A GYILKOSOK
Írta: Tiziano Sclavi
Rajzolta: Luca Dell'Uomo
A DÉMON SZÉPSÉGE
Írta: Tiziano Sclavi
Rajzolta: Gustavo Trigo
AKÁRKI, SENKI, MINDENKI
Írta: Giovanni Di Gregorio
Rajzolta: Fabio Celoni
A Dylan Dog a Sergio Bonelli Editore egyik legkedveltebb képregénye. Én ezt kedveltem meg legutoljára. Bizonyos elemei kezdettől fogva nagyon tetszettek (pl. a címszereplő barátjának, segítőjének Groucho-nak a figurája, humora), de valahogy egészen lassan kaptam rá az ízére. Ugyanígy voltam az olívabogyóval is: csak felnőttként szerettem meg, azóta az édességeken kívül majdnem mindenhez tudom enni.
A címszereplő a rémálmok nyomozója. Egykor a Scotland Yard-nál munkálkodott, onnan ment át a magánszférába. S ki gondolná, valahogy mindig akad ügyfele. Pedig, bármilyen fura, Dylan Dog maga nem hisz a természetfelettiben. Ezt a hozzáállást a tapasztalata egyáltalán nem indokolja.
Miért nem tetszett eddig a Dylan Dog? Nem azt mondtam, hogy nem tetszett. Csak azt, hogy nem sorolt be azonnal a kedvencek mellé. Ha a kérdést megfordítom, azonnal meg tudom mondani ennek az okát. A megfordított kérdés így fest: miért lett azonnal kedvenc például a Dampyr vagy a Morgan Lost? A válasz gondolkodás nélküli és egyértelmű: az ábrázolás miatt. Amikor a Morgan Lost első kötetének az első rajzát megláttam, annyira belefeledkeztem, hogy jó darabig nem is lapoztam tovább. A Dampyr esetében nem az első rajz, hanem az összhatás fogott meg.
Nem rosszak a történetek sem. Pedig akár lehetnének vacakok is. Vámpírok, zombik, sorozatgyilkosok, miegymások. Nem a kedvenceim. Egyáltalán. Ám az a plusz, amit a Bonelli hozzájuk tett, meg a remek karakterek a már említett frenetikus rajzokkal, két vállra fektette az esztétikai érzékemet. Függetlenül a továbbra sem kedvenc témáiktól. De miután ismerem ezt a két képregényt, úgy nagyjából az összes magyar Bonellis kiadvány itt landolt a polcomon.
De a Dylan Dog nem. Azt csak mostanság kezdtem el igazán élvezni. Pedig a karakterek itt is jók. A történetek és a rajzok viszont nem fogtak meg annyira. Azt hiszem a tizenegyedik magyarul megjelent kötet volt, ami szemléletváltoztatott, a Játszma a halállal című.
De ez a mostani kötet hanyatt lökött, rám taposott, kiverte belőlem az utolsó ellenállást is Dampyr-ügyben. S nos, igen, mi mással: az ábrázolással tette ezt. De nem az első történetnél esett ez meg. Az első sztori egyszerűen csak mocsok jól sikerült! Ha a rajzai a szokásosak is. Azt tényleg amiatt faltam, ami és ahogyan történik benne.
Mielőtt összevissza ugrálnék, összeszedem magamat.
A GYILKOSOK
Megőrül a világ. (Nem mintha jelenleg nem lenne őrült, csak itt még egy lépéssel tovább megy.) Teljesen normális emberek egyik pillanatról a másikra brutális gyilkosokká válnak. Járványszerűen. Mindenki mindenkinek az ellensége lesz. Nem csupán verbálisan, mint manapság, amikor minden frinc-franc semmiségért elképesztő módon szapulják egymást vadidegenek is, csak mert ebben-abban nincsenek azonos véleményen. Ebben a megőrült világban nem is kell vélemény-különbség, nem kell indok sem az ölésre. Bármi és akármi gyilkos eszközzé válik, ami éppen a gyilkosok kezében van.
A hentes a bárdjával sarabolja az üzletébe betévedteket, a családapa agyonlövi a feleségét, a gyerekeit, a munkanélküli kamasz egy kötőtűvel leszúrja a testvérét, a park őre a levélszurkáló botját vágja egy pihenő pár fiú részlegének a torkába, férjuram egy működő elektromos fúrót nyom élete párja arcába, Dylan Dogot a rendőrségen az egyik tiszt kezdi fojtogatni egy sállal... Mindenki, mindenhol, mindennel gyilkol.
A történetben fontos szerepet kap egy atlétatrikós arisztokrata, aki feltalálta a hátra akasztható rosszdetektort, ami kimutatja a rosszaságot. S a rosszdetektor a rosszaság exponenciális emelkedését mutatja Londonban. A lord bízza meg Dylan Dogot, de maga sem tétlenkedik.
Dylan Dog nyomozni kezd, és feltűnik neki, hogy a titok nyitja a gyilkos tárgyakban van: mindegyik vadonat új, s egyetlen cégtől rendelték őket...
Pörgős, véres, üldözős, izgalmas történet. S jó lenne, ha csak annyi lenne a megoldás, mint ebben a történetben, s nem a lelkünkben lenne a titok nyitja!
Dylan végső megoldása ötletes, döbbenetes, letaglózó.
A DÉMON SZÉPSÉGE
Nos, igen! A rajzok! Nem Dylan Dog-osak. Nem Bonellisek. De már a Prológusban szinte arcon csap a belőlük áradó élet, energia, plasztikusság. Messze nem olyan részletekbe menőn kidolgozott, mint a Bonelli-rajzok általában. De a zaklatott nagyvonalúság, a dinamizmus, az elnagyolt, de vasmarkú részletek, mozdulatok, arcok, ha csak az előző történet ábrázolásával hasonlítom össze, sokkal többet elmond, sejtet mint a megszokottak. Megkockáztatom, hogy bár a történet nem művészi, csak remek, de a képkockák bizony azok.
Valami olyasmit képzelj el, ha hasonlítanom kell, mint amilyenek a Watchmen rajzai voltak. Csak nem annyira amerikai.
Dylan Dogot megkeresi egy egykori bérgyilkos, akit gyilkosságért felkötöttek. Meg akarja találni az egykori megbízóját, aki csőbe húzta, mert nem ő, a bérgyilkos ölte meg a gyönyörű nőt, akinek a meggyilkolásáért fellógatták. Újra mondom, a felkötött bérgyilkos keresi meg Dylan Dogot.
A történet többszörösen barkács. Tudod, csavaros, csak Szerelmetesfeleségtársam az ilyen sztorikat barkácsnak hívja. A végére már kapkodtam a fejemet, hogy akkor ki kicsoda és micsoda. De maga a történet nagyon bejövős. Próbáltam eldönteni, a sztori tetszési indexét mennyire befolyásolta az ábrázolási mód, de nem jutottam magammal dűlőre. Ezért azt mondom, úgy tetszik ez az epizód, ahogyan van.
Egy apró (vagy nem is apró fenntartással. Lásd az alábbi keretes szöveget!
Az ábrázolás és a sztori ügyessége miatt fittyet hánytam a szokásos teológiai fenntartásaimra is. Mert ismét a lélek halhatatlanságára épít a történet.
Amiről már több esetben elmondtam, hogy nem létezik. Nincsen test nélkül csámborgó lélek, az ember a test, lélek és szellem egysége. Ha bármelyik elvész, vele vész az ember mindenestül.
S nem, a Biblia sem tanítja, hogy lenne halhatatlan lelkünk. Sőt inkább az ellenkezőjéről beszél mindvégig.
Itt és most én nem részletezem újra, amit máshol már többször elmondtam. Ha az alábbi linkre kattintasz, A halál természete alcím alatt ott van az összefoglalása annak, amit erről magam is gondolok.
Szerintem érdemes egyszer időt szánni rá, nem kell belőle túl sok, mert nagyon elgondolkodtató. Különösen a mai spiritiszta (és nem spirituális) dömpingben. Amibe, innen nézve, biza' a Bonelli nem egy alkotása is beszállt a buliba.
AKÁRKI, SENKI, MINDENKI
Csak egy szösszenet. Huszonhárom oldalas, zavarba ejtő történet. Amikor a zavar okával első alkalommal találkoztam, azt hittem, az alkotók elrontottak valamit. Amikor másodszor szembesültem vele, gyanakodni kezdtem. És hülyeségnek tartani a történetet. Mint egy kábszeres trip. De a végére kiderül, hogy egyáltalán nem erről van szó.
Ebben az esetben is arról van szó, mint az előző történet esetében: annyira jók a rajzok, hogy önmagukban már azok megnyertek maguknak. Akkor is, ha a fentivel ellentétben itt maga a sztori nem olyan ütős. De elmondani semmit sem fogok róla, csúnya spoiler lenne, azért nem. Az utolsó két történet ábrázolásmódjáról nem tudott nem eszembe jutni két klasszikus, magyar alkotó: Zórád Ernő és Sebők Imre.
Fumax, Budapest, 2015, 216 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155514241 · Fordította: Bayer Antal
9/10
2023 márciusának háromnegyede. Szorgos-dolgos, fizikai melós, épkézlábtalan nap volt a dolgozdában. Alig vártam, hogy leüljek. És sikerült a kedvenc kekizöld sapimat is elhagynom, bár holnapra még van két tippem a keresésre. Reménykedem... (Nem lett meg. :-/ )
Viszont megérkezett az új Xiaomi fülesem(sünk), amire sikerült rábeszélnem a dolgozdát, mondván, hogy munkaeszköz a vezetéshez. Köszi, Nóri! Itt is marad a remény, hogy a céljaimra megfelelő lesz. (Az lett, bár elsőre megriadtam, olyan vacakul szólt a letöltött lejátszóval. De a lejátszó cseréje megoldotta a dolgot. Plusz hozzátettem egy equalizer-progit, azzal meg csodás. Különösen ennyi pénzért. Legalább
