hogy az úgynevezett felvilágosodás kidobálta a fogalomtárból és a gondolkodásból Istent, és felcserélte az általa teremtett világgal. Eztán következett, hogy kikerült a megszentelt férfi-nő kapcsolat is a fókuszból, majd kikerült a férfi is meg a nő is. Vagyis a család mint olyan, semmissé lesz. Vagyis minden, amit az ember közvetlenül a teremtés után kapott: az egy testté létel a párkapcsolatban, és a természet feletti uralom.
- A klímabalhé Shellenberger-féle tálalásából fakad, nem ő mondja, hogy ha a Nyugat fő mozgatói nem úgy állnának a kérdéshez, ahogyan, képmutatóan, öngyilkosan, akkor az elmaradott országok simán felemelhetők lennének. S nem lenne ekkora mértékű a migráció sem. Nem lenne tönkretehető Európa, nem épülnének mecsetek, és így tovább... Vagyis van valami a háttérben, ami indokolja, hogy ne békésen növekedjen az utópia-megvalósulás ez a világ, hanem pusztuljon a francba.
*
Egyetlen hiányérzetem volt csak az olvasottakkal kapcsolatban. Teljesen kimaradt, hogy oké, nincsen katasztrófa, nem is lesz soha apokalipszis (hmmm, az ukrán-orosz tragédia most nem játszik, miközben a valóság jelenlegi állása mellett simán lehet, hogy az vet véget ennek a szisztémának), de akkor mi a francért melegszik mégis a Föld? Mert melegszik, az hótziher! Erről semmi se nincsen a könyvben.
Szóval nem mondanám, hogy teljes volt az intellektuális kielégülésem, de az biztos, hogy adott olyan szempontokat, mutatott olyan tényeket, amikről eddig fogalmam sem volt. Még a létezésük lehetőségéről sem. Tekerj csak vissza a jegesmedvés képekig! Tudod, hogy bár olvad a sarki jég, a jegesmedve állomány (bár az egyedek adtak le a kilóikból) szemernyit sem fogyott? 
Gingko / MCC Press, Gödöllő, 2021, 400 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786156326126 · Fordította: Nagy
7,5/10
2024 márciusának a háromnegyedén. Fárasztó volt ez a hét, és még nincsen vége, van a holnapi nap. S a jövő hét sem lesz egyszerű, a kollégám szabin lesz. De utána meg majd én leszek ott.
Valahogy ingerült voltam Szerelmetesfeleségtársammal. Az imént is összeszólalkoztunk. Illetve én szólalkoztam, ő hallgatott. Egy engem is érintő üzleti megoldása nem szimpatikus számomra. De mindennap megtaláltam a feszkózni valót magamnak. Nem is volt bennem annyi gyöngédség mint szokott lenni.
S a héten tudtam meg, hogy meghalt Feri bácsi az otthonban. Kedveltem őt. Pénteken még bent voltam nála a szobájában. A telefonját vittem neki vissza, megkért, hogy nézzek rá a készülékre, megint nem akart működni. Akkor Feri bácsi már nem volt jól. A szocosa éppen érkezett az ebéddel, nem is maradtam sokáig. A szocossal az ebédje érkezett. Akkor még, teljesen magánál volt. Látszott, hogy nincsen rendben, de reménykedtem. Egy kicsit. De ez a halál megint megviselt. Legyen neki könnyű a föld, ég áldjon, Feri bácsi!
Azt hiszem, hiába is iparkodom tudatosan is távol tartani magamat érzelmileg a lakóktól, csak részben sikerül. S amikor sikerül, akkor meg szokott lelkiismeret furdalásom lenni. Pöpec!
