Egy félművelt panelproli nagyon szubjektív olvasó-naplója a 21. század negyedéről

Moha olvasó-NAPLÓJA

Moha olvasó-NAPLÓJA

R. J. Palacio: Csodácska

2018. augusztus 11. - Mohácsi Zoltán

palacio_csodacska.jpgSzerelmetesfeleségtársam ajánlotta a könyvet, ő a kislányának, a nevelt lányomnak olvasgatta mostanában lefekvés előtt.

A könyv fülszöveg reklám. Ez nem baj, nagyjából minden fülszöveg az. A nagyobb baj, hogy félrevezető reklám. Azt írja ugyanis, hogy új klasszikus született ezzel a könyvvel. S ez minden szempontból otrombaság.

Az alaptörténet nem lenne rossz: egy rettenetesen torzult arcú kisfiú beilleszkedése a normál társadalomba, ami beilleszkedés közben felvetődik a kérdés, hogy voltaképpen mi is a normalitás. Mivel szerencsére itt nem erkölcsi, hanem esztétikai másságról van szó, néhány veszélyes, kínos, Moly-képtelen kört szerencsére nem kell megtennem.

Miközben olvastatja magát, kíváncsivá tesz, haladós a történet, az egész mégis több sebből vérzik.

Az első és legszembetűnőbb seb: a stílus. Néha szinte fájtak a párbeszédek, olyan suták, ügyetlenek voltak. Mintha valóban egy ötödikes gyerek írta volna őket. Rendben van, ez egy E/1-es könyv, íródhatna akár teljesen, tudatosan sután, de itt nem erről volt szó, mert a sutaság eseti volt, nem a könyv sajátja volt, nem előre elgondolt koncepcióba simult bele, hanem néha így sikerült.

A második seb a szerkezet. Ez voltaképpen egy gyerek Jodi Picoult-könyv. Ugyanazt a történetet több szempontból meséli el, több stílussal igyekszik operálni, s a történéseket felfedni. De amíg Picoult-nál a több szempont konzekvens, átgondolt szerkezetet mutat (a Törékeny borzalmasan sikerült, nagyon buta végét felejtsük el!), addig itt egyes szempontok a levegőben lógnak, jóformán csak azért vannak, hogy legyenek, semmi szerves kötődésük nincsen az egészhez. Teljes mértékben ilyen fejezet Justin és Miranda fejezete. 

A történet végéről szerelmetesfeleségtársam ezt írta: totál amerikai nyállá cseppfolyósodott. De nekem nem a díjkiosztótól kezdődik a nyálasodás, hanem már korábbról: egy ponton mintha az író megunta volna az osztály undokságát, hirtelen, ha nem is egycsapásra, de földcsuszamlás-szerűen mindenki Augusztus felé fordul.

Ami még nagyon zavart:

1.

Az alapszituáció kicsit erőltetett. Nem önmagában, hanem mondanivalójában. Mert mi is az üzenet? Ugyanaz, ami már régen a hasonló mesékben, mondjuk amire Augusztus is utal, A szépség és a szörny-ben: a külső nem feltétlenül fedi a belső lényeget. Ez idáig igaz, ha nem is sok, de a mindennapi életet illetően minden generációnak meg kell tanulnia. Aztán vagy megteszi, vagy nem.

DE: keveredik a szezon a fazonnal, mert valahogy az jön le az egész könyvből, hogy már azoknak is mélyen magukba kellene nézniük, akik megbámulták a torz arcú kisfiút, mert az milyen már? Holott lássuk: ha ötvenes, szakállas férfi létemre skótszoknyába bújnék, és erőteljes sminkkel vonulnék az utcára, bármilyen liberális is a világ, azért még megnéznének az emberek. Nem azért, mert gonoszak, hanem azért, mert van egy általános elvárás mindegyikünkben arról, hogy milyen egy nagyjából normális ötvenes, szakállas manus. Ebbe az átlagba a skótszoknya és a smink Magyarországon nem fér bele.

Augusztus arca olyan, mint egy stílusában kiforrott Picasso-festmény. Ijesztő, torz, nem mindennapi. Ha lila, duplaszárnyú elefántok jönnének velem szembe valamelyik álmos reggelen az 1-es villamos megállójában, minimum felkapnám a fejemet. Nem a másság elítélése, hanem a szokatlanság végett. Nem férne bele a látvány agyam egyik fiókjába sem, ahová a szükségszerű kategorizálás végett elkerülhetetlenül, rutinszerűen elteszek dolgokat, látványokat, hogy ne kelljen minden másodpercben túlhevülnie a processzoromnak. Vagyis azért fújolni embereket, mert megnézik Augusztust, megijednek tőle, nem logikus. Az a logikus, ahogyan azok először reagálnak. Nem mellesleg: ezt maga a főszereplő is elismeri, amikor rábólint: Csubakkát ő is megbámulná az utcán.

2.

Van egy komoly logikai baki a könyvben. Egy helyen azt olvashatjuk, éppen Augusztus tollából, hogy már megszokta, hogy megbámulják. Ez egyfelől nem igaz, meg másfelől sem.

Egyfelől, mert a könyvben végig lehajtott fejjel közlekedik, hogy ne bámuljanak rá. Másfelől meg ez a megszokás érdekes dolog. Mert egy szabadban élő, befogott vadnak meg kell szoknia, hogy az állatkertben emberek naphosszat állnak a ketrece előtt és bámulják őt minden pillanatban; de egy állatkertben született állatnak ezt nem kell megszoknia: ez történik vele az első pillanatától kezdve. Deák Bill Gyulának („Bill a király!”) meg kellett szoknia a mankót, mert nem mindig csak egy lába volt.

De Augusztusnak nem kellett szokni az arca által kiváltott reakciókat, mert születésétől fogva így reagáltak rá! Vagyis számára az első reakciókban soha semmi újszerűség nem lehetett. S innentől az iskolába járás dilemmája sem annyira érthető.

3.

Nem mellesleg elgondolkodtam, s ez nagyjából független a könyvtől: hasonló helyzetekben, ha valami testi hibával, vagy bármivel kirívó rendelkező emberrel találkozunk, vajon miért kötelező úgy tennünk (mert a szocializációmnál fogva én is úgy érzem, kötelező úgy tenni), mintha semmi különös nem lenne abban, hogy valakinek a szeme az arccsontján van, nincsen füle, vagy olyan szája van mint a teknősbékának? Kötelezően játszmázunk az ilyen szituációkban, holott minden fél tudja, hogy nem mindennapi a helyzet. Mi értelme van ennek? Miért kell hazudni? S miért az elvárás?

A főszereplő családja

nekem édibédi volt. Ha nagy véletlenül elő is is fordulna konfliktusok, azok pikkpakk megoldódnak, mindenki imád mindenkit, lufik, konfetti, szerpentin… S úgy általában, most, ahogy belegondolok, valahogy az összes szereplő ilyen kis egysíkú volt. Talán csak Jack a kivétel…

A címről

az utolsó, pink-amerikai jelenethez kötődik. Csodácska. Nyál. Nem Csodácska Agusztus. Illetve az, de nem önmagában. Voltaképpen mi a fenéért a kicsinyítő képző, amikor az a könyvben elő sem kerül? A főszereplő olyan értelemben csoda, ahogyan minden ember: az ember csoda! De a regénybeli szereplő voltaképpen nem tesz semmi különöset. Szemben a barátaival, Jack-el és Summer-el, mert ők bizony nagyon is!

3/5

(2015)

Könyvmolyképző, Szeged, 2014, ISBN: 9789633736852 · Fordította: Sándor Alexandra Valéria

A bejegyzés trackback címe:

https://mohabacsi-olvas.blog.hu/api/trackback/id/tr7714175271

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása