Heltai Jenő nem a legjelentősebb magyar író. Ennek ellenére folyamatosan olvasott, művei rendre megjelennek, jelentős színpadi sikereket ért el, több művét képregényesítették.

Részemről egészen fiatalon találkoztam a nevével: valamelyik napilap sorozatban közölt képregényeket, minden egyes számban négy-öt kockát, az utolsó előtti oldalon. Az első képregény, amivel találkoztam Heltai Ezerkettedik éjszaká-jának adaptációja volt, Korcsmáros Pál rajzaival. Egy első intellektuális szerelem kezdete volt ez.

Aztán évekkel később jött A néma levente paródiája, Antal Imrével. Aztán még néhány képregényváltozatával a műveinek: A 111-es, Jaguár, VII. Emmánuel, Kiskirályok, Family Hotel, hol Korcsmáros, hol Zorád Ernő rajzaival. Aztán a képregényekből kiindulva ugyanezeknek az eredetijével is.

Nagy meglepetés volt mindegyik kisregény. Egyfelől a humora miatt. Másfelől a groteszksége, az abszurditása végett. De mindegyik megnyert magának.

Heltainak ezen művei számomra felsorakoznak, sőt, inkább az élére állnak annak az irodalmi vonalnak, amit Vaszary Gábor, Aszlányi Károly és Vaszary János képviselt. Romantikus, érzelmes, mulatságos és Heltai egy-egy művében hozzátesz valami kis Kosztolányit is.

Ezt a most olvasott kötetet az új kaszásdűlői könyvmegállóban találtam. Már az első mondata megnyert magának: Én, Kékes Tamás, ezeknek a soroknak az írója, ma negyven éves vagyok. És boldog vagyok! Mégpedig azért, mert sikerült egy ifjúkori bűnömet jóvátennem. Ez az ifjúkori bűnöm az, hogy megházasodtam. Nem nagyon régen, mindössze négy évvel ezelőtt, de ezt az időt olyan távolinak látom már, hogy bátran minősíthetem ifjúkornak. Különben is legokosabb, ha ostobaságainkat mindig ifjúkori ostobaságoknak minősítjük. Így mindig fiatalok maradunk.

Megnyert, mert negyvenévesen váltam. Igaz, én tizenhét év után. Huszonnégy voltam, amikor házultam. Amikor életem nője, sSerelmetesfeleségtársam később megkérdezte, voltaképpen miért is nősültem először, kicsit úgy jártam, mint Uma Thurman által alakított Menyasszony a Kill Bill 2-ben, amikor Kill Bill igazságszérumot adott be neki, és megkérdezte, miért csalta meg őt. A nő zokogva válaszolta (az igazságszérum hatása alatt!): – Nem tudom!

Szóval elolvastam ezt az első bekezdést, és magamhoz öleltem a könyvet: – Jössz velem, kis barátom!
Annyira jött, hogy minden mást félretettem.

Két kisregény van a kötetben. Két nagyon nem egy stílusú, hangulatú, mondanivalójú kisregény.

MÁSODIK FELESÉGEM

A Második feleségem egy habkönnyű, különösebb súly nélküli, ám roppant szórakoztató, mulatságos komédia a házasságról, a szerelemről, a férfi és nő, férj és feleség kapcsolatáról. Csak azon csudálkozom, hogy nem született filmverziója, hiszen annyira, de annyira simán olyan, mint a harmincas-negyvenes évek habkönnyű, de feledhetetlen magyar komédiái. Ráadásul eredetileg 1912-ben jelent meg, tehát még simán helyén lett volna kronológiailag is.

Tamás és a felesége Lenke négy év házasság után rájönnek, hogy képtelenek együtt élni. Elhatározzák, hogy elválnak, de Lenke azt a kikötést teszi, hogy rendben, válik, de előbb keressenek neki új férjét, nem akar két szék között a földön kikötni. Tamás reálisnak találja a felesége feltételét, így rendkívül mulatságos bonyodalmakkal kezdetét veszi hát a férjvadászat. Férj és feleség összedolgoznak, hogy a feleségnek összehozzanak egy minél jobb partit. Az összehozás közben mindkettőjük számára meglepő dolgok derülnek ki a másikról. Amit az imént leírtam, olyan, mint egy vacak filmismertető, de ha többet, közelebbit írok, az vastagon spoiler. Legyen elég annyi, hogy jó, nem életszerű, amit olvasunk (bár ki tudja, ahogy elnézegetem a tág baráti kör párkapcsolatait, még akár bele is fér) a kisregény letehetetlen, és többször hangosan felröhögtem az olvasásakor. Mondom: pompás szórakozás!

5/5

ÉLETKE

Tekintsünk el attól az egyébként is csak engem érdeklő és befolyásoló ténytől, hogy az exem szólított engem Életkének, amikor szerinte valami helyteleníthetőt mondtam vagy tettem. Ezáltal számomra a hülyebaromállattínóökör rokonértelmű szava az Életke. Ehhez Heltainak semmi köze nincsen, ez az én magánügyem. Ahogy ahhoz sincsen köze, hogy a könyv címét én először egybeolvastam: Második feleségem, Életke. Ami számomra azért volt képzavar, mert valóban, Szerelmetesfeleségtársam a második feleségem, de ugye az első szólított engem Életkének, ráadásul a fenti, elítélő értelemben. De azért ezek mégiscsak csatlakozási pontok. 

Ez egészen más kategóriájú, hangulatú, mondanivalójú kisregény. Életke egy kislány. Lelkileg teljesen egészséges, értelmes kislány, aki púposan, testileg csodacsúnyának született. De az arca és a lelke szép. Az őt körülvevő világ viszont egyáltalán nem az: Magyarországon vagyunk, az első világháború alatti és az azt követő időben. Életke édesapja, az asztalosmester meghal a háborúban, az édesanyja a testvére tanácsára átalakítja a műhelyt, és vendéglőt nyit belőle, hogy meg tudjanak élni. Azonban az új életbe, a vállalkozásba Életke nem fér bele. Őt a nagybácsi tanácsára beadja az édesanyja a nyomorék gyerekek intézetébe. Életke különleges érzékkel megáldott varrónővé lesz, aki a ragyogó kisugárzásánál fogva feledtetni tudja testi torzságát is. És tizenhat éves lesz…

Nem tudom, mi indította Heltait ennek a kisregénynek a megírására. Ahogy indul a történet, az a benyomásom támadt, hogy valamiféle magyar Copperfield Dávid vagy Twist Olivér lesz belőle. Bevallom egyiket sem szerettem soha, érdeklődés hiányában többszöri nekifutással végleg feladtam mindkettőt. Ezért nem lettem túl lelkes Életkével kapcsolatban sem. Aztán valahogy finomodott a történet, Heltai néhány ponton kimondottan szépen írt, gyönyörűen érzékeltetett, különösen Életke és a befolyásolható édesanyja változó, finoman torzuló kapcsolatát.

Aztán valahol kap egy leheletnyi gellert az egész, hogy aztán visszatérjen az eredeti nyomsávba, de akkor meg véget ér Életke története. Amikor Életke szembesül azzal, hogy testi fogyatéka ellenére nőként is érhet el sikereket, s hogy akaratát használva szembe fordulhat a családdal, ott valami olyan érzésem támadt, mintha a harmincas évek politikailag korrekt Csodácská-ját olvastam volna. Ami persze eget verő butaság, sok szempontból. De valahogy nem tudtam ettől az érzéstől megszabadulni. Bizonyára sokat elmond rólam, vagy erről a PC-uralta világról, de valahogy innen lanyhult is az érdeklődésem. Erről nem Heltai tehet. De nem is sikerült visszaszereznie a figyelmemet. Aminek az is az oka, hogy igazi konfliktus nincs is a történetben, mozaikok vannak, amelyek egyszer csak, nagyjából minden érthető ok nélkül megszakadnak. Rá tudok húzni egy erőltetett magyarázatot (Életke az által, hogy rövid időn belül ketten is feleségül akarják venni, ráadásul eltérő korosztálybeliek, megérti, hogy vannak külső-belső értékei, evégett nem kell kapkodnia, mintegy fittyet hányhat a testi hátrányaira), de nem akarok ilyet tenni. Egyfelől nem akarom megmondani Heltai véleményét, másfelől, bevallom, annyira nem is került hozzám közel ez az egész Életke dolog, hogy bármilyen szinten küzdjek érte, vele, ellene. 

3/5

Szépirodalmi, Budapest, 1963, 286 oldal

 (2018)  

A leány nagyon szép volt és fönségesen, magasztosan buta. Egészséges lényén azonban nem az a jóleső, szelíd butaság ömlött el, amely ránk, férfiakra olyan jótékonyan, megnyugtatóan hat, mint a jeges borogatás. Nem. Ez a leány konokul, megátalkodottan, gonoszul buta volt. Azt a butaságot sugározta ki, amelynek a nyomában fogak csikorgatása, fejek falbaverése fakad. Azt a butaságot, amelynek bűvkörében élni pokol; azt a félelmetes, ijesztő butaságot, amely megbocsáthatóvá teszi a gyilkosságot és kívánatossá az öngyilkosságot. Ez a butaság természetfölötti volt, ez előtt le kellett tenni a kalapot, ez előtt le kellett borulni […] (64.)

 

– Tudja mit? Mára kegyelmezzünk meg egymásnak… Ne törjük a fejünket. Úgy sem jut eszünkbe semmi. Kössünk mára fegyverszünetet, éljünk jól, jókedvűen, kedvesen, ahogy olyan emberekhez illik, akik nem szeretik egymást… (74.)

Én, Kékes Tamás, ezeknek a soroknak az írója, ma negyven éves vagyok. És boldog vagyok! Mégpedig azért, mert sikerült egy ifjúkori bűnömet jóvátennem. Ez az ifjúkori bűnöm az, hogy megházasodtam. Nem nagyon régen, mindössze négy évvel ezelőtt, de ezt az időt olyan távolinak látom már, hogy bátran minősíthetem ifjúkornak. Különben is legokosabb, ha ostobaságainkat mindig ifjúkori ostobaságoknak minősítjük. Így mindig fiatalok maradunk. (7.)