Ha Benedek Miklós, akkor Illatszertár. Egyértelműen. Legalábbis nekem. Igazságtalan ítélet, tudom nagyon jól, de ezt a darabot minden jelenetében, minden mondatában, minden szereplőjével nagyon szeretem. Egyszerűen mindenki zseniális benne. Mégis, teljesen igazságtalanul nekem Benedek Miklós ugrik be elsőre, ha Illatszertár...
Soha nem láttam Benedek Miklóst színpadon. A halála előtt nem sokkal majdnem. Már meg volt a jegyünk a Hárman a padon cím darabra. Aztán jött a hír, hogy Benedek Miklós betegsége miatt az előadás elmarad. Aztán jött a hír, hogy ezek után Benedek Miklós összes szerepe miindörökre elmarad.
Most néztem bele a Hárman a padon című darabba. Persze, tudom, hogy senki sem fiatalodik, de még azonos korú sem marad, ahogy múlnak az évek, s ezen akkor döbbenek meg leginkább, amikor régen látott embereket látok újra, vagy amikor régi fényképek után nézek Szerelmetesfeleségtársam gyönyörű arcára vagy a tükörbe, de bizony megdöbbentem, hogy a sok éves Benedek Miklós bizony öreg volt a darab előadásának az idején. A hangja sem az a régi, nagyon speciális, nagyon tipikus benedekmiklósi hang volt.
Közhelyes, maga Benedek Miklós is megemlíti a könyvben, de Benedek Miklósról mindenkinek az angolos, némileg merev, „áriisztokrátikus” elegancia jut az eszébe. Egyfelől jogosan, mert maga is azt vallotta, hogy volt mindenki arisztokrata, csak vannak kevés szerencsések, akik annak is születtek.
Ha az Illatszertár Sipos urára vagy Hyppolitra gondolunk, egyből képben is lehetünk, miért is ez a benyomás.
Ami egyfelől valós, csakugyan, másfelől, ahogyan maga a színész is hangsúlyozza, azért voltak bőven olyan szerepei, amelyek nem az arisztokratikus fapofáról szóltak. Például, hogy hányszor, de hányszor pofozta fel vagy fenekelte el Udvaros Dorottyát. Mármint a szerepei szerint.
Elhisszük neki, persze, hogy elhisszük. De azért nekünk, na jó, nekem, mégis csak a valamelyest karót nyelt, blazírt, nagyon szerethető pofa marad.
*
A Maradok tisztelettel, Benedek Miklós beszélgetése Vajda Katalinnal, aki író, forgatókönyv író, s akinek nevéhez olyan darabok kötődnek mint az Anconai szerelmesek vagy a Hyppolit, a lakáj színpadi átirata, amelynek színpadi változatában Benedek MIklós és Szacsvay László játszották a főszerepet.
Azért kellett társzerző a könyvhöz, mert Benedek Miklóst eleve nem volt egyszerű megnyerni egy róla szóló könyvhöz, de arra rávenni már nem lehetett, hogy azt maga is írja meg. Ezért maradt a beszélgetős formula, valós beszélgetőpartnerrel, aki írni is tud.
Benedek Miklós és Vajda Katalin réges-régre visszanyúló kapcsolata meghatározta a beszélgetésük mélységét. 
*
Na, igen, a mélység. Ha ismert nevek memoárt írnak, vagy éppen életinterjú készül velük, akkor két veszély fenyegeti őket.
- Az egyik a felületesség. Amikor túl nagy léptékkel haladnak az eseményekben, nem mélyülnek el eseményekben, indítékokban, személyes benyomásokban, tapasztalatokban.
- A másik, hogy bulvárossá válnak, mert elmélyülnek eseményekben, indítékokban, személyes benyomásokban, tapasztalatokban.
Nehéz megmondani hol van a határ. A részletek nélkül halott minden történet. A másokat is érintő részletek, különösen, ha negatívan érintő részletekről van szó, viszont simán elsekélyesítik az emlékezéseket.
...ha egyvalamit elhallgatsz, elhallgatod azt is, ami belőle következik.
Saul Bellow
Mire gondolok? Van például egy leírás ebben a könyvben arról, hogy Benedek Miklóst miképpen rúgta ki Alföldi Róbert a Nemzeti Színházból. Benedek életrajza szempontjából kikerülhetetlen esemény. Alföldit lehet ezért-azért szeretni és nem szeretni.
A Benedek-Vajda interpretáció nagyon intelligensen, érzékenyen oldja meg a feladatot. Megtudjuk, hogy Benedek kábé három percet töltött Alföldi irodájában, amikor megtudta, hogy ki lett rúgva a gárdából. De Benedek elmondja, hogy Alföldi egyfelől szemtől-szembe mondta el neki a felmondás tényét, nem levélbe értesítette, s azt is elmondja, hogy amikor Alföldi minden mismás nélkül közölte vele, hogy kalap-kabát, ő volt az, aki semmit sem kérdezve azonnal felállt és elköszönt.
Ahogyan Alföldi művészi elképzeléseiről sem egyértelműen azt mondja, hogy überfos, hanem sokkal árnyaltabban, értéket keresve, három rendezésen keresztül, egy hosszabb bekezdésben mutatja be, hogy a szumma az ő értékrendjében negatívumot mutat. S van annyira árnyalt, hogy a végső konklúziót még csak nem is a saját szavaival szögezi le, hanem egy idézettel: vannak olyan darabok, amelyeknek a modernesítése egyszerűen kiheréli őket.
Az egész Alföldi-konfliktus bemutatását az őszinteség és a korrektség jellemzi. Meg sem próbál Alföldi karaktergyilkosa lenni, nem citál elő oda nem illő tényeket, és bár nyilvánvalóan a maga szempontjából tálalja, ami történt, de a szubjektivitás érdekes módon nem lesz az objektivitás kárára.
Vagyis több mint korrekt módon megleli a két buktató közötti pengeélt, és azon vígan táncol.
*
Amikor Benedek intimpistává válik, azt egyetlen személlyel kapcsolatban engedi meg: önmagával szemben. A beszélgetés elképesztő mélységekbe megy. Azért elképesztő, mert a színész nyíltan szembenéz a saját tetteivel, viszonyulásaival, érzéseivel. És se nem mentegeti magát, se nem szór képmutatón hamut önfejére, amikor részese valamely fájdalomokozásnak. De beszél arról is, amikor nem az, amikor a fájdalmat nem ő okozza, hanem az elszenvedője. Ezekben az esetekben is a Nemzetis ügyhöz hasonlóan szubjektíven objektív.
- Ilyen téma a szüleivel való kapcsolata. Az édesanyjával élt elég sokáig, miközben az édesapjával szerette volna ezt tenni, de voltaképpen mindkét szülő számára mintegy felesleges kolonc volt. S ezt egészen idős koráig sebként hordozta magában. Érthető módon.
- Beszél arról is, hogy mert bizony házasság előtt meglehetős gátlásokkal közelítette meg a női nemet, ezért nem volt alkalma kiélni magát; megtette hát házasság után. S csak a feleségének köszönhető, hogy ezt a házasságuk túlélte.
- Elmondja azt is, hogy vacak apa volt. Nem volt jelen a gyermekei életében, nem volt része a tisztában tevéseknek, a fürdetésnek, az etetésnek, a mindennapjaiknak.
- Bevallja, hogy a felesége mellett bőven voltak nőügyei.
- Torokszorító, amikor a fia, Benedek Tibor betegségéről, haláláról beszél.
Mindezek összességében és végösszegében Benedek Miklós könyve roppant őszinte és megható.
*
Van egy olvasata Benedek Miklós könyvének, aminek a lényegét elég nehezen tudom megfogalmazni. Benedek Miklós színész volt. Színházi ember. Rendezett is, darabokat szerkesztett össze, például a nagy sikerű Budapest Orfeum-ot. Színészek, színésznők, rendezők, írók, dramaturgok, színházi emberek között telt az élete.
A színész ha emlékezik, akkor a történetei középpontjában, ollállá, meglepő felismerés következik, a színház és a filmkészítés eseményei, történetei, titkai, mindenei lesznek. Kelet-Európában természetesen, ha negyven feletti színészről van szó, óhatatlan, hogy legyen benne politika is.
Benedek Miklós könyvében nincsen. Aczél György neve egyetlen esetben fordul elő: amikor egy esetben Kállai Ferenc elment hozzá panaszkodni. Benedek Miklós onnantól nem ült be a mester öltözőjébe a kis sámlira, ahogyan addig tette.
A színház sokszereplős történet. S ahol sokan vannak, ott mindig történik valami valakivel. Ennek ellenére Benedek könyve nem Intim István beszámolója erről-arról a színházról. Benedek könyve beszámoló a saját pályájának, sorsának az alakulásáról. Amiben van jó adag szomor és keserűség is a színészi kihasználatlansága miatt. Hogy nem foglalkoztatták a képességeihez, a tehetségéhez méltón. Hogy nagyon örült, amikor bekerült a frissen megalakult Katona József Színház társulatába, hogy aztán évek repüljenek el és neki jóformán csak pár mondatos szerepek jussanak.. Aztán valami nagyon hasonló történt a frissen épült Nemzetiben. Bár ott volt egy-két gesztusa, mondata, amivel kihúzta a gyufát Alföldinél. Mielőtt meg Jordán Tamás igazgatóságának az idején meg Jordán a színház egészével volt elfoglalva, nem annyira a konkrét darabokkal, amiket igazgatás közben rendezett: vagyis ha Benedek bekerült valamibe, az sem lett, lehetett sikerdarab.
Aztán meg elkerülték a szerepek. Igaz, meg is találták, ki is találta magának őket. A Magyar Televízió két legsikeresebb, legnézettebb színházi közvetítése a Hyppolit, a lakáj felújítása (Benedek volt Hyppolit, Szacsvay pedig Schneider Mátyás) és a Benedek által összeállított, Budapest Orfeum volt, amelyet Császár Angélával és szintén Szacsvayval játszottak többszázas szériában. Ezektől alig maradt el Gene Stone és Ray Cooney darabja a Miért nem marad reggelire?, amiben Benedek Für Anikóval az oldalán tarolt.
Szóval a mellőzöttség ugyancsak relatív. A siker elmaradásáról pedig végképp badarság lenne beszélni. Olyan bliikkem van, hogy több színész is elégedett lenne azzal a mellőzöttséggel és sikertelenséggel, ami Benedeknek jutott, amit elért.
Amit mondani akartam: Benedek utolsó pillanatos önéletrajzi beszélgetéséből szinte teljesen kimarad a napi politika. Maximum a kikerülhetetlen intrika érhető tetten. A színész napi politikával kapcsolatos viszonyára jellemző, amikor felsorolja, melyik miniszterelnök idején milyen díjakat kapott, s hogy mindet gátlástalanul elfogadta. Tehette, mert semelyik kurzusban nem voltak terhelhetőtnek ítélhető viszonyai. (Bár úgy fest, a politikához való viszony, a politikusokkal való kapcsolat csak akkor terhelő, ha jobboldali művészről van szó. Ha baloldaliról, akkor az zsigeri demokráciaféltés, semmi köze a kitartott nyaloncsághoz... Ez a könyvben természetesen nincsen benne, csupán az én megjegyzésem.)
*
Egy szó mint rengeteg: a magam részéről mindig kedveltem Benedek Miklóst, a színészt. S igen, nekem is az arisztokratizmus szó jut róla az eszembe. Annak ellenére, hogy a humora vitathatatlan. Ez a kettő, így együtt, na ezért kedveltem.
S az csak a könyvéből derült ki, hogy mer szokatlanul őszinte, sebezhető ember is lenni. Vagyis most még jobban kedvelem. Csak sajnos már nincsen kit. A könyv utolsó fejezete a társzerző beszédének az írott változata, amit Benedek Miklós ravatalánál mondott el. :-(
Corvina, Budapest, 2024 344 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789631369939
9/10
2024 november kettedike, szombat reggel. Majdnem hosszú hétvége, tegnap, pénteken volt elseje, tehát munkaszüneti nap.
Ismét kibukott Szerelmetesfeleségtársam és az én napi rutinomnak az ellentmondása. Ő egész héten a lakásban ül. Én egész héten lótok-futok. Nekem az a kikapcsolódás, ha ülök, olvasok, írok. Neki az, ha végre megy valahová. Így valamelyikünknek le kell mondania a kikapcsolódásról, amire vágyik. S persze, amikor ő mond le róla, eseménytelen is lesz az a nap.
*
Hogy a Teremtő rogyassza rá az eget a Win10-11-re! Egyszerűen képtelen vagyok az itthoni három gépet hálózatba kapcsolni, hogy mindegyik lássa mindegyiket. Minden beállítás ugyan mindegyiken, SMB bekapcsolva, hálózatfelderítés bekapcsolva, jelszóval védettség bekapcsolva, teljes hozzáférés megadva, nincsen tartományban egyik gép sem. De a központi Win10-es masinát egyik laptop sem látja (az egyiken Win10, a másikon Win11 van.) A laptopok egymást hol igen, hol nem. A központi Win10-es a laptopokat jobbára igen, de most éppen az enyémet nem... De ha látom is a sajátomról a központi gépet, bejelentkezni akkor sem tudok rá: felhasználónév vagy jelszó nem megfelelő. Miközben dehogynem...
Mondom, hogy rogyna rá az ég a Microsoftra!
