Ja, aha, megint a rémálom-nyomozó. Az előző füzet mássága után kíváncsi voltam, milyen az, amikor valóban rémálom-nyomoz.
A helyzet az, hogy ezzel a kötettel ismét sikerült némileg mellényúlnom a könyvtárban. A két történet közül az első sorozatgyilkosos, semmi túl-, más- és egyéb világ, de a körítés a maga vérfröcsögésében is olyan mulatságos lett, hogy azonnal megnyert magának. A második történet annyira nem, aztán ki is csapta a biztit.
Ha fogalmad sincsen, miről beszélek, de érdekel, velem tarthatsz ám!
Mondjuk egész pontosan nem tudom, mi a csudának próbálkozom olyan témával, közeggel, ami soha nem érdekelt igazán, és becsülni sem tartottam sokra. Nem vitázom: magától értetődik, hogy mindent lehet jól és rosszul is csinálni. Ahogyan az is, hogy minden műfajnak lehetnek mesterei és kutyaütői is. Meg erős középutasai is, akik sokszor csak a műfajok farvizén, a kliséikkel élnek túl.
Mivel soha nem érdekelt igazán a horror semmilyen formában, nem érzem magam hivatottnak arra, hogy műfajon belüli minősítéseket, összehasonlításokat tegyek. Miért hazudnék: a meglevő ujjaim száma elég, sőt sok is ahhoz, hogy az olvasott, látott horrorokat felsoroljam.
Azt viszont nem mondom, hogy mindegyik hatástalannak bizonyult, amelyikkel behatóbban találkoztam. Anno a Madarak után alig mertem átmenni a Baross téri, akkor felülről még teljesen nyitott arénáján, mert azt a galambok megkülönböztetetten kedvelték. Vagy amikor a Ragyogást láttam és olvastam, éppen szállodában dolgoztam. Szerinted? Tél volt, vendég alig, tök egyedül voltam az adott emelet adott szobája előtt. A szobaajtók egytől egyig tárva nyitva, nagytakarítás alatt állt az emelet. S ahogy elmentem az adott szoba előtt, bentről, a fürdőből valami zaj hallatszott... Szerinted mennyi idő alatt hagytam el a folyosórészt?
Szóval eszembe sincsen azt mondani, hogy a horror hatástalan műfaj. A jó horror hatásos. A hatása a telt nadrágokban, a későbbi szorongásokban, a képi sokkolás erejében rejlik.
De ha megkérdeznéd, hogy mi értelme van a Madaraknak vagy a Ragyogásnak, bajban lennék. Nem azt mondom, hogy nincsen nekik ilyen. De azt igen, hogy a magam részéről hiába is próbálkoztam a megtalálással. Még a külső segítség is kudarcot mondott. Meg akartam érteni, mi a horror lényege. Mármint azon túl, ami adja magát. S hogy van-e neki ilyenje egyáltalán. Feladtam.
Szóval emiatt aztán, könnyen beláthatod, furcsa ez az erőlködésem Dylan Doggal.
Várj! Nem! Most hazudok! A The Walking Dead képregény első történet-folyama, úgy rémlik, a huszonegykettedik füzetig tartott. Na, az lenyűgözött. Nem, nem a sztori. A zombikkal, vámpírokkal, vérfarkasokkal a világból ki tudsz üldözni. Simán. A viszonyok, a viszonyulások, na az, az aztán ott volt a The Walking Dead-ben. Változatosan, érdekesen, elgondolkodtatón,majdnem mindvégig. A zombik [legyintés] csak díszlet és kellék voltak mindehhez.
De ez még nem indok a Dylan Dog olvasgatására. Valószínűleg a Morgan Lost-képregények minősége tehet róla, hogy próbálkozom. Meg a kiadó, a Sergio Bonelli azonossága, S még az is, hogy a z előző, a hetedik résszel azért belenyúltam a jóba. Az sem horror, viszont nagyon hangulatos, nagyon ötletes képregény volt.
Lássuk tehát a nyolcadik részt!
ÉJFÉL UTÁN
A szerző Tiziano Sclavi, Dylan Dog atyja. A rajzoló Giampiero Casertano.
Dylan Dog hazaérkezik a kocsijával, és a homlokára csap, amikor indult, megint elfelejtette eltenni a lakáskulcsát. Barátja, segítője, Groucho viszont alszik. Nagyon alszik. Annyira, hogy nem is reagál Dylan kopogtatására, csengetésére. Csak a szomszédok reagálnak. Az első képkockák megadják a történet hangulatát.
Dylan mit tehet, elindul vissza a barátnőjéhez. Egy telefonfülkéből fel akarja őt hívni. A brutális pech-sorozata itt veszi kezdetét. Ezt a negatív-szériát a szerzők kimondhatatlanul ügyesen, okosan építették fel. Ráadásul párhuzamosan futtatták a gyilkos történetét is. A csendes hazaérkezésből egy őrült, zaklatott, hajszás, életveszélyes, véres üldözősdi válik. De közben van esélyünk mosolyogni is. Még a gyilkolás közben is.
A cselekmény az, ami: egy őrült éjszakán az őrült gyilkos nyomában, előtt, mögött, hulló hullák, félreértések , meglepetések, majd Groucho nagy poénja, ami Dylan számára az egész zaklatott éjt okozta.Roppant szórakoztató, borzongató, néha mulatságos túlzás. Jó, na! Nem mond semmit, nem is akar több lenni, mint szórakoztatás. De annak kiváló. Pont.
Ja, és nem horror: maximum thriller.
BOSZORKÁNYÜLDÖZÉS
Program-képregény, amit a félelem szült. Ami gyakorlati szempontból teljesen jogos.
A Boszorkányüldözést valós események inspirálták: Tiziano Sclavi ezzel a történettel válaszolt 1992-ben azoknak az olasz politikusoknak, akik akkoriban a fiatalság megrontásával vádolták a képregényeket.
– olvassuk a belső borítón. Valahogy már ekkor rossz érzésem volt vele kapcsolatban.
(Tényleg, nem belemagyarázom. Néha működik az intuícióm, már gondolkodtam rajta, hogy valahogy tudatosabban kellene használnom, és valahogy fejleszteni is jó lenne.)
Nem tudom, mi történt pontosan 1992-ben Olaszországban a képregény-fronton. Ha az, ami ebből a képregényből kiderül, akkor arról van szó, hogy némely politikusok felfigyeltek a képregényekben tomboló brutális erőszakra, és úgy vélték, annak permanens szemlélése nem biztos, hogy jó hatással van a fiatalságra. Ha hihetünk ennek a képregénynek, léptek is. De a Dylan Dogot és társait a mai napig megjelenteti a kiadó, tehát a tiltásból nem lett tartós termék.
A családi legendárium szerint a Magyarországon bemutatott valamelyik Robin Hood-film hatása a néhány háztartásban barkácsolt íjjal pontosan gyerekszembe lőtt nyílvessző lett. Nem tudom, így volt-e, de tény, hogy a Minden lében két kanál bármelyik epizódjának a megnézése után én voltam egy személyben Lord Brett Sinclair és Danny Wilde, s ebben a biztos tudatban izzadás levegőbunyóztam a képzelt ellenfelekkel a Szerdahelyi utcai lakásunk macskaköves udvarán. De volt, hogy Old Shatterhandként tettem ezt, és ötévesen legalább olyan jóképű és erős voltam, mint Lex Barker.
Szóval azért egy legyintéssel negligálni a gyerekek utánzókészségét, befolyásolhatóságát legalább akkora botlás, mint azt gondolni, hogy aki megnéz egy horror bármit, az másnap belezi kifelé a családját vagy a barátait.
Viszont az tény, hogy a gyerekkoromban nézett filmek, olvasott könyvek, lapozott képregények, tény, ami tény, a közelében nem voltak a maiak realitásának. Ha verekedés volt, akkor nem fröcskölt a vér, a kard nem szúrta át a galád ellent, a géppuska nem szaggatta cafatokra a mellet, nem szaggatta le tőből a lábakat, az asztalt nem díszítették vértől csöpögő, levágott fejek, és így tovább. A Madarak horrorfilm, de semmi ilyesmi nincsen benne.
A ma termékei abszolút reálisak. Ez a képregény is.
Nem tisztem, mert ismerem sincsen hozzá, vajon hogyan hat a reális képi brutalitás a csemetékre. Én például soha nem szerettem ilyesmit nézegetni. Semmiféle feszültségemet nem vezette le, semmiféle agressziót nem oldott fel bennem. Nem féltem az ilyen látványtól, nem undorodtam tőle, egyszerűen, döntő többségében értelmetlennek tartottam/tartom. Tény, ha valami csonkolásos jelenetet nézek, összeugrik a gyomrom, ökölbe szorul a kezem. Például a fenti képnél is. (Tudom, ez nem csonkolás...)
Nem tudom, gyerekként hogyan hatott volna rám az ilyen reális látvány. De azt is tudom, hogy egyszer beültem egyedül a moziba egy Koncert szólópisztolyra című filmre. Semmire nem emlékszem belőle, csak egyetlen jelenetre: premier plánban mutattak egy golflabdát. Lendült az ütő, telibe kapta a labdát, az messzire szállt, és alóla azonnal felugrott egy halott keze a föld alól. Évekig kísértett a látvány.
Ahogyan az Alfa holdbázis azon része is, amikor egy pasi látta egy csillag születését, és onnantól mindenféle energiát elszívott: tárgyakból, emberekből. A végén egy lézerfegyverrel lelövik, elszenesedik, összeesik. De a lézer is energia, hát elszenesedve, világító szemekkel csak feláll még utoljára. Hatásos jelenet még felnőttként nézve is, pedig a sorozat a mai szemmel nézve technikailag már bizony gagyi. Na, de a világító szenes pasi is évekig vissza-visszatért, és némileg meghatározta a sötéthez való viszonyomat.
A Dylan Dog-sztoriban államilag kezdik szabályozni az ifjúsági képregények tartalmát.
S ezzel a képregény nagyon érzékeny területhez nyúl: a szólás- és a sajtószabadsághoz. Tilthatja-e az állam bárminek a megjelentetését, szabályozhatja-e tartalmi szempontból a könyvpiacot?
A problémafelvetés hazánkban is ismerős, gondolj csak a LMBTQ-mesekönyv körüli felbolydulásra, de akár a gyermekvédelmi-törvény módosítását követő nemzetközi felhördülésre is. Az utóbbira azért, mert bizonyos nemi viszonyulások propagálását megtiltotta a gyermekek körében, s ez természetesen érinti a kiadványok piacát is.
Vagyis valós a kérdés. Ahogyan ebben a képregényben is, némelyeknek az elevenébe: a megélhetésük múlik rajta. A szerzők szerint pofonegyszerű a probléma értelmezése.
- A szólás- és sajtószabadság mindenek feletti
- A szólás- és sajtószabadság mindenek felettisége égisze alatt mindent szabad
- Aki ezzel nem ért egyet, náci és fasiszta, mert könyvet a nácik és a fasiszták égettek
- Aki ezzel nem ért egyet, azon túl, hogy náci és fasiszta, azon felül, ha tesz is ellene, az inkvizíció szellemét éleszti fel.
- Az inkvizíció, mint tudjuk, kínzással, borzalmakkal és halállal tiltott minden, az övétől eltérő eszmét.
- Az inkvizíció a katolikus egyházhoz kötődött, tehát vallásos intézmény volt.
- A vallás a múlt képződménye, a múlthoz a konzervatívok ragaszkodnak.
- A konzervatívok tehát nácik, fasiszták és inkvizítorok.
Az a helyzet, hogy ez azonkívül, hogy eget verő marhaság, a magam és több, velem azonos platformon álló ismerősöm nevében kikérem magamnak!
Egyfelől a felvetett problémát értem, valósnak is találom. Ám érvnek az állami beavatkozás ellen mindössze azt felhozni, hogy szegény rajzoló lezüllik, gyilkossá és halottá válik ennek következtében, valahogy sutának, dilettánsnak és programszerűnek tartom. Ahogyan az is mulatságos, hogy a horror-képregények melletti másik fő érv, hogy az érintett korosztály képviselője bocsánatot kér a rajzolótól, mert az ő apja indította el a lavinát az olvasmánya miatt. És a skac elmondja, hogy a borzalmakat a baráti köréből senki sem veszi komolyan, ez csupán szórakozás. Itt az első röhögésen túl nem tudtam, ne sírjak-e inkább.
Persze, érvek ezek is. Egy élet is élet, s lehet érv a műélvezet is. De súlytalan, lufipukkasztós érvek azzal szemben, amire érvelnek. Annyira átlátszók és suták, hogy kedvem sincsen ellenérveket írni rájuk. Ahogy a náci, fasiszta, inkvizíciós párhuzamokra sem.
Inkább azon tűnődtem, van-e, kell-e, hogy legyen bármiféle határ az ábrázolásban? S hol van a határ? Szabad-e mindent ábrázolni, és mi fér bele a mindenbe?
Nem ezért tettem félre, mert nem vagyok prűd, legalábbis nem tudom, hogy az lennék, jobbára én háborítok fel másokat a megfogalmazásaimmal, de amikor kinyitottam „A pokolból” című igen vaskos képregényt és a sehányadik oldalon szemközt találtam magam egy merev farokkal, amit egy hölgy vert lelkesen, és kommentálta is mit csinál. Majd a következő képen magától értetődő természetességgel ült rá, az addig határozott kézzel kényeztetett merev bránerre. Az aktust premier plánba szemlélhetjük, a hölgy punájának mindenféle altesti ajkaival egyetemben.
Nem vagyok álszent. Imádom a meztelen női testet, ha megfelelő nincs nála esztétikusabb, izgalmasabb látvány. Meg volt, hogy szeretkezést pornónézéssel vezettünk be,mert igen, persze, hogy izgató lehet nézni egy szeretkezést. Azt sem mondom, hogy a szexualitás ábrázolása önmagában és minden formában elvetendő és bűnös. Meg azt sem, hogy a képregény gyerekműfaj. De ez a pár képkocka a „A pokolból” képregényből lesokkolt. A realizmusával és az előfordulásának indokolatlanságával.
Adja magát a kérdés, hogy a Boszorkányüldözés alkotói, szerkesztői számára beleférne-e mondjuk egy pedofil kapcsolat naturális ábrázolása a szólásszabadságra hivatkozva egy történetükbe? S ha nem, akkor mégis van határ?
De leginkább egy vaskos csúsztatás vette el a kedvemet ettől a történettől.
– mondja a főinkvizítor, biztos kézzel a helyére téve a konzervativizmus egészét. Mintha az nem lenne más, mint véresszájú és -kezű belemerevedés a múltba, a hagyományba és a tekintélybe. Ami úgy, ahogy van elképesztő hazugság. Azt nem hiszem, hogy ennyire műveletlenek, tájékozatlanok lennének az alkotók és a kiadó. Ez erőteljesen koncepció-gyanús. A cenzúra cenzúrája.
Összekötve a mondanivalót az előző képekkel: a konzervatívok fasiszták, nácik, képesek a fájdalmat, a szenvedést a halált választani az elveik terjesztésére.
Aki konzervatív az az elnyomás embere, eszköze, kiváltója és végrehajtója.
Ez már akkora marhaság volt, hogy ha nem egy oldal van hátra, a sarokba hajítom a képregényt. (Mégsem, nem az enyém, könyvtári példány, vigyázok rá.) S akkora marhaság, hogy egyszerűen magyaráznom sincsen rajta mit.
(Arról nem is szólva, hogy a cenzúra fogalma a mindennapi gyakorlatban éppen nem a konzervatívokhoz kötődik. Próbálj ki néhány olyan tiltott szitokszóvá lett kifejezést, mint például a „néger” vagy a „cigány” szó. Próbálkozhatsz a „női-férfi princípiumokkal” is.)
De azért az még eszembe jutott, és nem tudom nem leírni, hogy valahogy szelektív a történelmi emlékezet a Sergio Bonelli Editor háza táján. Mert elfogadom, hogy az Olaszországban is elforduló fasizmus számukra testközelibb bármi másnál, meg, ugye, a Vatikán is arrafelé van, de azért a diktatúrával és a cenzúrával a konzervativizmus összekötni úgy, mintha a hetven évig tomboló baloldali kommunizmusról, a háromszázmillió áldozatáról, a brutalitásáról, az ellentmondást nem tűrő diktatúrájáról semmit nem tudnának, hát, apám, ez már hihetetlen bravúr! Arról nem beszélve, hogy a baloldali diktatúrák sem voltak éppen a szólás- és sajtószabadság édenei. Például a Bonelli-képregények rohadtul esélytelenek lettek volna. Hiába balról szólnak be.
Ha ez a képregény a válasz, ahogyan a bevezetésében áll, akkor meg kell kérdeznem: tulajdonképpen mi a kérdés?
Frike Comics, Budapest, 2019, 196 oldal · puhatáblás · ISBN: 97896399986121
Éjfél után: 9/10
Boszorkányüldözés: 2/10
Átlag: 5,5/10
2021 augusztusa az utolsókat rúgja, lízingelt csimotám nagykorú lett, megvan az első három tetkója, és tegnap fél év után láttam a fiamat és a párját Szigetszentmiklóson. Már hiányoztak.
