A szerzőről szóló infókkal akartam bevezetni ezt a bejegyzést. Aztán rájöttem, hogy a könyv témájához méltatlan lenne ez a sorrend. Erre akkor döbbentem rá amikor a legelejére beillesztettem a kötet hátoldaláról való, Asimov-idézetet. 

Ne ízetlenkedj! Asimov nem nem azért jelentette ki amit kijelentett, mert a magyarok, akik híresek lettek nyugaton, ugyanúgy zsidók voltak, ahogyan ő. Ha Asimov a zsidóságról akart volna ilyen súlyos kijelentést tenni, akkor a zsidóságot tette volna a mondatában, nem a magyarokat. Akkor azt mondta volna, hogy a két faj az emberek és a zsidók. De nem azt mondta. Hanem ezt. 

Azzal együtt, hogy a könyv tartalmának a tükrében azért észre kell venniük, hogy a szereplői magyar zsidók. Akik jobbára azáltal váltak híressé, világhírűvé, mert menekülniük kellett Kelet-Európából. S többnyire azért kellett menekülniük, mert zsidók voltak. 

Woody Allen elhíresült mondata, szerint az „Oscar a második legnagyobb zsidó ünnep a hanuka után”. Holywood pedig dugig volt magyarokkal, magyar származású művészekkel. 

S e könyvben messze nem csak a filmművészetről van szó. 51 sors,életút. 51 világhírű magyar, akinek nevét odakint (bármit is jelentsen ez) sokkal jobban ismerték, mint idehaza. 51 magyar, akik valami olyat tettek le az asztalra, amire fel kellett, fel kell figyelni a mai napig. 51 magyar, aki maga is részese, kiváltója volt annnak, hogy Asimov leírta a fenti mondatot. 

* * * 

Magyarok a nagyvilágban

Csemete, Szerelmetesfeleségtrásam lánya, az én lízingelt hozzámtartozóm kapott egy könyvet az oskolájától az érettségije környékén. A könvy szerzője Nyári Krisztián, a címe: Igazi hősök. Írtam róla. 

Gyakorlatilag ugyanarról szól mint ez a könyv. Miközben egészen másról. De mégis nagyon sok szinkronitás van a két kötet között. Emlékeim szerint a „szereplőket” illetőn nincsen átfedés a két kötet tartalmában.

A célja végső soron mindkettőnek ugyanaz: fedezze már fel ez a birka nemzet, hogy ugyancsak van kikre, van mire büszkének lennie! Mert a nagyságunkhoz és jelentőségünkhöz képest annyi, de annyi kreatív embert adtunk a világnak mint semelyik másik ország. Vö. ezt az utóbbi mondatot Asimov meglátásával.

S felejtsük el egy pillanatra, hogy a világnak adás a legtöbb esetben elüldözést jelentett. S persze erre jogosan húzhatja bárki a száját, hogy na, ez az! De jogosan csak akkor teheti, ha közben aktívan ápolja az elüldözöttek emlékét, és méltatja mindazt, amit elértek. Minden egyéb esetben pofa súlyba. A nácizás és a holokauszt emlegetése nem azonos a például ebben a könyvben említett személyek emlékének az ápolásával!

Nyáry könyve kétségtelenül arra koncentrál, miképpen teszi az ostoba, kegyetlen történelem tönkre vagy muszáj-Herkulessé az embereket, Sal-é pedig arra, mennyien és kik voltak a nemzetközi hírűvé lett magyarok.

Mindkettőnek van üzenete. S egyáltalán nem gondolom, hogy az lenne az üzenet, hogy innen feltétlenül menni kell, meg ez az utolsó csatlós nemzet, meg hasonló marhaságok... Nem, egyáltalán nem itt van a súlypont! Nem tagadom, hogy benne van ez is a pakliban, ezzel nem vitatkozom, kár is lenne. De az üzenet Nyári könyvében az erkölcsi szilárdságról, annak értékéről, Salnál pedig a kreativitás, a kitartás értékéről szól.

Ami által minimum 84 magyar (emlékeim szerint nincsen átfedés a könyvek között) híressé, ismertté, elismertté, keresetté vált a nagyvilágban. Vagy éppen példát mutatott neki. 

Magyarok a nagyvilágban és az önbecsülésünk

Egy rövid matematikai művelet, amely még az én képességeimet sem haladja meg, elmondja, hogy ha egy 208 oldalas könyvben 51 sorsról van szó, akkor egy-egy történet átlagosan négy oldalt tehet ki. Képekkel, kis színes, kapcsolódó információkkal együtt. szép, laza tördeléssel. Vagyis egy-egy sors leírása nem válhat túlságosan részletessé.

De nem is ez volt a cél. Ezt a szerző el is mondja az előszóban, ahol elmeséli, miképpen született a könyv ötlete. S ott írja, hogy a cél: az olvasók kutatásra ösztönzése.

Ám mert én én ebben nagyon nem vagyok jó (amit én fél óráig keresgélek, az Szerelmetesfeleségtársamnak három perc), meg lusta is vagyok, meg felületes is, bevallom, simán megelégszem a kapott információkkal. S még azoknak a nagy részét is hamarosan el fogom felejteni. De a tény, hogy a világ tele van a nemzetünk lányainak és fiainak az alkotókészségével, művészetével, nagyságával, az biztosan megmarad bennem. 

Úgy gondolom, azért nagyon fontos tudni, kik vagyunk, hogy ne vezethessenek félre olyan ökörségekkel aljas politikusok, nemzetárulók hogy „merjünk kicsik lenni”.

Mert ez a kötet nagy segítség lehet abban, hogy önbecsüléshez jussunk. Hogy ne csak az legyen az agyunkban, ha az ország eszünkbe jut, hogy itt mindig mindent elbaltázunk, elbaltáznak, hogy soha semmi, hogy itt mindig csak minden mindenki ellen, hogy légypinányit sem számítunk a nemzetek  között.

Mert akkor jöhetnek az olyan fájdalmasan buta mondat egy fiatal felnőtt szájából, aki több mint jó agyú, hogy:

Csak el ebből az országból, s még ezt a szar nyelvet is elfelejteni!

Nem általánosítok, az eset, szomorú, de teljesen valós. A mondat valóban elhangzott. Szerencsére csupán három másik ember előtt. 

Nem vonom kétségbe, hogy van amikor nincsen más kiút csak a kifelé vezető. De egy történelmi helyzet, a helyzet vezetői soha sem azonosak a nemzet, az ország egészével. S egy történelmi helyzet, még ha tele is van utóbb röstellkedésre, szégyenre okot adó döntésekkel, tettekkel, semmiképpen sem azonosítható az egész országgal. Mert az ország egészében mindig ott vannak a minimum nyolcvannégyek (a valóságban sokkal többek), akik ugyanúgy ide tartoznak mint a sajnálatosa megszületett, gyalázatos szarjankók, akik miatt lehet szégyenkezni.

Ám ha mindig mindent csak és kizárólag a szarjankónkon  keresztül nézünk és látunk, akkor züllhetünk le a fent idézett, félrevezetett gondolatok szintjére. 

A kötetben szereplők és a szarjankók magyarok. Az előbbiek nagyon sok esetben az utóbbiak miatt kellett elhagyniuk az országot. De az ország nem csak az utóbbiakból áll. Nagyon nem. 

Ismertek-e az ötvenegyek, és miért nem, ha igen?

Összeszámoltam: a kötetben szereplő 51 névből 9 (!) mondott nekem valamit. S a kilencből három esetében fogalmam sem volt arról, hogy a magyar emberről van szó.

Ez nem az ő hibájuk, hanem az én műveletlenségem, tájékozatlanságom következménye. Meg egy kicsit annak az általánosan elterjedt, szinte elvárt szemléletnek, hogy: „ebben a szarfaszú Kárpát-medencében ugyan mire lehetnék büszkék, amikor egy komplett, merő csőd és kudarc az egész az egész történelmünk. És különben is, O1G, dugja fel az egész NER-rendszert. Gyurcsány meg... (Legyintés.) Vagyis úgy elkúrt itt minden, ahogyan van, csüccs bele a sloziba mindannyian, és húzzuk le magunkat...”

Miközben... 

Az 51 szereplő között elég sokan akadnak, akik a filmiparban lelték meg a hivatásukat, a kamerának hol ezen, hol azon az oldalán állva. De találkozunk írónővel, feltalálóval, autótervező mérnökkel, festmény-hamisítóval, kozmetikussal, zeneszerzővel, bonbon-gyárossal, kávé-nagyhatalommal, komikussal, forgatókönyv-íróval, díszlettervezővel, grafikussal. bútortervezővel, és még mennyi mindenki mással! 

Annak, hogy ezek az emberek többnyire ismeretlenek voltak, lettek, maradtak itthon, az egykori politika az oka. Ahogyan annak is, hogy elhagyták az országot. A kinti sikerük, az ismertségük, a világhírük azonban dehonesztáló lett volna a szocialista vívmányainkra nézve. Aki elhagyta a kommunista csecseket, az nem lehet nyugaton nagy művész. Az áruló. Az nem magyar. Még akkor sem, ha nem a kommunizmus áldásai elől menekült külföldre. Ezért semmiféle nyugati magyar sikerről egy szó nem esett itthon.

Aztán az évek múlásával meg már kit érdekel a huszadik század első felének disszidens magyarsága. 

Sal Endre tehát egy kultúrális fehér foltot kezdett kitöltögetni. Mi meg csudálkozhatunk, hogy jé, ez is, meg az is, meg emez is, meg amaz is magyar volt! S hogy valóban ezt meg ezt érte el? És nagyon jól esik csodálkozni! 

Nekem a legnagyobb döbbenetet 

• a későbbi 20th Century Fox elődjének az alapítója, Wiiliam Fox
• Emery Roth, New-York építésze
• Barényi Béla a VW Bogár eredeti tervezője
• John Halas, rajzfilmkészítő
• Leslie Howard és
• Illy Ferenc 

személye, élete és magyarsága jelentette. Mondom a legnagyobbat. De nagyon nehéz bárkit kiemelni a sorból. Azért nehéz, mert mindegyik történet roppant érdekes.

Vannak azonban ketten, akiket mégis megemlítek. Azért, mert kilógnak a sorból.

Az egyik Kabos Gyula. Az övé sajnos a többiek reciprok története. (Még akkor is, ha többen voltak, akik a nagy, odakint elért népszerűség után szegényen, elfeledve haltak meg.) Miután elhagyta az országot már alig volt lehetősége alkotni, és az itthoni népszerűségét soha többet nem érte el. 

A másik fehér holló Elmyr de Hory, az évszázad képhamisítója. Aki nem csupán lemásolt képeket, hanem adott festők stílusában új műveket alkotott, és el tudta adni őket eredetinek. A fáma szerint egy gyűjtő egyszer megvizsgáltatta a gyűjteményét, vannak-e közöttük hamis képek. Hory ismerte a kollekciót. A vizsgálat kiderítette, hogy (ajjaj, nincsen most nálam a könyv, és számokat kellene írnom: lehet, tévedni fogok, de nagyságrendileg biztosan stimmelek) a ötvennégy darabból álló gyűjteményből kilenc kép hamis. iIre Hory megnyugodott, mert tudta, hogy van még ott bőven, ami az. Na, ez a nem semmi! Ami miatt kilóg a sorból, az a tevékenységének az erkölcsi megítélése. Bár igaz, a hamisított képeket alá soha nem hamisította oda az eredeti festő nevét. :-)

Sorolhatnám a sztorikat a könyvből. Nem teszem. Csak ajánlom az egészet, úgy, ahogyan van. Már elmondtam, miért. 

A külcsín és a műfaj

A könyv megjelenése impozáns. Az alábbi fotón a szerző kezében láthatod, így fogalmat kaphatsz a méretéről, Kemény fedlapos, szépen, ízlésesen tördelt kötetről beszélünk, viszonylag sok képpel. Jól esik kézbe venni, lapozgatni. 

A műfajával kicsit bajban vagyok, de végső soron legyintettem rá. A stílusában, az egyes fejezetek rövidségében van valami bulváros. Amit jelentősen árnyal, tompít a téma és az írások célja. Vagyis vékony a határ, de Sal Endre és a kötet tipográfusa megtalálták, hogyan lehet az egészet, az összképet a minőség és a valódi mondanivaló felé eltolni. 

Bár néha rövidnek éreztem egy-egy életrajzkát, szívesen olvastam volna még erről-arról, de ha a szívemre teszem a kezemet, a többlet információ személyenként maximum még egyszer ennyi oldalszámot jelentene. Életrajzokat nagyon ritkán olvasok, akiét olvasom, annak valamiért nagyon fontosnak kell lennie a számomra. Tehát ez a pozitívba billent bulváros hossz tulajdonképpen teljesen ideális ahhoz, hogy egy mindennapi honpolgár rácsudálkozhasson és ne unja meg a csudálkozást afelett, hogy ez a Kárpát-medencei ufó-nemzetnek (nem, nem Pataky Attilára gondolok) milyen képviselői éltek a nagyvilágban. S meggyőződésem, hogy meg lehetne írni a kötet mai változatát is. 

Sal Endre weboldala, az Újságmúzeum

Libri, Budapest, 2019, 208 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634330240

9,5/10

2023 június, fizetés után két nappal, lecsoppadt bankszámlával, kilenc állásajánlatra küldött pályázattal, fénye vesztett glóriával, ősz szakállal, négyötödében működő szívvel, még kilenc év hitellel. 

Tegnap itt volt nálunk egy kedves ismerősünk. Egy negyedikről beszélgettünk, aki meglehetősen, hm, bohókásan él. Csapong, ad hoc létezik, úgy nagyjából senki sem érti, hogyan képes felszínen maradni, átláthatatalnok, követhetetlenek az útjai, a döntései, a beruházásai. Már középkorú ember. Képtelen volt megállapodni, s amennyire tudjuk, nincsen semmilye, de él mint hal a vízben. 

A hozzánk felugrott ismerős csóválta a fejét, hogy a Negyediknek milyen pompás lehetőségei voltak, és mégsem volt képes élni velük jó meló itthon, külföldi teszek-veszekek, és semmit nem tud felmutatni. 

Elgondolkodtam. Mert én sem. Soha nem volt saját lakásom, soha nem vettem egyedül, önállóan még egy autót sem. Most van a nevemen lakás, meg két autó is. De a nevemen levő lakást semmiképpen nem tudtam volna egyedül megvenni. A saját autónkat sem. Csemete autójához pedig végképp semmi közöm, csak az üzembentartója vagyok. 

A Negyedik mégis csak a szóban forgó ismerőssel kapcsolatban csóválta a fejét. Lehet, jobban ismeri a körülményeit mint az enyémet. 

Anyagi szempontból az egész életemben életképtelen voltam. Mindig valami külső segítséggel jöttek össze a dolgok. A napi túlélési elvergődés mindig összejött, de semmiféle nagyobb, költségesebb célt nem tudtam elérni. A vállalkozásnak a szele sem érintett meg soha: még csak ötletem sem volt, miből lehetne pénzt csinálni. Ahogy arról sem, mi lenne az a munka, ami én vagyok. Persze, az írás... De magamat sem voltam képes soha eladni. 

Vagyis beszélgethetünk a Negyedikről, de jómagam meg a deákné vászna...