Az előző kötet értékelésében leírtam, hogy bár Szinetár Miklós nevét ismertem, kapásből gyakorlatilag semmit nem tudtam volna mondani az alkotásai közül. Sem színpadi, sem tévéjátékos, sem filmes rendezését.
Aztán kiderült, hogy az egyik kedvenc magyar filmemet, Az erőd című Hernádi Gyula feldolgozást ő rendezte. Mármint többek között.
Meg az is kiderült, hogy azért nem nagyon tudtam a rendezéseiről, mert azok vagy színházi rendezések, vagy opera és operett rendezések voltak. Színházba ritkán járok (nem averzió miatt, hanem valahogy így alaklult), az operát, pláne az operettet meg nem szeretem.
Így nem csoda, ha Szinetárral elkerültük eddig egymást. De Az erőd piszok jó!
Az is írtam ez előző kötet értékelésében, hogy bár szinte semmit sem tudtam erről a pasasról, a művészi tevékenységéről, de mindig szimpatikus volt számomra. Például a Ki mit tud? zsürizésében. Meg ahol feltűnt.
Meg azt is írtam, hogy a könyv alapján a szimpátiám egyáltalán nem csökkent. Ellenkezőleg, Szinetár még szimpatikusabb lett számomra. Mi az, hogy, nagyon is!
S most az van, hogy egyfelől itt van ez a kötet, ami az előzőnek szerves folytatása, ahogyan ennek a folytatása is szerves folytatása lesz emennek, ha a jó Isten is megengedi. De tényleg úgy szerves, hogy nagyon. Nagyon-nagyon. Éppen csak a tárgyalt időszak a más.
Viszont ezáltal minden, de minden, amit a stílusról, a megfogalmazásról, a látásmódról, a könyv egészéről írtam, emitt is tökéletesen érvényes. De teljesen tökéletesen. Éppen ezért nem is ismétlem meg. Ha érdekel, kérlek, kattints vissza amoda!
S mert mert ennek a kötetnek az értékelése nagyrészt amott van, így ez a bejegyzés nem is lesz túlságosan terjedelmes. Hurrá! Csak a különbségekre koncentrálok.
A KÁDÁR-KORSZAK
'67-ben születtem. Ebből fakad, hogy a gyerekkorom, kamaszkorom teljesen, a fiatal felnőtt korom egy része az elmúlt rendszerben, a szocializmusban, Kádár apánk (apja ám a hóhérnak!) uralkodása idején telt.
Utáltam és imádtam. Ahogy (a bukott miniszterelnök, az egykori D-209-es ügynök, a Kárpátok Civerója szavaival) cserepedtem felfelé, az utálatom, viszolygásom és ellenkezésem úgy vált egyre erősebbé.
Mindazonáltal kétségtelen, hogy a viszonylagos anyagi biztonságot, ha a küszöb-környéki volt is, jómagam is éreztem. A háromhatvanas kenyérnek, hatforintos tejnek, negyven filléres gyufának meg van a maga diszkrét bája. Ahogyan a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) által támogatott ingyenes vagy filléres balatoni gyermeküdültetésnek is. Sőt, valahogy még az egyébként utált kisdobosságnak és úttörásdinek is.
Viszont a gyerekfilmek tényleg jók voltak akkoriban. Meg az ifjúságiak is. Sőt, a felnőtt filek egy része is.. Egyébként én voltam az az izlésficamos, esztétikai ficamos, perverz állat, aki minden időben nézett magyar és bármilyen nációjú filmet, mert valahogy soha nem érdekelt igazán, ki, milyen nemzetiségű egyén, egyének készítették, csak az érdekelt, szórakoztat, elgondolkodtat-e a film? Ezért a hetvenes-nyolcvanas évek legtöbb mozidarabját láttam. A tévéfilmek kicsi más tészta. A díszletek, jelmezek szerénysége nagyon sokat egyszerűen hiteltelenné tett, hiába is volt tömve a televízió is jobbnál jobb, zseniálisabbnál zseniálisabb színészekkel, tehetséges rendezőkkel, operatőrökkel.
Mert hiába volt az állami támogatás, hiába volt minden a népé, pénz semmire sem volt elég. Többnyire nem csupán azért, mert ki ahol volt, olyan szinten lopott, s mert közös lónak túros a háta (nem túrós, itt nem tejtermékről van szó, hanem tajtékról.) Hanem elsősorban azért, mert fent kellett tartani egy valamilyen életszínvonalT, aminek viszont a gazdaság nem termelte meg a költségét: Magyarországnak hatalmas hiteleket kellett felvennie az IMF-től, hogy a viszonylagos stabilitást, életszínvonalat megőrizhesse.
Manapság, ha arra a rendszerre gondolunk, ezt a stabilitást, kiszámíthatóságot sírjuk vissza. Az alap nélküli, hitelekre épülő stabilitást. Az eladósított jövő jelenét, amit akkor éltünk. De tény, a kenyér valóban három forint hatvan fillér volt, a tej hat forint, egy buszjegy pedig, ha jól emlékszem, egyötven.
A Kádár-korszak nem kicsit volt ellentmondásos. Az '56 után tömeggyilkossá és népe árulójává váló Kádár János, aki a haláláig nem volt képes feldolgozni az árulását, különösen Nagy Imre kivégzését, a nép ajkán hamarosan „Kádár apánkká” szelídült. Az általa vezetett kommunizmus, ahogyan Szinetár is írja, a kompromisszumok kommunizmusa volt.
Ami semmiképpen nem ideológiai kompromisszumokat jelentett. A Kádár rendszer ha gulyáskommunizmus volt is, minden procikájában diktatúra volt. Ott nem lehetett O1G mintájára K(ádár)1G-zni, Illetve lehetett:, de nagyon komoly következményekkel.
A kultúrában a korszak a legendás három T kategóriájának valamelyikében létezett.
- TÁMOGATOTT
- TŰRT
- TILTOTT
Az első két kategória képviselőinek a viszonya egyértelmű volt rendszerhez. A tűrt-kategóriában levők viszonya az érdekes.
Fontos kérdés, hogy kívül lehetett-e bármilyen formában maradni ezen a hármas viszonyuláson, illetve, a támogatottaknak mit kellett tennie, hogy bekereüljön és bent maradjon a kategóriájában?
A KÁDÁR-KORSZAK ÉS A STÁTUSZOK
Illetve egyáltalán enm egyértelmű a válasz arra a kérdésre, hogy aki abban az időben vezető volt, bárhol, bármilyen szinten, annak mennyire kellett lefeküdnie, bepucsítania hatalom felé? Kardináis kérdés Szinetár önéletrajz-sorozatának a második részét olvasva.
A történetek mögöttt mindig emberi sorsok állnak.
Tizenhét ávig voltam a Hetenapi Adventista Egyház tagja. 1991-ben keresztelkedtem be a közössgébe. Úgy nagyjából semmiről semmit sem tudva. Egy szélfútta, korlátba beakadt szórólapot olvasva mentünk el gyermekeim későbbi anyjával, de nem Szerelmetesfeleségtársammal egy a KEK-en tarott előadásosorozatra. Egy Mark Finley nevű, amerikai evangélizáátor tartotta.
A sorozat hatására lettünk az egyház tagjai. Sok minden történt akkoriban.
Pár évvel később nyílt rá a szemem arra, hogy mi is történt Magyarországon az egyházak tájékán. Hogy bármilyen közösség csak az állam bólintása és felügyelete mellett létezhetett. Hivatal is volt ehhez a felügyelethez, úgy hívták, Egyházügyi Hivatal. Az Adventista Egyház bekerülésünk előtti vezetője egy Szakács József nevű lelkész volt. Aki a hét tagegyházat tömörítő Szabadegyházak Tanácsának az elnöke volt.
„1956-tól 1985-ig, parlamenti képviselővé választásáig állt a politikai rendőrség alkalmazásában. Szaniszló (Pál) néven tizenkét kötetes jelentésgyűjtemény maradt utána. A hívőkkel, lelkészekkel lezajlott beszélgetéseiről folyamatosan tájékoztatta a belügyminisztériumot; ezek a jelentéseit képezték.Titkosszolgálati szerepe a külföldi vezetők dezinformálását (hazai ügyekbe történő beavatkozásuk kiiktatását), a nemzetközi akciók semlegesítését is szolgálta.” – olvassuk a Wikipedia róla szóló szócikkében.
Szakács József idejében, 1984-től SZIGETI JENŐ lett az egyház elnöke. Ő 1994.ig töltötte be ezt a hivatalt. Jenőt már én is ismertem. Gyermekeim anyjával ő adott bennünket össze, és neki köszönhetem azt a mondatot is, ami tizenhét év múlva felszabadított a válásra.
Jenő csuda okos, tudományos ember volt, professzorkodott, tudományos fokokazati, díjai voltak. Ezeket nem sorolom fel, itt meg tudod nézni.
Jenő csuda kedves, szimpatikus, mindenki felé nyitott ember volt, aki a tudását készségesen osztotta meg bárkivel, bármikor. S ez a tudás valami elképesztő mennyiségű volt.
De Jenő '84-től volt az egyház elnöke. A kommunista Egyházügyi Hivatal működésének az elején. Amikor egyházvezető csak a hatalom engedélyével lehetett bárki.
Ezt az ellentmondást a személyével kapcsolatban soha nem sikerült feloldanom. A személyisége végett valahogy soha nem is érdekelt igazából. A rendszerváltás után pedig jelentőségét is veszítette a kérdés.
A temetésén egy magyarországi muszlim vezető állítóéag azt mondta, hogy „Jenő egy igaz ember volt”. Az, hogy egy muszlim az „igaz ember” kifejezést egy nem muszlimra alkalmazta, óriási dolog.
A kérdés, ami Jenővel, a tisztségével kapcsolatban felmerül, ugyanúgy felmerül Szinetár Miklóssal kapcsolatban is. Mert olyan intézmények élén volt vezető.
S már az első kötet sem tisztázta egyértelműen, miképpen is lett Szinetár Miklós elképesztően fiatalon vezetővé. Ebben a kötetben ő maga írja le, hogy olyan párt-überprominensekkel volt jóban mint Aczél György, Grósz Károly, és Pozsgay Imre. Nem tudom, teljesen függetlenként, pártonkívüliként hányan ugrottak csak úgy fel Aczél privát lakására teázni akkoriban?
Persze a kérdés feltehető a sanda gyanú mellőzésével is: mi kellett ahhoz, hogy valaki teljesen tiszta maradjon, mikozben stratégiai állami kultúrintézményék élén áll és rendszeresen jár nyugati külföldre?
Mert vagy naiv vagyok, vagy idealista, de szeretném hinni, hogy aki vitte valamire abban az ocsmány rendszerben, az vihette úgy is valamire, lehetett úgy is ismert emberré, hogy nem kellett az ismertségébe belekurvulnia. Mert sorra merülnek fel a nevek a belső mozimban, akikről nagyon nehezen tudnám elhinni, hogy a hatalom emberei voltak. S most felejtsük el azokat, akiket ilyen-olyan, hányadék zsarolással rákényszerítettek a jelentgetésre. Mert azért nagyon komoly különbség van aközött, hogy valaki a P. Mobil énekese vagy a Magyar Televízió kultúrvezetője.
Nem tudom a választ. S inkább nem is akarom tudni... Csak ha számomra pozitív.
VALÓS KÜLÖNBSÉGEK VAGY SANDA VISSZASÍRÁS?
Erre a feleltet majd a harmadik kötet adja meg. Mármint, hogy Szinetár Miklós vissza-visszakacsintgatásai a Kádár-érára melyik kategóriába tartoznak.
Szinetár a felszínen magától értetődőn irtózik a Kádár-korszak ostoba, felszínes seggnyalóitól, a Párt szemellenzős funkcionáriusaitól, a magas pozícókba került barmoktól. Az említett három prominenst (Aczél, Grósz, Pozsgay) értelmes, jó embernek tartotta. Kádárt egy esetben sem minősíti.
Érdekes az is, hogy miközben a kötetben végig azt hangoztatja, hogy mennyire a művészet a lényeg, mennyire lényegtelen az ideológia pozicíó, amikor Pozsgay vagy Csurka jobbra húzódnak, annak a felhangja Szinetárnál egyértelműen negatív, és a kapcsolat megszakadását jelenti.
S véges-végig kérdés maradt a számomra, hogy a Kádár-rezsim uralkodása iránti komoly nosztalgia minek is szól igazából?
Mert tény, ahogyan az első alcím alatt is írtam, volt, ami önmagában jobb volt abban a rendszerben. Például a lét- és közbiztonság. (Bár az utóbbiban nem vagyok bizonyos, könnyen lehet, hogy napjaink bizonytalansági faktorát csak a sajtó szabadsága és szenzációéhsége pumpálja; nem több a gazember, csak nagyobb a publicitásuk. Ezáltal tűnik vacakabbanak a világunk.) A kiszámíthatóság.
Mivel abban a rendszerben voltam gyerek és kamasz, természetes nosztalgiám van rengeteg minden iránt, ami a korhóz kötődik, jellegzetes tárgyak, termékek, könyvek, zenék, filmek, fogalmak, utcanevek, közszereplők nevei, satöbbi, satöbbi. Amik már a gyerekeimnek se mondanak semmit, de a generációmat összekacsintásra készteti.
De ez a természetes nosztalgia, s nem feltétlenül visszavágyakozás abba az időbe. S különösen nem visszasírása azoknak a napoknak.
S itt megint sunyi leszek: bár vannak egyértelműsítő megfogalmazásai, könyvszerte nem tudtam eldönteni, hogy Szinetár, amikor összasonlítja a mát a tegnappal, honnan is közelíti meg melyiket-melyiket. Mert egyfelől, teszem azt a liszensz-rendezések iránti antipátiája (egy darabot csak és kizárólag úgy vihetnek színre, amiképpen az eredeti festett és hangzott), a kultúra igazi értékeihez való viszony (de ugyan kié?) teljesen érthető és elfogadható. Szinetár Miklós esetében (na, ez a sunyiság) olyan érzésem volt, hogy nem csupán erről van szó. Csakhogy olyan ügyesen fogalmazott, amin nagyon nehéz fogást találni.
S közben igazán komolyan azt akarom hinni, hogy inkább csak fertőzött vagyok az olyan leleplező influenszer-videóktól, hogy Bródy is sokkal inkább kiszolgálója, mintsem ellenfele volt a rendszernek. Miközben egy időben idol volt a számomra, egy szál gitárjával, csöndes lázadásával, zászlóságával... Aztán tessék! (Tény, hogy manapság ormótlan marhaságokat tud mondani.)
MILYEN EMBER ÉS VEZETŐ SZINETÁR MIKLÓS?
Csuda tudja. Meg Szinetár egykori mukatársai, beosztottai, barátai, ismerősei. Vagyis jó néhányan. A könyvből az jön le, hogy egy kiegyensúlyozottan valoldali meberről van szó, aki bevallottan jobban kedveli a populáris, nem művészieskedő előadómúfajokat mint a lila, szenvedő értelmiségieskedést. Akinek az élethez való hozzáállását a jól értelmezett és értelmesen gyakorolt hedonizmus határozza meg. Aki tiszteli a teljesítményt bárkié is legyen. Aki a megveti a korlátoltságot, de minden körülmények között a béke embere. Aki a képességeit, a tisztjét simán képes felhasználni mások megsegítésére. Aki becsüli a tehetséget, és a támogatását nem érzi önmaga megkárosításának. Úgy gondolja, a képesség érték, bárkié is legyen. Aki elismeri a művészi teljesítményt akkor is, ha a formája nem áll hozzá közel. Aki odaáll az eke szaarva elé, de abba tudja hagyni a munkát, ha az Ég azt mutatja, irgalmatlan vihar közeleg. Aki korrekt és kiszámítható mindenki számára. Aki sok mindent tud, de nem eszébe sincsen mindent tudni, mert a soka tudók bölcsességével tudja, hogy az úgy sem lehetséges. Aki sikeres, közkedvelt, de sem a siker, sem a közkeveltség nem veszi el az eszét, nem a hegy tetejéről néz alá a plebszre.
Nem folytatom. Szinetár olyan, amilyennek te is, én is tudjuk magunkat. Vagy tudni szeretnénk. Csakhogy Szinetárnak sokkal több oka van ezt gondolnia magáról, mint neked és nekem. Az élete maga a teljesítménye.
Elgondolkodtam: ha írnék egy önéletrajzot, aminek ugye eelkerülhetetlenül én magam vagyok a főszereplője (jó, ez a blog is, ezek a mostani mondatok is hasonlók), akkor vajon mennyire mernék önnoncolón őszinte lenni? Beszélnék-e az aranyeremről, vagy arról, hogy bár mindig-mindig hűséges voltam (na, jó, akkor réges-régen éppen nem, de az volt a szabályerősítő kivétel), de tegnap este, amikor elmentünk, hogy Szerelmetesfeleségtársam lefotózza a kivilágított Parlamentet, az a lány már fent a Batyin feltűnt a szép arcával, kerek melleivel és a különlegesen szép, nagy fenekével. S még vagy kétszer összefutottunk vele és a párjával, ahogy le-föl sétáltunk a Lánchíd felé és vissza. Vagy elmondanám-e, hogy volt egy elborult, gyalázatos idő az életemben, amikor komolyan egymásra néztünk, majd egymáshoz is értünk a barátom feleségével? Beszélnék-e arról a szégyenemről, hogy általános negyedikjében, amikor Kati kiverte a rakéta-mászókán a kezemből A repülő osztály-t, és az döglött galambként hullott az éppen elhúzódott eső maga után hagyott pocsolyájába, azt a szégyenletes idiótizmut tudtam sírva mondani Katinak, hogy: „Egy könyv nekem többet ér mint az életed!” Egy könyv akkoriban úgy két sörösüveg visszaváltási árát ha elérte. Vagy beszélnék-e arról, hogy az első számú nevelőanyám idején teleettem magam málnával a telkükön, és a rengeteg aprómagosgyümölcs meg is tette a magáét... Én meg valamiért nem mostam ki a telefröccsent nadrágot, hanem ahogyan volt, elrejtettem a szennyestartóban, fogalmam sincsen, mire számítva. Vagy beszélnék-e arról, hogy gyülekezeti vénként az úrvacsora szertartásában a lábmosást, meg valahogy az egészet soha nem tudtam igazán átélni, komolyan venni, különösen nem, amikor vénként a gyülekeztbe el nem jutó testvéreknek kellett kivinni a kenyeret és a mustot (az adventisták nem isznak alkoholt)?
Nem is sorolom tovább. A válaszom: kérdés, mi az önéletrajz célja? De azt hiszem, az őszinteség miatt, a hitelesség miatt igen, beszélnék ezekről.
Szinetár önéletrajza nem csupán és nem elsősorban Szinetár Miklósról szól. Hanem korrajz egy vezető művészember szempontjából. Aminek a címében azonban ott van a szó, hogy önéletrajz. Nem pedig azt olvasom, hogy korrajz, őnéletrajzi háttérrel.
S innen nézvést, igen, valahogy hiányzik annak ismerete, vajon milyen szégyenei voltak Szinetár Miklósnak? Nem az intimpistáskodás miatt, mert Isten látja a lelkem, az a büdös életben nem érdekelt senki esetében, főleg nem így, hanem a hitelesség végett. Ha azt, hogy önéletrajz, komolyan szabad és kell venni.
MINDÖSSZESEN
Szóval vagy én voltam most egészen más, levertebb, kötekedőbb, sunyi hangulatban vagy tényleg van valami más felhang ebben a könyvben. Mert valami kiváltotta a fenti gondolatokat belőlem. Mert miközben nem tudtam letenni és olvasni, olvasni akartam, aközben mindvégig itt sandáskodtak, sunyiskodtak bennem a fentiek.
S emiatt messze nem voltam, lettem olyan lelkes mint amilyen az első kötet olvasásakor voltam.
De a nahgsúly maradjon azon, hogy nem tudtam letenni... S annyi eredménye mindenképpen volt, hogy pár Szinetár-rendezésre kíváncsi lettem, tettem is azért, hogy kielégítsem önmagamat. Mármint a kultúrigényemet.
Spirit Publishing, Budapest, 2024, 408 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786156713025
7/10
2024 május utolsó hétvégéje. Tegnap Szerelmetesfelségtársam elment végre úszni. Még szerencse, hogy csak egy chilisbabbal hagyott kettesben. Mármint az elkészítésével. De örültem, hogy végre mozog. S úgy különben nem is történt semmi különös. Írás, olvasás, főzés, borotválkozás, egy orchídea megcsufolása, átültetése, ebéd, fagyi, kávé, alvás, kávé, olvasás, majd egy séta a budai Duna-parton az esti Budapesten.
*
Milyen kis jó ez a Mandoki Soulmates! Hallgasd csak!
