Ez az a könyv, aminek normál körülmények között, így ránézésre az égadta egy világon semmi esélye sem lett volna arra, hogy elolvassam.
Hiába Zsoldos Vera munkája a borítórajz: jelen esetben még az is az előítéleteimet erősítette. Nem Zsoldos Vera stílusa, hanem ami a rajzon van. Holott nem az van rajta, amit én látni véltem. Vagyis dehogynem az, csak nem arra utal, amit én láttam benne. (Azt már nem is mondom, hogy elsőre Würtz Ádámot láttam a rajzban. Ez nem mélyített ugyan az antipátiámat, mert mindkettejük rajzait kedvelem, csak a tény mivolta miatt említem.)
Kibontom miről van szó.
Az, hogy nem tudtam, hogy a cím egy idézet, s pláne azt, hogy kitől, engem minősít. Így tudatlanul azonban, a címet összevetve a borítórajzzal, az első blikk azt sugallta, hogy valami magyar nótával foglalkozó kiadványról van szó. Ami blikk nem teljesen téves, csak alapjaiban az. Mert nem osztogatnak, hanem fosztogatnak.
Ám ha tudom is, hogy nem magyar nóta, hanem operett, daljáték, a helyzet akkor sem lett volna jobb. Az operettet mint műfajt, az egyetlen Bob herceg kivételével soha nem szívleltem: felszínesnek, giccsesnek találtam mindig.
Úgy gondolom, ez így még mindig nem érthető...
A borítón szereplő író neve az utóbbi időkig, nem mondott nekem semmit. Aztán a borítón nem utal semmi a János vitézre, aminek daljáték-változatából a cím származik, sem Kacsoh Pongrácra*, a zeneszerzőre, sem Heltai Jenőre, a dalszövegek írójára. Maradt tehát az első pillantásos előítéletből fakadó távolság és az ebből következő abszolút érdektelenség. Mindaddig, amíg meg nem ismertem a szerzőnek, mármint a könyv írójának Az idegen című regényét. Azt is véletlenül. Igaz, egy másik Bókay-könyvön keresztül. Az idegen után feltettem a kezeimet, megadtam magamat, mondtam, jöhet bármi, ami Bókay. Jött is, hogy próbára tegyen, ez a könyv. Aminek a témája szemernyit sem foglalkoztatott. De cseles az élet: az egyik főszereplőt úgy hívják, Heltai Jenő. Akinek a neve pedig pozitív hívószó a számomra. Cselre csel.
* No, ez érdekes! Bókay következetesen rövid o-val írja a zeneszerző nevét. Ha beütöm a Gugliba a nevét, kizárólag hosszú ó-val írt változatát kapom a nevének. Egyetlen helyen találkoztam Bókay-változatával: a darab 1979-es hanglemez változatán. Nem teszek igazságot, mert nem tudom, mi a nyelvtani helyzet. Bókay csak tudja, ő személyesen ismerte Grácit (ahogyan Kacsoht mindenki becézte.).
Mert kevés dologgal lehet olyan gyorsan kiűzni a világból (maiul fogalmazva: levenni az életről. Adod?), mint a magyar nótával, a cigánydallal és az operettel.
* S akkor megint megállok. Ugyanis Kacsoht semmi sem bosszantotta jobban, mint amikor a zenéjét operettnek minősítették. Minden esetben kijavította: nem operett, hanem daljáték. Úgy fest, az operettet alsóbbrendűnek tartotta. Vagy csak szeretett pontosan fogalmazni.
A daljáték egy zenés-táncos, általában vidám hangvételű színmű, amelyben az ének és a próza váltakozik. Műfajilag közel áll az operához és az operetthez. A vígoperáktól és operettektől abban különbözik, hogy a daljáték szövege egyszerűbb, zenéje pedig ritkán lépi túl a népszerű dallamok keretét. A daljáték egy vígkedélyű jelenetlánc, amelynek kísérő dalaiban a tréfás, néha gúnyos, legtöbbnyire érzelgően szerelmes indulatok kifejezésre jutnak.
Ez a szocializációmból és a családdal meg nem egyező ízlésfejlődésem miatt van így. Már gyerekkoromban is menekülhetnékem volt mindkét műfajtól. (Majdnem húsz voltam, amikor tudatosodott, hála néked Muzsikás és Kalyi Jag együttes!
A tudatosodási folyamatnak különösen erős része volt, a Muzsikás Nem arról hajnallik című lemezének walkman-es hallgatása.
Egy alkalommal a dolgozdámban menve is ezt hallgattam. Az öltözőben összefutottam egy általam nagyon kedvelt munkatársammal, Petőkével. Akinek a zenei perifériáját és origóját úgy nagyjából a Deep Purple töltötte ki.
Ahogy megálltam a szekrényem előtt, Petőke szó nélkül levette a fejemről a fülest, és a magáéra tette. Nyilván valami döngölős, nyüszítő gitárzenét várt. Hát nem az szólt. Népi hangszerek nyenyeregtek a fülébe, na jó, némi basszusgitárral.
Azt az arcot, aranyapám! Mintha Petőke zöld citromba harapott volna, miközben az édesanyja nemi életét ócsárolom. Undorodva tépte le a szivacsos zeneközvetítőt és dobta vissza nekem.
– Mi ez? – köpte rám elképedve, borzongva a rövid zenei élmény maradékát. Közben tényleg kirázta a hideg.
Másnap, úgy emlékszem, talán egy dIRE sTRAITS-kazetta volt a magnóban. Az öltözőben szó nélkül, a fejhallgató odanyújtásával felajánlottam Petőkének, hallgasson bele. Ő rémülten, mintha kísértetet látna, maga elé tartotta mindkét kezét, és vadul hátrált előlem. Közben fennhangon bizonygatta, hogy egyszer és mindörökre eljátszottam a bizalmát, teljes nyugalommal és nagy sebességgel elfáradhatok a fenébe!
*
Igazi cigányzenét meg a seregben hallottam először. Azután, hogy a Kisbalogh nevű cigánysrác (igazából csak Balogh volt, de olyan alacsony, hogy Kisbalogh lett. Igaz, a karja és a combja vastagsága, minden alacsonysága ellenére felért az én megfelelőimnek a duplájával) meg akarta késelni a fodrászcimbinket. Szerintem ezt már meséltem...
Akkor léptem a körletbe, amikor Kisbalogh emelte a kést, hogy gyomron szúrja a Fodrászt. Mögé léptem, dupla-Nelsonba próbáltam fogni, de csak annyit értem el, hogy megakasztottam a lendületet.
A Fodrász szerencsére észnél volt, azonnal kereket oldott. Nekem viszont egy másodpercen belül a torkomnál volt Kisbalogh kése.
– Leszúrlak baszd meg! – üvöltötte rám. Nem a kés, hanem Kisbalogh. Nem tréfált. Belőlem meg minden gondolkodás nélkül kicsúszott az egyetlen, ott és akkor helyes mondat:
– Hülyegyerek! Akkor ki a fasz ad neked reggel kávét?
Ugyanis tisztipincér voltam, a laktanya meg építőlaktanya, és a srácoknak indulás előtt mi főztük a kávét.
Kisbalogh erre észhez tért.
– Elmész te a kurva anyádba, Moha! Kérsz inni?
Kértem. Nem vizet adott. Bár ránézésre úgy festett.
Bejött egy másik cigány srác. Őt nem ismertem. Elővett egy gitárt, Kisbalogh meg két kanalat. Ekkor kezdődött az este. Olyan príma koncertet rittyentettek ők ketten, minimálegyüttesként, hogy mind a tíz ízlésemet megnyaltam utána.
A gitáros gyerek a végén csak legyintett, amikor mondtam, hogy nem tudtam, ilyen is lehet a cigány muzsika, és én eddig csak Horváth Pistát, meg Kovács Apollóniát hallottam. A legyintést nyomatékosítva inkább töltött még egyet. Ennyiben maradtunk. Ugyanis elfogyott addigra a vodka.
MONDD MÁR, AKKOR MI IS EZ A KÖNYV?
A könyv iránti érdeklődés-megnyílásom a szerző felől értelmezhető. Pár hónapja került a kezembe Bókay János Az idegen című regénye, és teljesen levett a lábamról. Bókay iránt nyitott lettem.
Persze, hogy utána néztem, mi mindent írt még. A mi mindenből pár darab már itt sorakozik a polcon. S ebben a mi mindenben van két életrajza vagy mije is. Az egyik Pucciniről szól, ez Bohémek és pillangók. A másik életrajz vagy inkább életrajz-szerűség meg ez, amiről most beszélek. Írok.
Azért -szerűség, mert ha akarom életrajz. De nagyon kell akarnom. S még akkor sem világos, hogy kié? Ám ha váltok, és úgy akarom, akkor inkább korrajz. Viszont ahhoz meg nem eléggé okadatolt, és nagyon regényes. Van még, amit akarhatok: lehet művészettörténeti beszámoló: a János vitéz című daljáték története. De annál meg sokkal több. Meg sokkal kevesebb is. Szóval szerintem Bókay feltalálta a fából vaskarikát, a műfaj nélküli irodalmi művet. (Úgy fest, az ilyesfajták üldöznek mostanság. A Címszereplő, amit előzőleg olvastam, az is ilyen volt. Csak teljesen más. Egy egészen elképesztőn műfajnélküli regény vagy mi. Ajánlom!)
Szóval elég bajos meghatározni a könyv műfaját. A vicc az, hogy olvasás közben ilyesfajta bajmolódás eszébe sem jut az egyszeri olvasónak. Ráadásul éppen ebben a hiányosságban van a kötet ereje. Mert nem csupán a János vitéz születéséről és történetéről szól, semmiképpen nem Kacsoh vagy Heltai életrajza, de még csak nem párhuzamosan kettejüké. Bár alapvetőn ők a főszereplők.
Volt a János vitéz című daljátéknak egy elég gyalázatos popverziója is, legnagyobb meglepetésemre Victor Máté átiratában, Varga Miklóssal, Katona Klárival, Gregor Józseffel, Deák Bill Gyulával, Balogh Ferenccel, Hernádi Judittal. Elég jó névsor. Ezt a lemezt viszont, hát, dicsérni nem tudom. Kétségtelen, hogy nem rajtuk múlt, ők hozták a maguk ugyancsak értékelhető színvonalát.
Bókay bőven, áradón beszél a századelő színházi, irodalmi világáról, a kor ismert és ma már csak bennfentesek számára ismert szereplőiről. Legyenek akár atya- akár anyaistenek vagy csak mellékszereplők az akkori színházi, irodalmi életben.
A DARAB EREDETI SZEREPOSZTÁSA
Fedák Sári – Kukorica Jancsi
Medgyaszay Vilma – Iluska
Szamosi Elza – francia királyné
Csatai Janka – gonosz mostoha
Papp Mihály – Bagó
Németh József – francia király
Amit olvasunk nem szabályos regény ugyan, de alapvetőn mégis inkább regény, mint bármi más. Bókay frappánsan oldja meg, hogy bár kultúrtörténeti eseményekről mesél, nem dokumentumot olvasunk, hanem élvezetes leírását annak, hogyan született meg a János vitéz, kik bábáskodtak a megszületésénél, és milyen körülmények vezettek ahhoz, hogy létrejöhessen. Bepillantást enged az alkotói folyamatokba, megismerkedhetünk az alkotók lelkivilágával, személyiségével.
Volt egy pont, amikor rájöttem, úgy izgulok a szereplőkért, mintha egy sima, fiktív regényt olvasnék, és úgy akarom, hogy létrejöjjön a bemutató, mintha nem tudnám, hogy létrejött és mai napig tartó, hatalmas sikert aratott. S mintha szeretném a darabot, és közel állna hozzám a műfaja. Nem áll. (A YouTube-on több verzióban megnézhető, meghallgatható. Ma is játszott, élő darabról van szó.)
Egyszóval élveztem a könyvet, de nagyon.
– Most aztán semmi sem szakít el már tőled. A tied vagyok.
Alighogy megtette ezt a dicséretes fogadalmat, egy piros cédulára esett a tekintete: ott virított az íróasztala kellős közepén.
– Pardon, egy pillanatra.
Ahogy elolvasta a cédulát, olyan fehér lett, mint a fal.
– Mi az? – kérdezte Vali ijedten.
– Katonai behívó - felelte János csüggedten: - Be kell vonulnom... hadgyakorlatra... holnap reggel.
– Vagy én vagy a hadgyakorlat! – kiáltotta szegény Vali, harciasabban minden katonánál.
– Válassz!
– Nem vitás: te! – válaszolta János gondolkozás nélkül abba a gúnyos humorista-mosolyba ezúttal némi fanyarság is vegyült.
– Mi történhetik? Legföljebb párhónapi várfogságot kapok.
Így történt, hogy Heltai Jenő négy napos késéssel jelentkezett a tüzérszázadnál.
A százados elé vezették, aki komor arccal fogadta, a legvésztjóslóbb komor arccal.
De Heltai, az író, jól szemügyre vette a századosát: elsötétült arcában vidám szemek csillogtak.
– Heltai Jenő önkéntes! – mennydörögte. – Miért késett négy napot? Beteg volt? Hol az igazolás?
– Nem voltam beteg, százados úr felelte Heltai a legfeszesebb glédában, de elragadó nyugalommal.
– Csak úgy megszökött, szóval... Tudja maga azt, milyen büntetés jár ezért?
– Jelentem alássan, százados úr, az esküvőm volt a behívásom napján. ... amilyen balszerencsés ember vagyok.
A százados elmosolyodott, akár akarta, akár nem. Már nem dörgött olyan félelmetesen a hangja.
– Igazolja, amit mond!
János előkotorta zsebéből az anyakönyvi bizonyítványt. Aztán gondolt egy merészet, újra belenyúlt a zsebébe, s átnyújtotta a századosnak Vali fényképét is.
- Ez a felesége? - kérdezte a százados immár teljesen megenyhült hangon. Heltai bólintott.
– Meg tudom érteni - dünnyögte a százados. - Én se vonultam volna be a maga helyében. Gondolkozott kicsit:
– Megbüntetem, persze... de az enyhítő körülményre való tekintettel nem csukatom sötét zárkába. Négy nappal később szerel le, mint a bajtársai...
Megint a fényképre nézett: -
– Nem, csak két nappal később...
– Köszönöm, százados úr.
– Mondja, mi maga civilben?
– Költő vagyok.
– Meg lehet abból élni?
– Nem lehet – felelte Heltai meggyőződéssel.(127–128)
BÓKAY, AZ INTIMPISTA
Az a nagyszerű a regényben (hívjuk így), hogy Bókay olyan részletességgel mesél, olyan általa nem is tudható momentumokkal foglalkozik, olyan párbeszédeket, gondolatokat oszt meg, amikről egyszerűen nem lehetett tudomása. Viszont regényíróként mi meg tudjuk, hogy hogyne lehetne. Miközben a valóságot regényesítette meg.
S Bókay nagyon szereti az összes alakját. Kit ezért, kit azért. Heltait a jósága, az optimizmusa, a humora miatt, Kacsoht a precízsége, a teljes odaadása, egyszerűsége és őszintesége miatt. Beöthy Lászlót, a színház igazgatóját a bátorsága, a kockázatvállalási merészsége miatt. Fedák Sárit, Beöthy felfedezettjét a fékezhetetlensége, életszeretete és lehengerlő tehetsége miatt. Mindenkit valamiért.
– Igazgató úr, én eljátszom Kukorica Jancsit! – ajánlkozott Környei Béla. – Van olyan hangom, mint Fedák Zsazsának, és férfi is vagyok, ha nem is olyan mint ő, tessék nekem elhinni!
(334)
Ugyanakkor nem látja, láttatja a szereplőit (még ez is fura: „szereplőit”!) hibátlannak, gáncstalannak, szeplő nélkül valónak. A hibáikkal, szeplőikkel, gyengeségeikkel szereti, szeretteti meg őket. (Úgy fest, Fedák Sárival még így sem volt könnyű dolga, pedig iparkodott nagyon-nagyon korrekt lenni vele.)
Ahogyan ír róluk, ahogyan beszélteti őket, életre kelnek a már sajnos régen halott művészek, munkatársak, cselédek, családtagok. S ami talán a kötet legnagyobb erénye, hogy kíváncsivá tesz a korra, mindarra, ami feltűnik, szerepet kap a történetben. Például még egy Király utcai színház kinézetére is.
De Bókay azért is mer bennfentes képében tetszelegni, mert az volt. Személyes ismerőse, barátja volt Kacsohnak is, Heltainak is. Ám a szerző a saját személyét tekintve nem él vissza az egykori pozíciójával: e barátságok a könyvben semmiféle szerepet nem kapnak. Bókay nem vált önmaga szereplőjévé. A barátság pusztán az egyes mozzanatok pontos leírását segítette.
A HELYZET JELENLEG
Úgy három napja beszélek majdnem folyamatosan Szerelmetesfeleségtársamnak a könyvről. Amikor csak alkalmam van rá: együtt vagyunk, nem dolgozunk, nem intézünk hivatalos ügyet, nem filmezünk, nem alszunk, nem telefonálunk: vagyis nagyjából amikor lemegyünk cigibűnözni az alant való parkba.
Előkerült a polcok mélyéről Hegedűs Géza Heltai Jenőről írt monográfiája és Heltai Menazséria című kötete. Felkerült a polcra Fedák Sári önéletrajzának a második kötete. Meghallgattam a János vitézt. (Még mindig nem a kedvenc műfajom, amit hallok. Az én fülemmel hallva érthetetlen a hatalmas sikere.) Felírtam néhány könyvcímet, amikre ránézek majd a könyvtári katalógusban, polcokon.
De a fő: sokkal gazdagabb lettem az olvasmányélménnyel. Az egy dolog, hogy sok mindent meg is tudtam az ábrázolt korról, a könyvből is, meg azért, mert több mindennek utána kellett néznem. Közben már olvastam a Heltai-monográfiát is.
S nem mellesleg megtaláltam magamnak az év harmadik kiemelkedő olvasmányélményét. Úgy gondolom, mindez nem kevés.
Ezt figyeld!
[Heltai] Kicsit szédül, amikor kiszámolják előtte a pénzt: valóságos bankó-torony. Pontosan ötszörös, 500-ra 2500. Szégyelli is magát kicsit. Körülnéz, mint a rabló. Beöthy Laci áll előtte. Nevető arccal megkérdezi tőle:
– Mit kezdesz ezzel a tengersok pénzzel, János?
Heltai kék szeme mélyén már ott csillog a tréfás válasz fölötti öröm:
- Alighanem elköltöm.(116.)
Zeneműkiadó, Budapest, 1978, 360 oldal · keménytáblás · ISBN: 9633301440
10/10
2022 novemberének a közepe felé, A fiammal megint beszélgettem a héten. Volt egy furcsa, nyomasztó, érthetetlen álma, arról. Meg az abból fakadó dolgokról. A beszélgetés közben azt találta mondani, mintegy összefoglalva egy múltbéli szituációt, hogy:
– ...és itt van ez a proli-lúzer ember, aki te vagy...
Utólag kapcsoltam, hogy eszembe sem jutott megsértődni. Mert a Kölöknek joga van a szabad értékítéletre. S ha nem lenne, akkor is miképpen tudnám megakadályozni, hogy így gondolkodjon. Maximum hallgatásra, elfojtásra kényszeríthetném ezt a huszonkilenc éves, felnőtt embert.
Másrészt tudni vélem, hogy szeret engem, fontos vagyok neki. Nem megyek bele, honnan szedem ezt. De így van, hidd el.
Harmadrészt visszanyalt a fagyi. Valamikor a tizes éveim közepén azt találtam írni a naplómba a saját apámról, hogy „egy szemellenzős, güriző, szürke kis melós”. Nem csak ennyi állt ott, volt szövegösszefüggés is. Még úgy is, hogy csupán magamnak írtam, amit írtam.
Mindegy hogyan, de apám kezébe került a naplóm. (Ez valamiért családi szokás lett, később is lett alkalom, amikor megszívtam a grafomániámat. Semmiből sem tanulok.) Nagy, piros betűkkel, erősen jobbra dőlő, szép írásával ezt fröcsentette oda: „Te is abból zabálsz!”
Én visszaírtam neki, hátha rendszeres az olvasgatása: „Tudom, értékelem is!” Mivel soha nem beszéltünk erről, fogalmam sincsen, megkapta-e az üzenetet. A magam részéről bátorságom sem volt szóba hozni sem a naplóolvasás tarthatatlanságát, sem a szövegem értelmezését. S nem csupán nem mertem, értelmetlennek is tartottam. Folyt tovább az élet.
S mondom, most visszanyalt a fagyi. Még szerencse, hogy azzal, amit a Kölök mondott, hosszú évek óta tisztában vagyok. Immár kilenc éve meghalt Pipikémmel vitatkoztunk azon, lúzerek vagyunk-e vagy sem? A kérdést, úgy gondolom, egyértelműen eldöntötte, hogy Pipi pár évvel később belehalt az alkoholizmusába. Nekem volt igazam. Mint általában. :-)
Az egész életem bizonyítja, hogy élek ugyan, de semmi, semerre, csak toporgok egy fizetésemet tekintve egyre vacakabb munkahelyen (minden más szempontból egyébként az eddigi legjobb), egyre nyilvánvalóbb előttem is, amivel Szerelmetesfeleségtársam rágja a fülemet: hamarosan váltani kell, ha nem emel a cég. Nem fog emelni.
„– Te Zolikám – mondta csüggedten János [Heltai] –, én azt hiszem, a pénz szomorít el minden házasságot.” (134.)
Aztán itt van a könyvem: a kiadótól semmi hír. A kiadóról viszont jött: úgy fest, jobb is, ha nem jelenik meg náluk a könyv. De ha nem jelenik meg náluk, akkor nem jelenik meg. Ha megjelenik, pénzem nem lesz belőle, csak költhetek rá, Patent!
Meg itt vannak a kapcsolataim is. Van, ami évek óta nem változik, nem lép előre. Ami változik, az meg romlik.
És így tovább.
Én meg állok, ülök, fekszem itt középen, békésen olvasgatok, zenét hallgatok (Millenium: 44 Minutes, pazarul jó lengyel progrock együttes!), élvezem a szombat hajnalt, a kávét, a kék eget, innen Csemete szobájának az ágyáról. Azt, hogy élek. Élünk. Élhetünk. Ahogy, úgy, de élhetünk.
Szóval semmi nem horgadt fel bennem, amikor Kölök mondta, amit mondott. Ahogy mondom, azért sem, mert igaza van, és azért sem, ahogyan mondta. Meg azért sem, ahogyan viszonyul.
De nem esett mégsem jól. Talán „mert magamat kigúnyolom, hogyha kell...” (Fú, isteni ez a muzsika! A címadó dalt hallgasd csak meg! Az a szaxi-szóló, barátom!) Meg azért sem, nyilván, mert jó lenne abból élni, amit szeretek csinálni. De még ahhoz sem értek, amit csinálni szeretek. Fizetni meg ki akarna érte? Így maradnak az ilyen-olyan munkák. Amikhez, érzem, már egyre fáradtabb, öregebb vagyok, s van bennem félelem, hogy nem is tudnám már csinálni, nem bírnám. Pedig még csak ötvenöt vagyok.
De szépek a felhők! Közben kivilágosodott. Szerelmetesfeleségtársam lassan ébredi fog, fél nyolc van. Összebújunk, kávézunk, aztán kimegyünk a temetőkbe a sokmindenkinkhez, bepótolva a Mindenszentek napját jellemző tömegiszony miatt eltolt, éves kötelezőnket.
