A Sergio Bonelli Editore minden sorozatának vannak természetesen eredet szerzői, akik kitalálják, megalkotják az adott sorozatot. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy egy adott sorozat minden darabját mindig ugyanazok a szerzők készítik el. Ahogyan az például az eredeti Asterix- vagy Lucky Luke-füzetekkel történt. 

A Dylan Dog viszonylag régen, 1986-ban látott napvilágot. Ez a két történet 1990-ben és 1996-ban, az olasz sorozat 43. és 100. kötetében. Vagyis eredetileg nem egyszerre kerültek az olvasók kezébe. Mégis egységes, kerek egészet alkot a két történet. Vagy ha nem is egészet, de nincsen semmi stílus- elbeszélőmódbeli eltérés a kettő között. 

Ez önmagában erény. Meglátjuk, valójában mennyire az... 

Kibújik a szög a zsákból, avagy egy félművelt panelproli brutális önvallomása

Úgy gondolom, nem vagyok buta. Persze ki gondolja azt magáról teljes őszinteséggel, hogy az?0 Vagyis ezzel a mondattal nem mondtam semmit.

Viszont észrevettem, hogy nem vagyok valami okos. Nem állnak össze túl gyorsan a dolgok, szinte egyáltalán nincsenek új gondolataim, felismeréseim.

Nem vagyok lusta gondolkodni, de már nem erőlködöm, hogy megértsek olyan dolgokat, amiket úgysem fogok megérteni, hogy úgy tegyek, mintha érdekelne valami, ami közben egyáltalán nem érdekel. 

Szeretek önmagam előtt azzal tetszelegni, hogy van önálló véleményem, hogy meglátok összefüggéseket, miközben a véleményem jobbára csak összeollózott, montírozott vélemény. Van bennem kreativitás, de csak csínján, visszafogottan. A kreativitás komoly segítség az összeollózásban, a montírozásban.

Egy időben volt bennem komoly adag sznobizmus, de mert befelé sem tudtam érvekkel védeni, amit úgysem értettem, rájöttem, hogy izzadtságszagú véleményeim hangoztatásánál sokkal jobban járok, ha őszintén bevallom, hogy valamiről fogalmam sincsen, hogy képtelen vagyok felfogni, rendszerbe tenni. Mert ha leplezem is, előbb-utóbb úgyis sánta kutya leszek, aki addig jár a kútra... :-)

Éppen ezért olvasni sem vagyok hajlandó olyasmit, nem dafke, hanem tapasztalatból, amiből már az ismerkedés idején az jön le, hogy húdesokrétegű, összetett, utalásgazdag, meg hasonlók. Azért nem, mert nem vagyok elég művelt, hogy ezeket megértsem, felfogjam, és nincsen elég memóriám, hogy a raktárból a hívószavak életre keltsék a megfelelő tetszhalottakat. Ezért meg sem próbálok úgy tenni, mint akit akár egy fél percre is érdekelt volna az Ulysses és bármit is értettem volna belőle a próbálkozásaim során. 

A magam részéről a hasonló alkotásokat, legyen az irodalom, film, képzőművészet, bármi, egy laza mozdulattal a lila kategóriába hajítom.

Ami számomra azt jelenti: öncélú intellektus-maszturbáció, amit jobbára csak az érthet meg, aki alkotta.

Tudom, ez végtelen leegyszerűsítés, de egy saját versem döbbentett erre rá. Mármint, hogy amit magamnak írok, a saját tapasztalataim alapján, a saját impresszióimból, az másnak az én tapasztalataim, átélésem nélkül ugyan hogy a viharba mondhatná el ugyanazt? Egyáltalán: az én történelmi, érzelmi hátterem nélkül egyáltalán hogyan kaphat értelmet? 

 A nyuszika töprengés nélkül elfutott, 
kétszer nézett csak vissza, 
minden megbánás nélkül, 
csak kíváncsian: 
– Volt! De lesz máshogyan is, hidd el!

Az egér csak benézett hozzám. 
Keskeny pofijának titkát
hagyta csak itt: 
borzongást és vágyat.
– Tudod, tavasz volt csak!

A madárkát én nem engedtem leszállni. 
Szürke tolla másnak láttatta ugyan, 
de engem riaszt a szürke: 
olyan átmeneti. 
– Kérlek, röpülj tovább, elfáradsz csupán!

Magától értetődik, gondolom én, hogy itt nem egy privát állatkert leírása, nem a házi fauna bemutatásával próbálkoztam. Ha tudod, hogy a vers címe az, hogy Ők voltak, akkor már van mibe kapaszkodnod. De mégis csak találgathatod, miért nyuszika, egérke és madárka, s hogy mire utalgatok magamnak olyan momentumokkal, mint hogy a nyuszika töprengés nélkül futott el, kétszer nézett vissza, meg miért kellett borzongani az egértől, és mi a fenét mond a tavasszal? Még a madárka a legegyértelműbb. 

Nem akartam titokzatoskodni ezekkel a sorokkal. Magamnak írtam őket. Én tudom, mi van mögöttük. S ezáltal elárulják, miért is nem szeretem igazából a verseket. Meg az egyéb alanyi alkotásokat. 

Ezzel együtt vannak esetek, amikor valami megfog akkor is, ha a valós mondanivalóról fogalmam sincsen. Ilyen volt például, és nem véletlenül éppen ezt citálom ide, bármilyen változatban a 2001 Űrodüsszeia. 

Amit sohasem értettem meg, mégis mindig kedveltem. Szintén minden változatban. Még képregényben is. (A fenti képet nem véletlenül tettem éppen ide, gondolom, egyértelmű.)

No, a helyzet az, hogy a félművelt panelproli ugyancsak zavarban van ezzel a Dylan Dog-kötettel kapcsolatban. Valahogy nem mer semmi egyértelműt kijelenteni róla. Mármint azon kívül, hogy szó sincsen egyértelmű, lineáris történetekről, szigorú logika alapján vitt vonalvezetésről, egyértelmű üzenetről, mondanivalóról, mi több, történetről. 

Senki története

Már a műfajjal is vannak gondok. Mert rendben, horror, mert van benne zombi, meg aztakurva-trancsír. De ha akarom, akkor metafizikai sci-fi, de akár nyögvenyelős fizikai, filozófiai, hm, metafizikai történetről is beszélhetek. 

A baj csak az, hogy nem egyértelmű, miről is van szó. Nem csupán a történet kásás számomra, hanem az üzenet is. Vagy éppen ezért az. 

Simán elismerem, hogy az ilyen-olyan, ide-oda váltások zseniálisak. Akkor is, ha a Dylan Dog melletti főszereplő motivációit meglehetősen zavarossá teszik. Mert hol elképesztőn naturalista szadista gyilkos, hol szerény-szolid, kicsit feminim, balf@sz zombi. 

Nehezen követhetőn ugrálunk a valóság és az álom, álmok között, az univerzumok valóságai között. Dylan Dog hol szaxofonon, hol klarinéton játszva kapcsol ki. Csak azért, hogy kapjunk valami stabil viszonyítási pontot, melyik is a mi valóságunk. Illetve Dylan Dog képregénybeli valósága. Ahol felmerülnek olyan kérdések is, hogy vajon azért gyilkolja-e egy meghalt ember az élőket, mert nem tud mit kezdeni önnön halál utáni életével, s ha már a sajátja nem lehet, hát másnak okoz halált? 

Nagyobb baj, hogy halvány sejtésem sincsen, az alkotók egyáltalán mire akartak kilikadni. De úgy egyáltalán nem tudom. S ezért az egésszel nem tudok mit kezdeni... Ezzel együtt nem mondom, hogy nem voltak pillanatok, amikor azt gondoltam, hogy na, mos, mintha... Olvasd csak ezt a szöveget! (A második képen az alak agonizál. Ezt tudnod kell. Főleg, hogy értelmet kapjon a szöveg.)

Xabaras

Az alcím egy nevet takar. Még a titokzatos Xabaras feltűnése sem enyhíti a zavaromat. Arról nem is beszélve, hogy Xabaras figurája kezdettől fogva sem tetszett. A kezdettől fogva kifejezést úgy értsd, hogy a Dylan Dog első magyar számától kezdve. 

Már ott az volt róla a véleményem, hogy egy nagyon át nem gondolt alak. Mindenféle szempontból át nem gondolt. Izé: semmiféle szempontból át nem gondolt alak. 

Xabaras azért van, hogy legyen, aki nagyon gonosz. Nekem már külsejében sem volt meggyőző soha. Mintha egy kezdő rajzoló nagyon élethűen akarna egy arcot lerajzolni, de bárhogyan erőlködik, szétesik az egész.

Xabaras minden valóságban pszichiáter, és mindenhol az élőhalottakkal van kapcsolatban valamilyen formában. 

Értem én, hogy nem lehet minden abszolút gonosz figura Joker-összetettségű, de Xabaras semmilyensége szinte bántó. Mindenféle szempontból az. Ebben a 10. kötetben mindkét történetben főszerepet kap. Érthetetlen számomra a szerzők ragaszkodása a figurához. Szintelen, szagtalan, vagyis inkább izzadtságszagú, karakterhiányos alak. 

Dylan Dog története

Mármint abban az értelemben Dylan Dog története, hogy ebben az epizódban feltárul Dylan Dog múltjának a története. 

Hm, feltárul... Feltárul? Vagy jobban jártunk volna, ha nem történik ilyesmi? Mármint feltárulásnak álcázott újabb szívásgyanús agymenés. Mármint hogy az alkotók szívtak valami ihlet-serkentőt, mielőtt munkához láttak. 

Pedig a történet lényegesen lineárisabb mint a Senki története. Itt legalább tényleg van valami összefoglalható történet. Amit nem foglalok össze, mert akkor elspoilerezem a sztorit, az pedig cssúnya dolog. Ám, az, hogy ez érthetőbb mint az első tripp, nem azt jelenti, hogy minden részletében olyan világos mint egy hét napig tartó nappal. Erről szó nincsen. Csak valamivel világosabb. s nagyon lényeges, hogy csak valamivel.

Van, lesz itt identitás-kérdés, van időutazás, van más bolygó, onnan származó,kétes meghatározású lény, aki aztán alakot vált, és érthetetlen módon... na, ezt sem árulom el. Inkább folytatom a sort: van az óceán mélyéről felhozott őshalcsoda, amiből valami univerzális átjáró nyílik... Pedzed már,mi minden vár rád?

S persze, vannak, lesznek zombik, akik ellen lehet kűzdögetni, ismét megjelenik Xarabas, akiről kiderül (vagy sem), hogy ő tulajdonképpen... Hogy aztán Elme Labirintusában, ami a tenger mélyéről felhozott őshal vagy mi, aki/ami egy azonosságú... Á, ezt sem mondom el, pedig olyan tutin érzékeltetné az ad hoc jellegű sztorivezetést, hogy az csuda! 

S akkor most...?

Semmiképpen se higgy nekem! Akaratlanul is úgy átvághatlak mint a csuda! Már csak azért is, mert ha a moly.hu értékeléseit nézem, én vagyok az a csodabogár, vagy az az blogger, akinek a agysejtje elpusztul a végletes magánytól: mindenki másnak tetszett ez a könyvecske. Én vagyok az egyetlen, aki széllel szemben nem tetszekilek és lelkendezek. 

Meg aki továbbra sincsen kibékülve a rajzokkal sem. (Mert az első könyv első történeténél sem tetszettek Stano rajzai. 

Ráadásul itt a színezés sem tetszik. Míg más csuda lelkes ezzel kapcsolatban is. Nekem olyan, mintha a Paint-ben készült volna: ha valami piros, akkor bizony piros, de mindenhol és nagyon, ha valami kék, ha valami lila... 

Szóval ez a félművelt, idősödő panelproli csak mondja a magáét, ne is foglalkozz vele! Csak nyomj egy tetszik gombot. Nem mintha marhára érdekelné, hányan tetszikelik, csak azért, hogy terjedjen a jó híre, mert szokott értelmeset is írni. Amikor szerinte értelmeset olvas... Eh! 

[legyintés]

5/10

Frike Comics, Budapest, 2021. 188 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891229 · Fordította: Nagy-Mihály Ágnes 

2023 augusztusának háromnegyede, egy nappal az államalapítás ünnepe előtt. Amit valahogy soha nem tudtam átlni,átérezni. Az „István, a király” óta meg végképp nem. Mintha örülnék, hogy Kádár rendszert alapított. 

Tegnap eljutottunk a könyvtárba, Szerelmetesfeleségtársam is eljött velem. De sajnos úgy jött ki neki a lépés, hogy a büfébe nem tudtunk beülni enni egy melegszenyót. Egy kávé lecsúszott, de az is iparkodva. Viszont mert zárás előtt fél órával lehet utoljára raktári kérést indítani, és én túl későn kaptam észbe, három perccel múlt fél hat, már nem tudtam lekérni egy kétkötetes könyvet. 

Hiányzott már a könyvtárazás. Különösen, hogy a gyulai könyvtárban találtam egy háromkötetes (és ez még nem a vége!), kamaszoknak szóló irodalomtörténetet, és szerencsémre itt is meg van. Igaz, csak a második-harmadik kötet volt bent. 

S közben megy az agyalás Szerelmetesfeleségtársam részéről, mit kellene tenni, merre kellene lépni, hogy tíz éven belül, illetve most már nyolc, meg tudjuk adni a teljes hitelünket. Van A-terv, B-terv, C-terv, és eddig mindegyik bukik valahol. Leginkább rajtam, és a szar béremen. Amiben benne van a lúzerségem. 

Isten bizony, a legszívesebben leülnék valahová egy fa alá, és ott úgy elücsörögnék néhány évtizedet, a könyveimmel, a számítógéppel, a Handelsgold szivarkáimmal, jó néhány üveg kézműves sörrel vagy muskotályos borral, és ott úgy el is lennék, békén hagynám a világot...