TELIHOLDAS ÉJSZAKÁK
Írta: Tiziano Sclavi; Rajzolta: Montanari & Grassini
ANNA NEVER KÍSÉRTETE
Írta: Tiziano Sclavi; Rajzolta: Corrado Roi
A Dylan Dog is a Sergio Bonelli Editore istállójának egyike. Eredetileg a könyvtárban futottam össze vele, és kalandvágytól űzötten magamhoz ragadtam. Pedig nem kedvelem sem a spiritiszta-, sem a horror-történeteket. Ahogy ezt már minden egyes alkalommal elmondtam a Dylan Dogok és a Dampyrok értékelésekor. Ahogyan a Dragonero esetében meg azt, hogy a fantasyt sem kedvelem. Erre, nézd csak, rendre ilyeneket olvasok a Bonelliéktől.
Úgy fest, nem csupán Szerelmetesfeleségtársam bűvölt el (De, igen, ezt tetted, kedvesM, kétségtelenül boszorkány vagy, aminek az a legfőbb bizonyítéka, hogy tagadod, hogy az lennél; ugyan melyik boszorkány ismerte el, hogy az lenne? Na, ugye, hogy megint igazam van!), hanem ezek a Bonelliék is. Illetve magyar kiadójuk a Frike Comics.
Akiktől recenziós példányként kaptam ezt a Dylan Dogot. Nagyon szépen köszönöm!
Dylan Dog a rémálmok nyomozója. Amint az köztudott. Ha mégsem az, mármint nem köztudott, akkor immár legyen azzá. Megérdemlik az alkotók!
S ebből azonnal adódik a kérdés, hogy a viharba lehet a rémálmok után nyomozni? Ha a rémálom-nyomozó helyett azt mondom, paranormális nyomozó, közelebb kerülhetsz ahhoz, amiről a sorozat szól.
S ki fizeti a révészt? Illetve a rémálom-nyomozót? Nem is hinnéd, mennyi probléma van arrafelé!
Keresgéltem a neten egy tisztességes bibliográfiát, de bár rengeteg adatot leltem a Dylan Dog történetéről, kapcsolódásairól, nem találtam egyetlen helyet sem, ahol felsorolták volna az eddig megjelent füzeteket. Vagy legalább megmondták volna szegény kicsi keresgélőnek, hány képregény is jelent meg eddig ezen a címen. A legnagyobb szám, amit találtam: 401. Az első száma 1986-ban jelent meg. '86-ban valamikor. Feltételezve, hogy '86 januárjában, most meg március van, akkor az a harmincöt évnyi és plusz három hónapnyi kötetet feltételez. Amennyiben havi kiadású sorozatról szó. Vagyis így számolva Dylan Dognak úgy 423 esete volt eddig. Vagy legalábbis ez a nagyságrend. Vagyis van dolga, mondhatom!
Nem tudom kihagyni, hogy meg ne osszam veled Umberto Eco vallomását, mert nem keveset állít. (S remélem, nem fizetett reklám a szövege, hanem vallomás!)
Anélkül, hogy erőt venne rajtam az unalom a következőket tudom néhány napon át olvasni:
a Bibliát, Homéroszt és Dylan Dog történeteit.
Dylan Dog mindig ugyanabban a ruhában jár (farmer, piros ing, fekete zakó) és állandó társa Groucho. Igen, ha a név ismerős, nyugodtan gondolj az ötvenes-hatvanas évek híres, hollywoodi tesóira, a Marxokra. (Akik között a Karl nem volt ott. Sajnos. A fél világ biztosan sokkal jobban járt volna, ha nem filozófiával, hanem a filmiparral vesződik.) Elképzelni nem tudom, hogyan jutott eszébe az alkotóknak egy élő személyről szemérmetlenül mintázni az alakot, de csuda jól sikerült!
Groucho ahová csak lehet, Dylan Doggal tart, és löki rendre a fárasztóbbnál fárasztóbb poénjait. Amiken egyébként nagyon jókat lehet derülni.
Tudod, mi lehet a legszomorúbb egy temetőnek? Ha gyász miatt zárva van.
De Dylan Dog történetei elsősorban horror-történetek. S mint ilyenek, nem kispályáznak, tényleg horrorul megrajzoltak. Hátborzongató. A horror minden túlzásával. S nem tudom, mondtam-e már, de a magam részéről nem szeretem a horrort, de ezt meg mégis csak.
A kötet két története
A Teliholdas éjszakák, adja magát, vérfarkas történet. Érted, telihold, és nem a Pierrot féle Yazoo-feldolgozás. Dylan Dog és Groucho egy eltűnt lány után nyomoznak, sötét erdőbe tévednek, majd egy rejtélyes lányiskolába. Majd éjszaka kifogy a benzin Dylan Dog emblematikus kis VW Bogarából, s naná, hogy az erdő közepén. A fogadóban, ahová eljutnak pedig felbukkan a lányiskola egyik növendéke, őket keresi. Aztán felbukkan a Dylan és Groucho által keresett lány, meztelenül, önkívületben.
És kezdetét veszi a nagy vérfarkas-kaland, hatalmas, látványos, grandiózus befejezéssel, s persze Dylan győzelmével. Meg egy hatalmas végső csavarral.
Természetesen nem mondom el a történetet. Bár végső soron nem is érdemes, azon túl, hogy egyáltalán nem ildomos. Erre még visszatérek, szólj rám, ha nem tenném!
Az Anna Never kísértete, micsoda meglepő fordulat, egy kísértettörténet. Dylan színész barátja, Guy kísértetet lát, egy fiatal lány jelenik meg nála, akit aztán egy láthatatlan valaki borzalmasan feltrancsíroz Guy szeme előtt. Guy magán kívül hívja barátját, Dylant.
S Dylan nyomozni kezd. Mi mást is tehetne?
E történetben Groucho nem kap nagy teret. Helyette kapunk egy fiatal szőke hölgyet, aki méltó párja lehetne a magas, szőke férfinak, akinél kétballábasabb talán a világon nincsen. (Igaz, nincs is a világon, hiszen csak egy filmalak.) Tehát ebben az epizódban nem Grouchon, hanem ezen a hölgyön nevetünk.
Amikor éppen nem a hideg ráz, vagy éppen nem a rettenet ábrázolásán képedünk el. (Tudatosan visszafogottabb képeket válogattam ide.)
Ez a történet szimplán zseniális. Dylan Dogra még nem mondtam ezt.
Azért tartom annak, mert kétfelé is játszik, keveri a valóságot és a képzeletet, csúsztatja az eseményeket két valóság, a valós valóság és a film valósága között. S teszi mindezt úgy, hogy minden csavarnál letaglóz a hökkenet. S erre rátesz még egy lapáttal a Guy által látott kísértetlány honnanvalóságának a megoldása. S erre a végső csavarra az utolsó képsorokban érkezik egy újabb fordulat. (Tudod, ahogy Szerelmetesfeleségtársam mondaná, ez egy barkács-könyv, tele van csavarral.)
S ezek miatt a csavarok miatt szerintem olyanok számára is simán fogyasztható, akik nem szeretik a horrort. Mert a teljes történet ismeretében több, mint egy sima horror-sztori. Erkölcsi kérdések taglalását, morális dilemmákat, társadalmi kérdések feszegetését természetesen itt is hiábavaló várni, de a fenti csavarok jóval túlmutatnak egy szimpla horroron. (A társadalmi kérdések felemlegetésétől kicsit ódzkodtam, mert a Dylan Dog olasz és angol Wikipedia-oldalán is azt olvastam, hogy bizony tesz ilyet, foglalkozik ezekkel is. Hát, vagy figyelmetlen vagyok, vagy kevés Dylan Dogot olastam, és elkerültem azokat a történeteket, amelyek ezt teszik.)
No, akkor mi a végső verdikt?
Azok a Dylan Dog-képregények, amelyek eddig könyvtári példányként a kezembe kerültek, vegyes benyomást tettek rám. Ezekről van szó:
Dylan Dog 7.: Emlékek a félhomályból
Dylan Dog 8.: Éjfél után – Boszorkányüldözés
Volt amelyik tetszett, volt amelyik fanyalgásra késztetett, s volt, amelyiknek az üzenete kimondottan felbosszantott. Hoppá, nos, csakugyan volt egy, amelyik foglalkozott társadalmi kérdéssel, de annak az üzenete számomra elfogadhatatlan volt.
Mint látható, ha a kezembe került valamelyik példánya, egyáltalán nem voltam visszautasító (a Dampyr-ral fúziós számot meg is vásároltam), de túlságosan lelkes sem voltam, mint a Morgan Lost vagy a Dampyr esetében. Vagy miként most, a Dragonerot vagy a Texet illetőn.
Nem értettem, hogy a Tex után miért a Dylan Dog és miért nem a Dampyr Bonelliék kiadványai közül a közönség favoritja? Teljesen még most sem értem, de most letettem a fegyvereimet, meggyőzettem. Ugyan nekem még mindig felette állnak a személyes kedvenceim, de most kimondottan nagyságrendekkel feljebb került az értéklistámban.
A Sergio Bonelli Editore vállaltan kaland-képregényekkel foglalkozik. Így természetesen a magyar kiadójuk is. Vagyis a kiadó által megjelentett képregények kimondottan populáris, szórakoztató művek. Van, aki már itt legyint rájuk. Véleményem szerint oktalanul. Ne felejtsd el, hogy mit mondott fentebb Umberto Eco!
El fogom mondani a maga helyén is, de már itt felemlegetem. A Frike Comics-től, konkrétan Giovannitól kapott csomagban volt egy Fantasztikus Négyes példány is. Ami kicsit kakukktojás. Mert nem Bonelli, hanem Marvel. Ami, bevallom, annyira nem szokott lázba hozni. Ez sem tette. De tanulságos volt elolvasnom, megnézegetnem.
Azért, mert bár e Marvel és a Bonelli képregények születése között eltelt úgy tizenöt-húsz év. Amely idő alatt igen sokat változott a kiadói és alkotói technika. De nem csupán ez a különbség. Illetve inkább úgy mondom, nem emiatt van ég és föld különbség az olaszok javára.
Mert az egy, bár nagyon lényeges szempont, hogy a Bonelli-képregények egytől-egyik igényesen, látványos részletességgel rajzoltak. Ez lehet ízlés dolga is, de véleményem szerint amit a Bonelli alkotók művelnek, az művészet.
A nagyobb probléma, amit nagy jóindulattal megkíséreltem betudni a két történet között eltelet húsz év alatt bekövetkezett ízlésváltozásnak, de nem sikerül magamat sem meggyőznöm. A Marvel-sztori fájdalmasan egyszerű. Mondhatni bugyuta. Gyerekes. Szövegében is, képi világában is. S azért engedem meg magamnak az összehasonlítást, mert témájában mindkettő populáris ugyan, de kivitelezésében akkora a különbség mint egy Hitchcock-film és a legújabb Texasi láncfűrészes között. Vagy mondjuk az Ötödik elem és a Kozmikus bűn között. Hátha érted, miről van szó!
*
Ugyan a kötet kiadója a Fumax,
ám a recenziós példányt a Frike Comics-tól kaptam.
Hálás köszönet érte!
Fumax, Budapest, 2014, 196 oldal · ISBN: 9789639861978 · Fordította: Bayer Antal
8,5/10
2022 április leges-legelje. Lili unokám napok óta nyűgös, sírós, ezáltal Szamóca lányom hullafáradt.
