CAGLIOSTRO 
Írta: Tiziano Sclavi
Rajzolta: Luigi Picatto

 JOHNNY FREAK 
Írta: Mauro Marchaselli
Rajzolta: Andrea Venturi

Ahogyan többször írtam: annyi Dylan Dog-értékelés került már a terítékemre, hogy az alapokat nem ismételgetem. Ugyan nem sorban olvastam a sorozatot de a háttérinfókat így is könnyen megtalálhatod a bejegyzéseimben. 

A fentiekből következik, hogy a bejegyzésem csak az ebben a kötetben megjelent két történettel foglalkozik. Lélegezz fel: valószínűleg veszít is az értékeléseim eddigi hosszából. :-D

 CAGLIOSTRO  

Minden bizonnyal tudod, hogy a címben szereplő szó egy tulajdonnév. Egy a valóságban is létező alakot takar, akinek a nevét a szerzők felhasználták ebben a történetben. Az egykor létező alak teljes neve Alessandro Cagliostro volt. A 18. században élt. Zsidó családból származó kalandor, csaló, alkimista, szabadkőműves figura volt. Dicstelen élete dicstelen befejezést nyert. Annyira nem szimpatikus alak volt. Ha kicsit részletebben érdekel a figura, kattints ide. De túl nagy jelentősége nincsen, tudod-e, ki is volt és mit csinált az eredeti Cagliostro.

Azért nincsen jelentősége, mert ebben a képregényben Cagliostro egy macska. Vagy legalábbis... Ki tudja, talán csak macska képében... Vagy egy Cagliostro nevét viselő, de boszorkányos tulajdonságokkal rendelkező, félelmetes cicus... Szóval vannak értelmezési bajok. Vagy velem nincsen rendben valami...

A történet egyébként csuda klasszul indít. New Yorkban csuda gyomorforgató dolgok történnek. Zombik közlekednek az utcán, a kedves néni teával kínálja a látogatója, majd láncfűrésszel feldarabolja vacsira, a könyvelő-dizájnú pasas megvakarja a szemét, majd kiveszi a helyéről, a kislány és a kisfiú együtt játszik, majd a kislány pitty-putty, egy ablaktáblával nyakból levágja a fiúcska búráját, a texasi láncfűrészes az erdőszélén kergeti az áldozatát, Charles Bronson simán homlokon lövi a parkban a hátának kést szegező balekot. Ilyesmik...

A hátborzongás közepette az a tréfás, hogy a rettenetekről a környezetük egyszerűen nem vesz tudomást. Mintha csak valaki papírzsepizné az orrát, vagy éppen a telefonján pötyögne valamit, vagy újságot olvasna. S ez így, megy rendre a történet során. Mivel visszatérő elem, később tudunk vele mit kezdeni. Amikor Groucho hátrafont kézzel töprengve sétál, és mellette egy rendőr simán mellkason lő egy rossz fiút, de Groucho meg se rezzen, észre sem veszi, mi történt, már röhögünk. (Nekem Mézga Aladár Kriminálián tett utazása jutott eszembe, az volt ennyire, na jó, nem ennyire, morbid. (Ha érdekelne: kattyints ide. Amennyiben könyvben olvasod, akkor csakis a Romhányi-változat játszik!) 

Aztán megismerkedünk egy csuda szép boszorkánykával. Aztán történik az is, hogy Groucho leszáll NY-ban, ahol az újságírók összekeverik Dylan Doggal. Figyeld ezt a szöveget!

Dylan egyébként, mert fél a repüléstől, hajóval érkezik. De számára a hajó sem volt jó döntés. Viszont az út izgalmas: a szomszédját valami ocsmányság megtámadja a kabinjában, de mire Dylan átér hozzá, a szobában rend és nyugalom van, a szomszéd már nem is tud arról, hogy megtámadták. 

Szóval van itt furcsaság, borzalom dögivel. Csigázódunk, rendesen csigázódunk felfelé. Persze meztelen nő is van, csupasz, formás popsival, ebből sem maradunk ki. 

Sőt , egy villanás erejéig kaunk egy olasz Nagy Feró-imitátort is. 

S aztán nem jutunk sehova... Volt egy zseniális ötlet,majd kipukkadt a lufi. Van valamiféle megoldás, feloldás, lekerekítés, de úgy igazából csak egy szájhúzás marad a konklúzió. Azzal együtt, hogy a poénjai nagyon jók. Szeretném tudni, hány megidézett film, könyv, ismert alak felett siklottam el az olvasás közben. 

 JOHNNY FREAK 

Előre szólok, meg utólag is: ez eddig a legjobb Dylan Dog-történet! Valószínűleg az élvezeti-, átélési-faktorát nagyban növeli az a nem apró tény, amit valahol a történet háromnegyedénél, lábjegyzetből tudunk meg: a sztori a valós eseményeken alapszik, hogy a kánya csípje meg! 

Akkora vehemenciával álltam neki, hogy erről az epizódról írjak, annyira vártam, hogy írhassak, s aztán betonfalnak rohantam a vehemenciámmal és a lendületemmel. Mert vagy elmondok mindent, vagy semmit sem mondhatok. S mert jómagam, Szerelmetesfeleségtársammal ellentétben utálom a spoilereket, abból indulok ki, hogy a többség hozzám hasonlít és nem hozzá. Így inkább nem is mondok semmit. Vagy csak alig valamit. 

Johnny, a süketnéma és lábatlan fiú magányosan él egy sötét pincében, ahol csodálatos falfestményeket készít. Szabadulását egy tűzesetnek köszönheti, és amikor egy parkban rátalál Dylan, esély nyílik arra, hogy fény derüljön a múltjára, jobbra forduljon a sorsa.

Ezt mondja a fülszöveg a kötet hátulján. Ahol ott van az epizód eredeti borítója is. Ami nem jó, nézd például Dylan Dog fejének és a kezének az arányait, de fényévekkel jobb mint a Cagllostro-é. 

Cikáznak az agyamban a lehetőségek, miképpen írhatnék Johnnyról... 

Azt már a borító elárulja, hogy Johnny találkozik Dylan Doggal. S olyan érzelem jelenik meg, amely annyira nem általános jellemzője a Dylan Dog képregényeknek. Jó, van, hogy Dylan itt-ott meztelen nők karjaiban találja magát, megértem. Olyan is van, hogy aggódik Groucho-ért, nem figyel oda, és a barátjának nevezi. De ilyen finom mégis intenzív szeretet ábrázolására még nem volt példa Dylan Dog-szerte.

A cselekmény rettenetes, különösen annak tudatában, hogy a valóság ihlette, a befejezés sem dobja fel az ember kedélyét, de mégis, az üzenetében nemesebbé tesz. Nem azért, mert dupla-, triplacsavaros. Attól csak barkácskönyv (érted, csavaros...hehehe). Hanem a két ember egymás iránti vonzalmának a finom, mégis erőteljes, minden kötelező polkorrekttől mentes, ábrázolása az ami lehunyt szemű sóhajtásokra készteti az olvasót. Illetve, hogy rámutat, a szeretet cselekedetekben nyilvánul meg. Pont. Ha nincsen cselekedet, nincsen szeretet. Pont. 

S ezzel együtt a Johnny Freak nem lesz sem nyálas, sem szájbarágós. A Dylan Dog-gal kapcsolatban a profizmus szót már kiejtettem a számon. A művészetet nem.

Tudom, igazságtalan vagyok, mert a horror műfaja nem zárja ki eleve, hogy formailag igényes megfogalmazású lehet. Ahogyan egyébként az sem igaz, hogy ami művészi, annak mindig marha mély mondanivalója van. Gondolj a gyümölcstálas csendéletekre! De bennem valami válaszfal van a két fogalom, a horror és a művészet között. Miközben azért eszembe jut a megrázó film, A légy. Meg a Ragyogás filmváltozata is. S még nyilván lehetne folytatni a sort. Csak az én kis sznob agyamban valahogy mégis az állt eddig össze, hogy az igazi művészet nem csupán forma, hanem tartalom is. Holott ezt a tézis éppen az imént cáfoltam meg. 

Bár a Johnny Freak pengeélen táncol, majdnem giccsé lesz, de aztán, szerencsére megmarad a jó ízlés oldalán. 

Nem is mondok róla többet. Ha ennyi nem elég ahhoz, hogy a kezedbe vedd, nem is tudom, mit kellene még mondanom.

Illetve dehogynem tudom: Andrea Venturi a rajzolója. Aki nem úgy Andrea, ahogy magyarul Andrea lenne, mert ő olasz Andrea: vagyis férfi. És nem azonos a másik, szintén a Bonellinek (is) dolgozó, a Magyarországon is járt Walter Venturival. (Egyébként május 14-én, a Dürer Kertben tartandó képregényfesztiválon ismét itt lesz!) Nem sikerült kiderítenem, a Venturik milyen kapcsolatban vannak egymással.

Ámde nem is itt van az eb elföldelve. Hanem Andrea (tudod, aki férfi) rajzainál. A Dylan Dog továbbra is horror-történetek sora. Ami itt nem horror. Csak majdnem. De inkább thriller. Annak töményen az. Na, most képzelj el egy kedvesen rajzolt thrillert! Ami ezzel együtt sem vált édibédivé. Nos, ez a briliáns megoldás, nem? 

Talán egyetlen fenntartásom volt az ábrázolással szemben, azon túl, hogy mindenben teljesen levett a lábamról: Johnny életkorának a bizonytalansága. Vagy inkább következetlensége. Mert valahol tíz és húsz között ingadozik. Ezt nem sikerült teljesen eltalálnia az alkotónak. De annyira nem zavaró ez a bizonytalanság. Csak azért mondtam, hogy ne tűnjek elfogultnak. :-D

Frike Comics, Budapest, 2016, 188 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789631267136 · Fordította: Roberto Franzini

Cagliostro: 6/10
Johnny Freak: 10/10

2023 áprilisának utolsó napja. Süt a Nap. Hajnalban a bendőm ébresztett. Tegnap egész nap ment a hasam. Pedig semmi olyasfélét nem ettem. Viszont ekövettem azt a marhaságot, hogy a menő (érted, menő, menci) hasra tejes müzlit vacsoráztam. Hát ne is csodálkozzak!

S ha már egyszer felriadtam, és húsz percig elszakadni sem bírtam a fajansztól, hát vissza már nem aludtam. Mentem írni, olvasni, zenét hallgatni Csemete szobájába. A zene: a nagyon vegyes színvonalú, instrumentális zenét játszó Sky „The Great Balloonn Race” című albuma. 

Ma hétágra süt a Nap, de fúj a szél. Fúj, szél! Pedig el fogunk menni egy kicsit tekerni ma is. Tegnap Pünkösdfürdőn jártunk, mert Szerelmetesfeleségtársam elhatározta, hogy rendszeresen ki fog járni bringázni, s ott meg  h helyi fitness-téren tornál. Na, ez utóbbit mentünk ki megnézni. És konstatáltuk, hogy ez utóbbi, minden előzetes emlékünk ellenére (amit egyébként a múltkor a Kacsa bisztróban belga sörözve Matykó is megerősített) nincsen fitness-tér. Csak játszó-. Meg egy-két fábol ácsolt ilyen-olyanság, amin lehet bohóckodni. 

S mert a pénzünk a végére járt, tegnap nem is söröltünk. Mondjuk nem is hiányzott: amíg egy picit sétáltunk, felmérve a helyi mozgási-lehetőségeket, kapaszkodtam a bringába. Nem voltam rosszul, nem szédültem, nem fájt semmim, de nem voltam jól, kóvályogtam, és olyan kis törtnek éreztem magamat. Tény, hogy végigzongoráztam magamban az egész napi életemet, és rájöttem, hogy botor módon tán egy pohár vizet ha ittam egész nap, miközben már bennem volt négy kávé, és két nagy tányér chilis bab, kenyérrel. 

Szerencsére a töltés mögött nagyon klasszul megcsinált játszótéren már volt víz az ivókutakban. Jobban is lettem. Csak mire hazaértünk, addigra meg megint a gyomrom xarakodott. „Hé, mondd mi lesz velem...?”

Az este filmet lestünk. „Missing” címmel. Magyarul: „Eltűnt” címmel. Egy éppen tizennyolc éves kamaszlány nyomoz a neten az anyja után, aki nem jön haza az új pasijával való nyaralásból. Egyfelől elképesztő volt, hogy mennyi minden kideríthető egy emberről csak azok által az alkalmazások által, amiket mindnyájan használunk. Aztán kiderült az is, hogy miért csak az iPhone a telefon. Valószínűleg az Apple volt a főszponzor. Meg a Google. És az is bebizonyosodott ismét, hogy a fehér férfiak beteg állatok, a családon belüli erőszak egyetlen és kizárólagos letéteménesei. De a film maga nagyon klasszul van megcsinálva. Gyakorlatilag az összes eseményt, cselekményt monitorokon, kamrákon keresztül követjük, osztán mégis rágódik le a körmünk, és fordulatból fordulatba térünk. De tényleg remekül van összerakva a mozi.