Szinetár Miklós nevét nincs, aki ne ismerné. A kérdés már csak az, honnan? Vélem, a fiatalabbak közül sokan a lánya, Szinetár Dóra miatt. Az idősebbek pedig a réges-régi Ki mit tud?-os zsűritagsága miatt. 

Csakhogy Ki mit tud?-ot utoljára 1996-ban tartottak (jé, még akkor is volt?). Szégyen, nem szégyen (szégyen!), de kapásból és csípőből semmi mást nem tudtam a nevéhez rendelni. Pedig volt itthon száz színpadi, tizenhét tévéfilmes, négy mozifilmes rendezése, és az ő nevéhez köthető három tévés sorozat is. És van huszonkét neves díja a világ sok tájáról. Meg írt tizenegy könyvet.

Amikor utánanéztem, én mit köthetnék hozzá, két esetben döbbentem meg nagyon. Mert azon kívül, hogy kapásból semmi nem jutott az eszembe, legalább kettőnek illett volna. Ebből az egyik ugyancsak klasszikussá vált, még Hofi által is kiparodizálta sorozata a Rózsa Sándor.) A másik Hernádi Gyula regényéből született: Az erőd. Ezt a filmet úgy láttam kamaszkoromban, hogy semmit sem tudtam róla, csak éppen ez ment a bekapcsolt tévében. Akkoriban mindösszesen két csatorna volt. Belenéztem, benne ragadtam, megszereztem a könyvet, aztán jó sok évvel később mindkettőt újrafogyasztottam, és elégedett maradtam. 

Ahogy átnéztem a színpadi rendezéseit, úgy a fele operett vagy opera. Amely műfajokkal soha, de soha nem sikerült megbarátkoznom, kibékülnöm. Régen volt egy barátnőnk,aki az Operaház kórusában énekelt. Be tudott vinni minket előadásokra. Az egyedüli, amin nem akartam elaludni, ami lekötött végig a Carmen volt. Aztán slussz. Az operettet meg nagyjából soha,. Egy fehér holló abban is volt, a Bob herceg, de szerintem azt is csak a széles állkapcsú Szerencsi Éva miatt szerettem. 

Ja, és különben annyira nem nagyon kedvelem az életrajzokat...

Kérdés, mi a fenét keresett  akkor a kezemben ez a könyv? 

A GYEREKKOR ÉS A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ IDEJE

A kötet egésze, ahogy mondtam, Szinetár Miklós önéletrajzának az egyharmada. A három kötetesre tervezett visszaemlékezésének az első része. Kronologikusan nem is jut el csak az életének az egyharmadáig. S mivel 1932-ben született, ennek az egyharmadnak szerves része a második világháború, s annak személyre vetített tragédiái. Szinetár Miklós zsidó. 

Amikor gondolkodtam, érdekel-e könyv, a döntésben ott volt, hogy bár szinte semmit sem tudok róla és a munkásságáról, mindig szimpatikus volt a derűjével és a visszafogott intelligenciájával a pasas. Vagyis nem zárkóztam el a személyétől. 

Azt, hogy Szinetár Miklós zsidó származású, Isten bizony nem figyeltem, nem tudtam. Mert jobbára senki esetében sem érdekel. Mert nincsen okom, hogy érdekeljen. Az, hogy Szinetár a személyében és a családjában érintve volt a szomorú, szörnyű eseményekben, sajnos természetellenességében is természetes. S mert érintve volt, az is természetes, hogy a visszaemlékezéseiben ennek helye van. 

A zsidósága töredéke a könyv mondanivalójának. Nem hangsúlyozza túl. Csak tényszerű. S ha zsidó, és a negyvenes évek elején élt, sajnos annak voltak, lettek nagyon szomorú következményei. Tény, ami tény. 

Szinetárnak semmi köze a permanens baloldali holokauszt-kultuszépítéshez. Az, hogy zsidó, s azt, hogy visszaemlékszik, mi történt akkoriban, nem az építés része, hanem a személyes történelméé. S nagyon becsületesen elmondja, hogy a maga részéről eszébe sincsen a magyarokat en bloc antiszemitának tartani. Sajnos vannak antiszemiták a magyarok között is, ő hatvan-hetvenezerre saccolja a számukat (vajon mi alapján?), de azt mondja, ilyen arányban minden országban vannak, akik képtelenek elviselni valamely másik rasszt, és hajlandók tettleg tettleg is fellépni ellenük. De ettől egy ország sem lesz antiszemita/rasszista. Sőt, teszi hozzá Szinetár, a saját tapasztalata éppen az ellenkezőjéről beszél. A baj az, teszi hozzá, hogy háborús helyzetben, ami soha nem tekinthető normálisnak, adott esetben ez a hatvan-hetvenezer kerül vezető helyzetbe, s na, akkor van a tragédia!

Szinetár Miklós oda-oda mondogat minden, őt bármikor érintő politikai ideológiának. Meglehetősen igazságosan. Pedig nem követelmény, hogy egy életrajzon számonkérhető legyen az írójának a bármilyen ideológiai elfogultsága.

A könyvben egész végig az kap hangsúlyt, úgy telt az élete, hogy mindenhonnan kilógott. Nem szégyelli bevallani, hogy az ország második világháború utáni reszetálásakor alapvetően baloldali érzelmekkel közelítette meg a világot. De azt is mondja, ezek a vonzalmak nem az Egyedül Üdvözítő pártnak szóltak. És semmiképpen sem a párt vezetőinek.

Sőt, bevallja hogy él benne egy szemantikai szempontból elképesztően igaztalan, bár nem rációmentes a megkülönböztetés. Az agyában egyszerűen így állt össze a kép: a proletár és a proli nem ugyanaz. A proletár az, aki igazságos társadalmat akart. Ebben a felfogásban akár egy akadémikus, akár egy orvosprofesszor vagy egy mérnök is lehetett proletár. Ám a prolik ostobaságát, szűklátókörűségét, műveletlenségét, ordenáréságát soha nem tudta elviselni. 

Ha egyáltalán és mégis keresek valamit, talán kor két meghatározó diktatúrájának a tálalásában, ezek megítélésnek kibillent egyensúlyban érzek magamban némi fenntartás. Amíg a fasisztáknak nem jár megbocsátás, írja Szinetár (és nehéz vele vitatkozni), mert megölték az egyik osztálytársát és rokonai is füstbe mentek, addig a Rákosi-korban élt éveinek a leírását nem színezi véres eseményekkel. Az '56-ot követő megtorlásokat megemlíti. 

Ezzel együtt mégsem éreztem azt, hogy relativizálna. Az már egy más kérdés, mit mondanak erre a Rajk-rokonok, azt tudjuk, mit gondolt Sólyom Ildikó, de érdekes lehet Mansfeld Péter rokonainak az összegzése is. Meg azok a sok-sok ezreké is, akiket kitelepítettek, megfosztottak mindenétől, tönkretették a családját, a jövőjét, vagy éppen az ÁVH börtöneiben megkínozták, megölték. 

HUMOR

Mindenesetre szemmel láthatón megkönnyebbül a szerzőnk, amikor végre eljut a világháború végéig a leírásában. Rákosi korának a leírása korántsem annyira nyomasztó mint a nyilas korszaké. Sőt, szinte derűs.

[Fiktív sírversek]

Itt se nyugszik Major Tamás.

Itt nyugszik Várkonyi Zoltán, nem esett becsület a foltján. 

*

[Major tönkretette Várkonyi színházát, aztán maga mellé vette a színháztalan rendezőt.
Várkonyi ezt így kommentálta:]

Majornak köszönhetem az életemet.
A hátamba döfte a tőrt, de nem húzta ki,
így nem véreztem el.

*

Viperaház = Operaház

A humor által még inkább relativizálódik a két rendszer, a fasizmus és a kommunizmus megítélése. Megértem én, hogy az utóbbinak sokkal több ideje volt/lett, így megérhette a konszolidációt is, sőt, azt is, hogy Kádár, aki '56 után több magyart végeztetett ki mint Haynau '48–'49 után, néhány év elteltével Kádár „apánkká”vált. Vagyis mintegy megbocsáttatott neki. (Más kérdés, amiképpen azt az utolsó beszédéről készült film és könyv is bizonyítja, önmagának nem tudott megbocsátani.) 

A konszolidáció azonban nem teszi semmissé a bűnöket. S a rendszere később sem lett humánus, mindössze a diktatúra nyomása vált kisebbé. Az ország lakossága már nem volt a falhoz láncolva, szabadon sétálhatott a cellájában. 

A Kádár-rendszer érdemi részéig nem jutunk el ebben a kötetben. Az '56-ot követő megtorlásoknál ér véget a könyv. 

Az életrajzába foglaltak szerint Szinetár nem volt a rendszer szolgája. Mindössze meg kellett tanulnia élni benne. Ahogy mindenkinek. S talán azért a visszafogottan megítélés. s ez nem nüansznyi különbség, hogy amíg Szinetár és a családja a nyilasok uralma alatt közvetlen életveszélyben volt, addig a kommunista uralomban pillanatok alatt ugyancsak nagyívű pályát futott be, komoly karriert csinált. Illetve ahogy leírja, komoly karrier történt vele.  

S nyílvánvaló, hogy ebben a közegben már van helye a nevetésnek. 

ÖSSZHATÁS

A könyv kétszáznyolcvan oldalt tartalmaz. Szinetár 1932-ben született, Ahogy mondtam, a történelemben Nagy Imréék '57-es kivégzésig jutunk el. Vagyis harmincöt év elmesélésre van hely. Egyértelmű, hogy kimerítőn részletes nem lehet ezt megtenni, amit olvasunk. Semmilyen szempontból. 

Ezért Szinetár egy kronológikusan lineáris, de elbeszélés szempontjából hektikus csapongást hajt végre. Amely csapongásban néha homályban maradnak összefüggések. (Nekem például az, hogyan is lett egy csapásra a névtelen fiatalemberből rendezősegéd, majd főrendező?) Írja, ahogy jön, néha kommentálja, értékeli, ami az eszébe jutott, néha kiszól a mának, a máról, majd a következő bekezdésben már halad is tovább. Volt, hogy nem értettem, miképpen került oda egy bekezdés, ahová. 

A tördelés sem segít a szöveg értelmezésében. A teljesen új gondolatmeneteknél egy üres sor beszúrása nagyban könnyíthetné az értelmezést. Mert így többször megtörtént, hogy vissza kellett olvasnom, hogyan is függ össze az jelenleg olvasott gondolat az előzőekkel. És sehogyan, hacsak őgy nem, hogy mindkettőt Szinetár írja. Mintha valami olyasmi történne, hogy írom ezt a mondatot, és azonnal hozzáteszem, hogy a tegnap vásárolt csirke májkonzerv összetétele a dobozán feltüntettek szerint a következő... 

Ne értsd félre, a fentiek miatt azonban összességében egyáltalán nem összefüggéstelen a könyv! Csak a nagy lépték kényszere miatt kollázsszerűvé válik. Meg kell hagyni, ahová lép, az csak néhány kivételtől eltekintve nem támasztja alá, amit mondani akar.

Szinetár az élete szereplőivel jobbára tökéletesen humánus. A könyv vége felé aztán ez-az megkapja az ítéletet. Az első alkalommal meg is lepődtem, hogy nocsak, ilyet is tud ez a Szinetár? Aztán egyre több konkrétan megnevezett ember konkrét minősítése következik be. De a jó ízlés határain belül, és messze nem a kifröcsögés kényszerének túlzó arányaiban. 

Még valami: az életrajz sokkal inkább korrajz, mintsem alanyi tépelődés egy adott korba helyezve. Így tulajdonképpen sok ki aprósággal színesíthetjük a korról alkotott képünket. Amiről vagy azért, mert benne éltünk, vagy azért, mert széles látókörű, érdeklődő emberek vagyunk, már viszonylag sokat tudunk. Viszont emiatt Szinetár Miklósról nem tudunk meg túl sokat. 

A fentiek ellenére faltam a sorokat, élveztem, amit olvastam. Elképzelhető, hogy sokkal részletesebben nem is érdekelt volna a téma... De így nem vált kidobott idővé a vele töltött idő. Ahogyan az is természetes, hogy akadt, amire sokkal részletesebben is kíváncsi lettem volna. Például, hogy mit jelentett számára a munkája, egy-egy opera, operett, mit jelent neki a zene, s hogyan teszi helyre magában az operett általában való megítélését, stb., stb.

Ha megjelenik és MártAnyu megveszi a második részt, nem fogok félre állni az olvasás lehetősége elől. Az ráadásul egy olyan korszakról szól majd, amelyben már léteztem jómagam is. 

Spirit Publishing, 2023, 280 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786158219365

7,5/10

2023 júniusának a dereka. Olyan kis nyugodt, semmilyen hét van mögöttem. Nem volt túlhajszolt a munka, nem volt semmi különösebb elintézni valóm. Nem is jártam semerre sem. Csak a lányomnál és az unokámnál. Most nem töltött fel annyira mint a múlt héten, de annak a találkozásnak a katarzisát nem szabad követelménnyé tennem. Mondjuk a hét látványa volt, ahogy Uncsi cipelte a verő napfényben maga fölött a sokszínű esernyőt, amihez jobban ragaszkodott mint a motorozás lehetőségéhez. Olyan volt a látványa, mintha az ernyő magától sétálgatna Újpalota utcáján, gyerek nem is lenne alatta. Nagyon muris volt. 

Uncsit megint meg kellett nyernem magamnak. De most könnyebben ment mint a múlt héten. A játszótéren már volt, hogy magától értetődőn nekem nyújtotta a kezét, nem az anyjának, amikor túl magas volt a homokozó pereme. 

A fene sem rti ezt a gyerek-dolgot. Annyi baj van velük, hogy csuda, komplikáltak, kiszámíthatatlanok, nyávognak, marhaságokat akarnak, beszélnek, nyűgösek, költségesek, hálátlanok... Sorolhatnám tovább. Aztán mégis,mi történik: amint az egyik sajáttá válik, mindez máris mellékessé válik, de legalábbis egészen más helyi értékét kap. Ez történt abban az órában,amikor Szamóca lányomat a karomban felejtették a születése után. Öleltem az opálos szemű csöppséget, aki a hangom hallatán egy órán keresztül nem sírt, mert az egyetlen ismerős volt számára ebben a túl világos,hideg, zajos világban: nagyon sokat beszélgettem vele az anyja pocakján keresztül. S abban az órában apává lettem, csak mert a hangom hallatán nem sírt az apró kis élet a karomban. De nagyon hasonló történt a fiam születésekor is. Igaz, ő felsírt, ahogy megszületett és kilenc hónapig el sem hallgatott, és az is igaz, akkor mát tudtam, mit jelent apának lenni. De a csoda, hogy itt van új, kis ember, akkor csodának tűnt. 

Ahogyan most, a másfél éves Uncsi esetében is. Kiköpött Lányom az Uncsi. De ezt már mondtam. S ugyanúgy elszorul a torkom, ha arra gondolok, vajon milyen sorsa lesz, milyen sorsot választ magának. De még a gyerekeim miatt is elszorul néha a torkom. 

Különösen, ha arra gondolok, gazdasági, érvényesülési szempontból milyen balfasz apjuk van. Ötvenegy vagyok és semmi, semerre. Mindennapi túlélés, célok nélkül. Szerelmetesfeleségtársam a napokban a szememre is vetette: 
– Telnek a napjaid, nem törekszel semmire, feladtad a könyveidet is, nem tanulsz semmi újat, elvagy... A kiadványszerkesztés érdekelt, nem? Azt hittem, rávetődsz arra az Index-es szövegírói munkalehetőségre is, teljesen testhezálló neked. 
– Elküldtem az életrajzomat...
– De nem voltál lelkes! 
És így tovább...

Nem mondom, hogy nincsen igaza. Tényleg van bennem csüggedtség, lemondás, rálegyintés. Mert nem változnak dolgok. Az sem, amire van ráhatásom, az sem, amire nincsen. Csupa megértő ember vesz körül. Akik, ha kérek valamit, ha változtatni szeretnék vagy hevesen bólogatnak, és végrehajtják a negyedét annak, amire hevesen bólintottak, vagy meghallgatnak és semmi sem történik a gyakorlatban. S ez megy kibaszott hosszú évek óta. 

Fáradt vagyok. Fizikailag is. Pedig nem szakadok bele a munkába, nem kell beleszakadnom. Tényleg, az égvilágon semmi bajom nincsen, élek mint hal a pocsolyában, de összességében minden kilátástalannak tűnik. S tavasszal, nyáron még ez a költözés is... Amit aggyal megértek, szükségszerű, különösen, hogy a fizetésem lópénisz, a hitelt meg kell adni, amíg még van munkám, és tudom is csinálni, s enélkül nem tudnánk megtenni, de ha belegondolok... Brrr! Megint kisebb, kényelmetlenebb helyre menni, lépcsőzgetni egy pohár vízért, átmenni egy másik házba, még ha tíz méterre van is, ha főzni, mosni kell, lelkifurdalást érezni a könyveim mennyisége miatt, a ruháimat szelektálni, mert nem fog elférni ennyi, s ha korábban kelek, és lejövök a galériáról, szégyenkezni, hogy zajok nélkül nem lehet létezni... Ehhh! 

S nem csak ez, ez csupán egy dolog. SzFT tegnap azt felelte, amikor azt mondtam neki, büszke vagyok arra, amit a vállalkozásával elért, hogy tulajdonképpen nem is csinál semmit, viszi őt az út. Nos, úgy érzem, engem is. Highway to Hell. S mondom, semmi bajom nincsen.