Ahogy mondják, egyik könyv vezet a másikhoz.
Tegnapelőtt olvastam el Bókay János remek könyvét, regényét a János vitéz századeleji megírásáról, bemutatásáról, a szerzőkről, az akkori színházi, irodalmi életről. A címe: Egy rózsaszál szebben beszél.
Szégyenem, hogy eddig nem állt össze: a darab verseit Heltai Jenő írta. Az a Heltai Jenő, aki nekem egyet jelent a bohémregényeivel, elsősorban a Family Hotellel és a VII. Emmanuellel. Meg A néma leventével és Az ezerkettedik éjszakával. Ezek meg Zórád Ernő és Korcsmáros Pál több mint remek képregényeivel. Meg persze A 111-essel.
A magam részéről soha nem soroltam Heltait a kedvenc íróim közé, de a fentiek közül szinte mindet többször olvastam, és mindannyiszor nagyon jól szórakoztam. S nem soroltam fel az összes jelentős művét.
De mert ezek a regények, kisregények, darabok ugye messze nem tartoznak a népies, nemzeties művek közé, soha eszembe nem jutott, hogy Heltainak köze lehet a zászlólobogtató János vitézhez. Aminek a szövege pedig élesen elüt Heltai elegáns, játékos, üde verselésétől. S rájöttem, hogy a színpadi művei közül a fenti, két versesen kívül semmit sem ismerek, és a novelláit sem olvastam. A publicisztikáit, karcait pedig végképp nem.
Soha nem fogom tudni bepótolni a hiányaimat, annyi idő égen-földön nincsen. Nekem meg pláne nem.
Az Arcok és vallomások a Szépirodalmi Kiadó sorozata volt. A művészek névsora, akik szerepet kaptak a sorozatban ugyancsak impozáns. Itt megnézheted, ki mindenkiről íratott könyvet a kiadó. De érdemes végig tekinteni a monográfiák íróinak a névsorát is.
A magyar irodalom kánonjába bekerültek első soráról mindenki hallott. A második vonalról, ami meghatározás önmagában igaztalan és önkényes, viszont jobbára alig tudunk valamit. Szerintem még az első vonalnak sem tesz jót, hogy tananyaggá váltak: ikonságuk indokolatlanul eltávolít és taszít. Ezáltal, gondolj bele, mi történik a második vonallal?
Kamaszkorom végének volt egy nagy szerelme: Ági.
Ági igen sokoldalú lány volt. Többször írtam már róla. Okos volt és ügyes. Azon túl, hogy szép és csinos is. Fitos volt a nózija. Imádtam.
Jelesen tanult az általánosban, majd ugyanúgy az Apáczaiban, és még ugyanúgyabbul a SOTE-n. Zongorázott, angolul beszélt, énekelt a Scola Hungaricában, Hernádi Gyulával készített társasjátékot, vágta a hajamat, nadrágot varrt nekem. Még Nagyim is szerette Ágit, pedig a maga csendes módján roppant kritikus volt a mindenkorijaimmal.
Ágitól tanultam meg, hogy tanulni jó. Akkor is, ha soha nem voltam rá képes, és nekem mindig nehezen ment. (Csak talán a kiadványszerkesztői suliban nem. Úgy fest, az érdekelt.) Ági a kisujjából rázott ki mindent, a dolgok olyan természetességgel ragadtak meg benne, ahogyan reggel felkel a Nap és este lenyugszik.
Egy évvel volt fiatalabb nálam. Amikor érettségire készültem, egy hétvége alatt vettük át a világirodalmat. Ő tanított engem. Ez mentett meg az érettségin. Olyan tételt húztam, amit Ági külön kiemelt nekem: Móricz drámaisága a novelláiban. S Móricz azért még mindig első vonalbeli.
Heltai Jenő ilyen másodvonalbeli szerző. Holott... Hosszú életet élt, írt és alkotott minden irodalmi és zsurnaliszta műfajban. Én ebből a könyvből tudtam meg, hogy volt kiadó- és színházigazgató, motorja volt az egykori magyar irodalmi életnek. Például az általa kitalált mecenatúrával. (Amiből ő maga soha nem vet ki semmit, mi több, rengeteg alkalom volt, hogy a saját pénzéből támogatott írókat, költőket.) Aztán például ő volt a magyar PEN-klub elnöke.
Miközben mindvégig megmaradt egy önsorsát tekintve naiv gyereknek, aki bármennyi pénze volt is, permanens pénzzavarban élte le az életét. Aminek majdnem minden percét derűsen, humorosan szemlélte, s mindvégig megőrizte a jóindulatát mások felé.
Hegedűs Géza, maga is író (Az erdőntúli veszedelem, Az írnok és a fáraó, Az olvasás gyönyörűsége, Az európai gondolkodás évezredei, stb. stb.). Nem számoltam meg pontosan, de ránézésre száz feletti a megjelent könyveinek a címe. Írt regényeket, történelmi műveket, irodalomtörténeti munkákat, művelődéstörténeti összefoglalókat, miegyebet. S vagy negyven könyvet fordított. Tiszteletreméltó teljesítmény.
A könyveinek egyike az, amiről most beszélgetünk, aminek a témája Heltai Jenő személye és elsősorban irodalmi tevékenysége.
Hegedűs Géza személyes ismerettségben volt például Kosztolányival, Kassákkal, Hóman Bálinttal, Lukács Györggyel (ez utóbbit értékeljük bárhogyan is). Már ez a négy név eléggé illusztris.
Heltai Jenő műfajai
Heltai Jenő műfaja az irodalom volt. Ez persze képtelenség. De a helyzet az, hogy bármihez is nyúlt, abban maradandót alkotott. S nyúlt ő mindenhez: lírához, novellához, regényhez, drámához, verses színdarabhoz, daljátékhoz, újságírói műfajokhoz. S bármihez nyúlt, abban ugyancsak figyelemre méltót alkotott.
Milyen finom is a megfogalmazásom... „Figyelemre méltót alkotott...” Kettős éle van ennek a megfogalmazásnak. Mert egyfelől elmondja, hogy Heltai Jenőt olvasni jó. Nagyon jó. Szinte bármit tőle. De elmondja azt is, hogy bár Heltai minden műfajban a nagyon jók között volt, valahogy soha nem tartjuk a legjobbnak. S bár az irodalom nem olyan mint a párkapcsolat, ahol a kiszemeltnél csak a legjobbnak jó lenni, mert akkor a párja vagyok (ha csak a jók között vagyok, akkor ez a pár vagy csélcsap, vagy csak az exe vagyok; de akkor meg nem leszek a legjobbak között*.)
* Ofi barátomnak volt egy rendkívül érdekes szociológia, biológiai megfigyelése. Azt mondja, úgy figyelte meg, hogy a nőnemű exek kommunikációjában az idő elteltével egyenesen arányos a volt pasijuk péniszméretének a csökkenése. S minél több idő telik el, az ex annál szarf@szúbb. Kétségbe vonnám a sommás, tényfeltáró megállapítását, de a helyzet az, hogy a kétségbevonáshoz nem áll a rendelkezésemre elegendő adat. :-D
Messzire vezetne azon töprengeni, mi repít, vonszol egy irodalmi embert az élvonalba, s hogy ki határozza meg, mi az élvonal (na, ez a kérdés mekkora falat!), és hogy van-e értelme ilyesmit meghatározgatni.
Tegnap volt A Rock rádióban egy, az utóbbi hetekben zajlott a közönségszavazás eredményének a közlése. A száz legjobb rockdalra lehetett szavazni. Bár vannak benne meglepetések, a lista végeredménye azért valamelyest várható volt. Tűnődtem én is, törjem-e magamat a magam listájának a beküldésével, de aztán úgy döntöttem, azért melózgatni, hogy az általam megjelölt dalokon legyen egy darab szavazat, nem érdemes. S ha egy előadóra gondolok, akkor a listán nyilván a legismertebb dala lesz rajta. Ha Deep Purple, akkor Smoke on the Water vagy Child In Time. Minden egyéb másodlagossá válik. (Egyébként ezt add össze: a Deep Purple egyik dala sem került fel a listára. Nem hittem a szememnek. Hát miféle lista ez?) Ezért ha nem az egyébként is közhelyszerűen népszerű nótákra szavazok esélytelenek lesznek a szavazataim. Gondoltam én. A végeredmény viszont, ahogy mondom, több ponton is meglepetés. De azért, lássuk be, a logikám közel van a tökéleteshez!
De mondok mást. Ki a legjobb nő a világon? Nekem persze a kincstárit kell mondanom: persze, hogy Szerelmetesfeleségtársam! A helyzet az, hogy vannak nála egyéniben magasabb pontszámot elérő nők. Egyéni alatt értsd az egyedi, helyi tulajdonságokat. De ha a tulajdonságokat csomagoltan nézem, a végén mindig az jön ki, hogy csapatukat tekintve mindig őhozzá térek vissza. Mint origóhoz, alfához és omegához, a ciklon magjához. Azért, mert őt szeretem. Minden nézeteltérés, eltérően teljesületlen elvárás és megoldatlan véleménykülönbségeink ellenére. De ha másik férfit kérdezel, nem feltétlenül őt nevezné meg legjobb nőnek.
(Ami persze csak annyit bizonyítana, hogy az adott pasinak vacak ízlése van. :-D ) Mert nincsen legjobb nő. Ahogyan az SzFT által kiforgatott mondás tartja: ízlések és ficamok. Vagy ahogyan a hiperrealista, sommás megfigyelés tartja: a legszebb nő is büdöset szarik. Ezért a legjobb nő kategória konkretizálhatatlan. (Hacsak nem fogadod el alapvetésnek az ÉN szavazatomat. :-P )
Szóval Heltai nem része a magyar irodalom elit-kánonjának. Nem is tanultunk róla az iskolában. Gondolom, manapság, amikor már Jókai is kifelé tart a kánonból (még egyes irodalmárok szerint is; erről éppen ma kaptam információt egy blogbejegyzésem alatt), még inkább esélytelen, hogy Heltai befelé jöjjön.
De persze egyáltalán: manapság egy nagyon szűk rétegen kívül kit érdekel még az irodalom? Pláne az arról írt vélemények, kritikák?
Pedig én mondom neked, Heltait olvasni jó. Szellemes, szórakoztató, mosolyossá tesz, elgondolkodtat. Bármelyik műfajban alkotott dolgával is találkozol. De vagy a bohémregényekkel vagy a verses színpadi játékokkal kezd. Vagy az egyfelvonásosaival. Vagy a novelláival. A verseivel. No, érted..., ugye?
Második feleségével, a mindig derűs Lillával
Hegedűs Géza Heltai-könyve
Bár a könyv meglehetősen karcsú, mégsem volt hiányérzetem az elolvasása után. A tematikája adja magát. Hegedűs Géza sorra veszi Heltai műfajait és tevékenységeit, és adva is van a monográfiája váza. Heltai lírájával kezdi, a humoristával, majd az elbeszélővel folytatja. Aztán bemutatja a színpadi szerzőt, az irodalmi közéleti elnök urat, végül az irodalomtörténeti alakot.
A bemutatás tömör, velős, tartalmas, érdekes, informatív, lényegretörő. S bár Heltai tevékenysége igen sokrétű volt, Hegedűs nem szószátyár. Nekem néha hiányzott, hogy nem az. Heltai jelleméből fakadón érdekes lett volna több történettel, anekdotával színezni a mondandót. Mert ahogyan mondani szokták, egy kép ezer szóval felér. S egy-egy történet egy-egy kép lehet a bemutatott személyt illetőn. Mert van értékük a szikáran bemutatott információknak is, persze, hogy van! Tudtad, hogy a százharminc lefordított, francia színpadi mű miatt Heltai megkapta a Becsületrendet? De az a sztorizás, amit Bókay alkalmazott az Egy rózsaszál szebben beszél...-ben, sokkal többet mondóbb. Különös tekintettel arra, hogy Heltai a szellemes beszólások, az élcek embere volt.
[Heltai] Kicsit szédül, amikor kiszámolják előtte a pénzt: valóságos bankó-torony. Pontosan ötszörös, 500-ra 2500. Szégyelli is magát kicsit. Körülnéz, mint a rabló. Beöthy Laci áll előtte. Nevető arccal megkérdezi tőle:
– Mit kezdesz ezzel a tengersok pénzzel, János?
Heltai kék szeme mélyén már ott csillog a tréfás válasz fölötti öröm:
- Alighanem elköltöm.(Bókay: Egy rózsaszál szebben beszél..., 116.)
Egy momentuma hökkentett meg Hegedűs Géza mondanivalójának. Nem tudtam eldönteni, az ő véleménye-e vagy csak iparkodott szalonképessé tenni a Heltairól alkotott képét.
Hegedűs Géza ugyanis finoman a szemére veti Heltainak, hogy a második világháború idején nem tiltakozott erőteljesebben a fasizálódás ellen. Bakker, mondhatnók!
Ugyan Hegedűs a Heltai-írásbirodalmon belül hoz példát, hogy lehetett volna lehetőség a keményebb kiállásra, s Heltai akkoriban mégis a verses mesedarabokba menekült. Hegedűs Géza diszkrét elvárása nem túl életszerű. Eljátszva a mi lett volna ha képtelenségével, lehet, nyertünk volna egy keményebb Heltai írást, de vesztünk egy Heltai Jenőt, aki azért a háború után még tizenkét évig Heltai Jenő maradhatott
Másfelől ha valamelyest szemrevethető a háború idején hiányzó antifasizmus, akkor ugyan mennyire nem szemrevethető akár még '71-ben is az írók részéről való antikommunizmus hiánya? Mert, ugyebár, tudjuk, a két diktatórikus rendszer működése között semmi lényeges különbség nincsen. Csak az egyik éppen akkor, amikor Hegedűs könyve megjelent, regnált, a másik akkorra csupán döglött oroszlán volt. Lehetett rugdosni.
Heltai zsidó volt. A kikeresztelkedett fia mindent megtett azért, hogy mentse az apját. Heltai azonban köszönte szépen, és nemes módon nem élt a lehetőséggel, vállalta a közös sorsot a sajátjaival. Ennek hátterén keményebb kiállást elvárni tőle, hm, minimum a más nemiszervével a csalánt problémaköre.
Én és Heltai
Van két képe Heltainak, amin nagyon megfogott a tekintete. Az egyik a könyv címlapjának a belsején van. A másikat netes keresgélés közben leltem.
Meg van néhány fényképem önmagamról, gyerekkoromból.
Heltairól azt mondják, egész életében gyerek maradt. Jelentsen ez bármit.
Hegedűs Géza monográfiáját olvasva egyre erősebb lett bennem a szimpátia Heltai iránt. Nem kis mértékben azért, mert bár minden porcikájában sánta és tiszteletlen a hasonlítgatás, de mégis egyre inkább azonosulni tudtam Heltaival. Nem tudott bánni a pénzzel, két házassága volt, képes volt háttérbe tolni magát, szinte véletlenül került bizonyos pozíciókba, miközben vérkomoly volt, képes volt játékossá válni, volt benne önkritika, irónia, képes volt a háttérben maradni, de alapvetőn hedonista volt.
S főleg, mert ahogy Hegedűs Géza szerint olyan átmeneti figura volt, legalábbis irodalmi szempontból. Abban az értelemben, hogy egyfajta összekötő kapocs az akkori klasszikus verselés, és aközött a modern között, amit például a Nyugat jelentett. Emiatt aztán később feledésbe is merült, az újak, elsősorban Ady szinte kitörölte az ő nevét. (Jellemző, hogy ennek ellenére, amikor a tőkeerős Atheneum igazgatója lett az egyik első dolga volt egy Ady összest kiadni. Miközben Ady kötetei még a boltokban voltak. Mégis siker lett a tervből. Ennyit a hiúságról.)
Na, szóval a fotók.
Szerintem a gyerekkori önmagam lehetne aztán a felnőttkori Heltai. A tekintetünk hasonlatossága azonban Heltait dicséri: az ő felnőtt szemében megmaradt az a csillogás, ami a gyerek-én fotóján a kis Zolika tekintetében még ott van.
Túl a játékon: bármit olvastam eddig Heltaitól, tetszett. Jobbára azért, mert igényesen volt szórakoztató, diszkréten derűs, és felettébb szellemes. Hasonlóképpen sikerült Hegedűs Géza róla írt, gazdag képenayaggal illusztrált könyve. Csak ebből a derű hiányzott, bármennyire derűs emberről is írt. Viszont a derűs embert a kötet minden vékonysága ellenére közel hozza hozzánk. Még fontosabb, hogy kíváncsivá tesz a művészetére. Képzeld, én, aki úgy harminc éve nem olvastam verseket (csak írtam, Szerelmetesfeleségtársamnak), beszereztem egy Heltai versösszest! Miután előkerestem az egyik könyvespolc második sorából a Heltai egyfelvonásosokat.
Ennél jobban nem tudom dicsérni ezt a monográfiát! Illetve, de, tudom, más tollával ékeskedve. Szeretettel ajánlom bloggertársam Monty ugyancsak jól sikerült bejegyzéseit (szerintem jobbak mint az enyém):
Monty blogbejyegyzései Heltai Jenőről
Szépirodalmi, Budapest, 1971, 214 oldal · puhatáblás
8/10
2022 novemberének középső hétvégéjének szombati hajnala. Fél ötkor kipattant a szemem. A fene sem érti ezt. Hétköznap sem kelek nehezen, de amikor fél hétkor csörög az óra, úgy maradnék még az ágyban, hogy csuda. Hétvégén meg alig várom, hogy kiülhessek írni, olvasni. Jobbára írni. S mert Csemete most nem ment a vőlegényéékhez, itthon alszik, ezért a szűk kis konyhánkban ücsörgök. A fonott karosszéket bezsúfoltam a tűzhely és a konyhapult közé, puhásítani beletettem a paplanomat, zoknit húztam, kávét főztem, a mackóplédemmel betakaróztam, a fülemben Mike Oldfield zenél (Return to Ommadawn és Incantation; lesz még más is).
Éppen ma reggel olvastam Timothy Garlton Ash frissen megjelent, A szólásszabadságról című könyvében a következőt: „Ahogyan Kant megjegyezte, az emberi társadalom roppant statikus lenne, ha a kérődzők békessége szállna a földre. (Valószínű, hogy Ádám és Éva is betegre unta magát a Paradicsomban.)” (176.)
Mekkora botorság! Én tök jól elkérődzöm itt vagy Csemete ágyában a hétvégi hajnalokon! Bár... Ha belegondolok, mivel telik a kérődzés ideje, akkor nem biztos, hogy igazam van. Mert most éppen Ash-el vitatkozom. Vagyis nem békességes bambulással vagyok elfoglalva, hanem küzdök egy másik nézettel. S mert küzdök, mert küzdhetek, úgy érzem, vagyok.
Valahogy ilyenkor a legjobban. Pedig iparkodom jelen lenni minden helyzetben, a mostban. De egyre kevésbé sikerül. Beszippant a virtuális világ, elszakít a valóságtól és valóságként adja el magát nekem. Vagy csak arról van szó, hogy az alkotásban vagyok otthon, minden más reménytelen szélmalomharc ehhez képest? De ugyan miféle maradandósággal bír egy felhőbe karcolt üzenet?
Én meg mégis jól érzem magamat... Pedig rengeteg okom van, hogy ne legyek jól. De nemtörődöm módon, lesz, ami lesz, vállat vonok (belegondolva mindig ezt tettem, s ekkor jöttek a legnagyobb változások) és dafke élvezem, hogy élek. Hogy még élhetek. Akár csak így, a hétvégi hajnalokon.
„Bárki, aki írni vagy beszélni szokott, tudja, hogy sokszor abból tudjuk meg, mit is gondolunk igazán, ha előbb végigéljük a beszéd vagy írás folyamatát. A gondolat a számban születik" – mondta a dadaista Tristan Tzara. [...] Azt, hogy egész pontosan mit állítok, és mi mellett állok ki ebben a könyvben, akkor fogom igazán tudni, amikor már megírtam, és az első levonatot megvitattam barátaimmal és kritikusaimmal.” (T. G. Ash: A szólásszabadságról, 166.)
Hát így valahogy...
Világos van már. 7:39.
