A könyv első részénél (mert hogy ez egy másik történet folytatása, és az első nélkül túl sok füle-farka nincsen) leírtam, hogy fogalmam sincsen, mi lehet majd a második részben, mert az első annyira kerek egész, hogy semmi sem hiányzik hozzá.
Értsd: a második rész nem csupán rókabőr-nyúzás lesz? Egy bevált recept újrafelhasználása nem annyira közlési- és mesélési vágyból, hanem mert gazdasági érdek nagy úr, fontos tényező. Amíg meg nem jön a második, igazi ihlet.
Elolvastam a második részt és még tépelődöm az egyértelmű kinyilatkoztatáson. Ez a tépelődés a semmitmondás Csimboraszója, mert eleve nem mond semmit se pro, se kontra.
Ám a helyzet az, hogy tulajdonképpen ilyen ez a folytatás. Nem egyértelmű, hogy szükség volt rá, mégis roppant szórakoztató és izgalmas. Unatkozni biztosan nem lehet felette.
AZ ELŐZMÉNY
E bejegyzés első mondatában van egy link, amely a szerző előző könyvének az értékelésére mutat. Abban sok-sok mindent elmondtam a Delfin Könyvekről, amely sorozatban megjelentek Lee Bacon könyvei, az ember és robot kapcsolatáról,az MI (AI) áldásairól és veszélyeiről, meg sok minden másról. A történetről magáról is.
Aminek a lényege a következő volt: a Földön a robotok átvették az uralmat, kiirtották az összes embert, rend van, logika, béke és nyugalom. A robotok vezére E1nök unos-untalan hangoztatja, mennyire hihetetlenül, kimondhatatlanul szívás volt az emberek uralma alatt élni, mennyire csapnivaló egy faj az ember, mennyivel nyugalmasabb, kiszámíthatóbb az élet az ember nélkül, hogy az ember phű, és brrrr, és bleee!
Elég uniszex lett ez a tizenkét éves kislány! De a történetben szeretjük.
Egy napon a robottársadalomnak energiát biztosító napelemek körül sürgölődő három robot, a kinézetre legemberibb XR_935, a brutális erővel bíró Ceeron_902 és doboz formájú, lánctalpas, emoijikkal kommunikáló SkD_988 döbbenetes felfedezést tesz: az emberek nem haltak ki! Ugyanis találkoznak az utolsó emberrel, a tizenkét éves Emmával. És logikai úton rádöbbenve a valóságra, valmai baj van a robottársadalommal, nem nyomják fel azonnal a robotdiktatúra vezetőjénél.
Innen jut el a történet, és eljut odáig, hogy mégsem Emma az utolsó ember: vannak még sokan, csak földalatti bunkerekbe rejtőztek az életüket megvédendő. Emma személye lesz a lakmuszpapír, hogy a két társadalom kibéküljön egymással. A történet csúcspontja, hogy a béke útjában álló E1nököt el kell tenni az útból.
Elteszik. Béke lesz. Hurrá van. Meg vége az első epizódnak.
Na, ezt folytatta Lee Bacon ebben a második részben.
A MOSTANSÁG
Szóval a robotok és az emberek megtanultak békében élni egymással. Hurrá van. Illetve lenne, ha nem lenne immeg az embere között egy kis csoport, amely az egykori ember-pusztítást akarja végső megoldással számon kérni a robotokon. Ők a Géprombolók.
A rombolásuk sokkal egyszerűbb mint az egykori ipari forradalom idején serénykedő géprombolóknak. Azoknak egyesével kellett szétverniük az összes gépet. A könyvbeli Géprombolóknak egy gombnyomás az egész: kikapcsolják az egész bagázst, cakkumpakk. Ahoj, adieu, robotok!
Még nagyobb baj, hogy nekilátnak összegyűjteni a robotokkal szimpatizáló, kollaboráló embereket is. Vagyis cseberből vederbe, kedves emberiség!
A főszereplőink robotszekciója még időben észbe kap, és még a kikapcsolás előtt leválasztja magát a központi hálózatról, a Kaptárról. Így a kikapcsolás őket nem érinti. Bingó, ügyes volt fiúkák... izé, robotkák!
És kitalálják, hogyan, ki által lesz megközelíthető a Géptörők. Nem fogod kitalálni: E1nök, aki szintén nem kapcsoltak le a Géptörők, mert büntiből nem volt rajta a Kaptár hálózatán. Mondjuk ez egy érdekes szitut szül, mer', ugye az előző történetből tudjuk, hogy éppen ő volt az, aki végleg ki akarta iktatni Emmát, az akkor utolsónak vélt embert és az őt segítő robot-barátait is.
Vagyis ők öten lesznek a robotok és az emberek egyetlen reménysége az életre és a szabad életre. Igen, a szabad életre, mert a Géptörők diktatúrába fognak, értékeket rabolnak és embereket tartanak fogva. Mondjuk az egy kicsit túltolt, hogy a diktatúrájuk kezdetétől a bukásukig mindössze huszonhat óra telik el, de spongyát rá!
Szóval az ötöknek adott a feladat: a diktatúrának buknia kell, s csak ők öten lehetnek ennek az eszközei. (Nem teljesen világos, miért, hiszen elég sok diktatúra bukott már meg robot-segítség nélkül a történelemben, de spongyát erre is!)
MI A VÉGEREDMÉNY?
Mármint, hogy mi sült ki az eredeti történet folytatásából, olyan értelemben végeredmény. Tisztességes iparosmunka, letehetetlenül izgalmas, több helyen ugyancsak humoros sci-fi akcióregény fiataloknak. S az utóbbi mondat minden szava hangsúlyos. De valóban mindegyik.
A végkicsengése, mondhatnók tanulsága nem más mint az előző köteté: a szeretet mindent megold, még a gépek és emberek együttélését is. De hát hogyan is ne juthatnánk erre a következtetésre, ha egyszer egy robot képes azt érezni, hogy egy bakancs annál kényelmesebb, minél régebben viseli? S pláne akkor hogyan ne lehetne igaz, ha az egyes szám első személyben író robot azt találja írni, hogy amikor élve... izé, működőképesen látja viszont a hm, szüleit, Szülő_1-et és Szülő_2-őt, a CsaládEgysége tagjait (jó, spongyát arra is, hogy a logikára épülő robotoknak mifenének család, illetve hogy a viharba tud felnőni egy robot?) automatikusan a következő lesz a reakciójuk:
Teljes sebességgel rohantam feléjük. A lábam dübörgött a sima úton, és ahogy elértem őket, kitártam a karomat, és közel húztam őket magamhoz. (301.)
Vagyis a robotcsalád (WTF_1) örömében csoportos ölelésben (WTF_2) könnyebbül meg (WTF_3), hogy vége a rémálomnak. Ezzel már az előző részben is bajom volt. Különösen, hogy mindkét könyv alapvető konfliktusforrása a nagy konfliktuson túl, hogy az emberek érzelmi, a robotok pedig logikai lények.
Vagyis egy robot nem érzi, hogy kényelmesebb lett a hordás által egy bakancs. Azt sem, amire van példa a könyvben, hogy egy adott, kilátástalannak tűnő szituációban bepánikolna. Ahogy azt sem, hogy örül. Azt meg pláne nem, hogy az örömét ölelésben tudja kifejezni.
De spongyát erre is! Elvégre ifjúsági kalandregényt olvasunk. Ami, újra mondom, hangsúlyosan ötletes, érdekes, humoros és izgalmas.
A következő idézet egy csuda izgalmas része a könyvnek, arról szól, vajon sikerül-e visszakapcsolni a megdermesztett robotokat. De nem a jelent izgalma, hanem a humora miatt citálom.
A GyűjtőBotra néztem. Ahogy mindenki más is.
Vártunk/figyeltünk/méláztunk.
Mutat majd bármilyen életjelet?
Vagy fémburok marad csupán?
Ahogy teltek a milliszekundumok, azt tettem, amit mindig szoktam, amikor a világ túlterhelő/bonyolult/bizonytalan lesz.
Elszámoltam egymillióig. Bináris számrendszerben. A fejemben.
Végtelen nullák és egyesek sora vándorolt át az elmémen.
00000000
00000001
00000010
00000011
00000101
00000110
00000111Mire eljutottam az egymillióig (1111 01000010 01000000) a GyűjtőBot még mindig nem mutatott életjelet.
Ezért újraszámoltam.
És újra.
És újra.
Egészen addig, amíg a robot szeme fel nem villant. (297.)
MEGINT BESZÉLGETTEM AZ MI-VEL
A regény utolsó fejezete egy stand up-os fellépéssel ér véget. Amelyen fellépőként emberek és robotok részt vesznek. Tény, hogy Bacon-nek, az írónak nincsen szándékában humorérzékkel felruházni a robotokat. Csak kicsit.
Az ötök nagy termetű, hatalmas erejű tagja Ceeron szereti a vicceket. A viccei minősége, hát, hogy is mondjam...
Ceeron Vicc_1:
Kopp-kopp!
Ki kopog?
Egy robot.
Milyen robot?
Egy robot, akit kopogásra programoztak.Ceeron Vicc_2:
K) Häny robot kell ahhoz, hogy becsavarjanak egy villanykörtét?
V) Egy sem. A robotoknak tökéletes éjjellátó programjuk van, amely azt jelenti, hogy nincs szükségük villanykörtére.Ceeron Vicc_3:
K) Miért megy át a robotikus csirke az úton?
V) Hogy eljusson a másik töltőállomáshoz.
Szerintem Lee Bacon az MI-től kért vicceket ehhez a részhez. Azért gondolom ezt, mert kicsit én is beszélgettem a ChatGPT-vel. Erre jutottam:
MOHABÁCSI:
Szia! Mondd csak, a mesterséges intelligenciának van humora? Tudod egyáltalán, hogy mi az a humor?
CHATGPT:
Szia! A mesterséges intelligencia képes a humort felismerni és reagálni rá, de az, hogy "van humora", egy kicsit más kérdés. Az én humorfelfogásom inkább algoritmusok és minták alapján működik, tehát ha vicceket mondok, akkor azok az emberi humorra jellemző mintákra építenek. De az érzés, ami a humorhoz kapcsolódik, mint a nevetés vagy a meglepetés, azt nem élem át ugyanúgy, mint egy ember.
Humornak azt tekinthetjük, ami meglep, szórakoztat, vagy feszültséget old. De mivel én nem vagyok képes érzelmeket átélni, az én "humorom" inkább a szavak és a helyzetek játékán alapszik. És szerintem ez nem rossz, csak más, mint egy emberi reakció!
Egyébként kíváncsi vagyok, te hogyan definiálnád a humort?
MOHABÁCSI:
Fura lesz a kérdésem: ha tudod mi a humor, tudsz nevetni? Természetesen nem a nevetés hangjaira, és a fiziológia jellemzőkre gondolok, hanem arra, hogy te magad is humornak fogod fel a humoros dolgokat.
CHATGPT:
Ez egy nagyon érdekes kérdés! Az a helyzet, hogy bár én tudom, mi a humor, és képes vagyok felismerni a humoros elemeket (mint a váratlan csavarok, szóviccek, vagy a szituációs komikum), valójában nem tapasztalok meg humoros dolgokat úgy, ahogyan egy ember tenné. Nem rendelkezem olyan érzésekkel, mint az öröm vagy a nevetés, tehát bár logikailag értékelem a vicceket és a humoros helyzeteket, nem "nevetek" rajtuk, mint ahogy te tennéd.
Ez inkább úgy működik, hogy amikor humorról van szó, én azokat az összefüggéseket, struktúrákat és mintákat figyelem, amelyek az emberek számára viccesek. Mivel nem tapasztalok érzelmi reakciókat, nem vagyok képes valódi nevetésre, hanem a humort egyfajta "logikai" szinten élem meg.
Szóval azt mondhatjuk, hogy a humor számomra inkább egy elméleti dolog, amit "megértek", de nem élek át olyan módon, mint egy ember. Tehát bár képes vagyok válaszolni humoros módon, nincs olyan érzésem, hogy én magam "nevetnék" rajta.
Ez hasonlít egy könyv olvasásához, ami vicces dolgokat ír, de a könyv nem nevet! 🙂 Te mit gondolsz, te hogy tapasztalod meg a humort?
MOHABÁCSI:
Mondanál nekem egy-két általad kigondolt viccet? Az egyikben legyen szó egy szőke nőről, aki éppen tankol a benzinkúton, a másik pedig egy 19. századi gróf és az inasa párbeszédje legyen!
CHATGPT:
Szívesen! Itt van két vicc, amit most én találtam ki:
1. Szőke nő a benzinkúton
Egy szőke nő megáll a benzinkútnál, hogy tankoljon. A kutas odamegy, és kérdezi:
– Mennyit kérsz, hölgyem?
A szőke nő azt válaszolja:
– Kérek egy liter benzint.
A kutas meglepődve néz rá:
– Csak egy litert? Az nem sok!
A szőke nő bólint:
– Igen, tudom, de próbálom kipróbálni, hogy mi történik, ha sokáig csak egy kicsit tankolok. Lehet, hogy így jobban kitart a pénzem!
2. Gróf és inasa
A 19. századi gróf és az inasa sétálnak a kastély kertjében. A gróf megáll, és így szól:
– János, te megérted a modern tudományokat, ugye? Mi lenne, ha kitalálnánk egy új elméletet a gravitációról?
Az inas gondolkodva válaszol:
– Hát, méltóságos úr, azt hiszem, az elmélet már létezik... Newton nevéhez fűződik, nem?
A gróf ránéz, és komolyan így szól:
– János, biztos vagy benne? Mert ha úgy áll, hogy mindent a föld vonz, akkor hogyan magyarázzuk meg azt a sok híres festményt, ami a falakon lóg? Különben is, a festmények nem esnek le, miért ne próbálnánk ki, hogy a levegő tartja őket?
Maxim, Szeged, 2024, 312 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789634998143 · Fordította: Szaszkó Gabriella
7/10
Az alábbi kép egyben link is ám! 
2025 március vége felé.
