A Dylan Dog előző száma, a nyolcadik, azzal a Boszorkányüldözéses, konzervativizmus gyűlölttel, a tömbösített lefasiztázással eléggé kiakasztott, kedvemet szegte a sorozattal kapcsolatban.
De ha már kihoztam a könyvtárból ezt a kilencedik füzetet, úgy voltam vele, legyen, hátha ez igazi rémálmas történet lesz. Kedvetlenül ugyan, de belelapoztam. Nagy kedvet a borító sem csinált: tudod, a zombik, a vámpírok, a vérfarkasok és az ilyenségek annyira hidegen hagynak, hogy elmondani nem tudom. De a The Walking Dead kapcsán annyit megtanultam, hogy a szüzsé néha csalóka, van, hogy mindössze háttér vagy beetetés.
A Morgana alcímű kötet igazi rémálmos (és nem rém álmos!) történet lett. S azt hiszem, elkaptam magamnak a lényeget a Dylan Dog-történetekből. Azonban ez a lényeg sajátságosan ellenmondásos. Mert a Dylan Dog ezen száma megmutatta, hogy a horror, a thriller is lehet SZÉP. Idiotizmus, mi? Amikor először felmerült bennem, én is hessegettem rendesen a gondolatot.
Dylan Dog jobbára búbánatos. S jobbára azért búbánatos, mert szerelmes. De ha már szerelmes, akkor legalább reménytelenül teszi, nehogy ne legyen búbánatos. Ördögi kör. De illik Dylan Doghoz. Még az is lehetséges, hogy ez Dylan Dog. Nem csupán a farmer vörös inggel, és télvíz idején is egy csupasz zakó. Meg a fizikai, pszichikai sebezhetősége. Kezdem azt hinni, hogy kiválóan megalkotott figura.
Azon még gondolkodom, ez az ügyes formai húzás jelenti-e azt, hogy mondd is valamit, vagy csak egy roppant ügyes megoldással úgy tesz,mintha tenne ilyet?
MORGANA
Író: Di Sclavi
Rajzoló: Stano
A kötetben szokás szerint két történet található. Az első címe Morgana. A névvé lett szó egyértelmű, nem is leplezett utalás a fata morgana, délibáb kifejezésre. A délibáb egy optikai jelenség, amelynek következtében dolgokról nem a maguk helyén és összefüggéseiben látunk képet. Erre a történetre ez többszörösen igaz.
Morgana egy szép fiatal lány, kedves arccal, dús fürtökkel. Morganával az az alapvető probléma, hogy már a történet legelején tudjuk, hogy halott. De mégis él, gondolkodik, érzékel és kommunikál. Morgana ezáltal egyszerre két világban él. Hal.
S mint ilyen, egyszerre látja ezt a világot, amelyben te és én most is élünk, és a maga eredeti állapota szerintit, a halottak, a zombik világát. De mert számára valamiért a mi világunk, a hús-véreké tűnik a valódinak (miközben az állapotából fakadó, ugye, a halottaké az övé), ezért amikor szembesül annak létével, nem megijed, ahogy az várható lenne, hanem azt hiszi, álmodik. Ezért a zombik brutális trancsírozása közepette is mosolyog, mert azt hiszi, ébren álmodik.
Dylan Dog Morganából lát délibábot. Szép, fiatal lánynak látja a halott nőt, s ahogyan szokott, rögtön bele is szerelmesedik.
S hogy legyen még egy csavar a történetben („Ez is barkács-könyv?” – fogja kérdezni Szerelemetesfeleségtársam) az eseményekbe hirtelen belekavarodik a rajzoló is. De élőként, mert ugye másképpen hogyan is rajzolhatna, a halottak világában.
Vagyis a roppant hatásos probléma, amelynek azért mégis csak Philip K. Dick volt a mestere: melyik az igazi világ, mi is a valós valóság? Csak ezúttal horrorban feltéve a kérdés.
A történet olvastatja magát, a végén a szörnyűségek ellenére, kicsit a kérdés kínja miatt is mosolyog az ember egyszeri olvasó gyereke, s megállapítja magában, hogy ez bizony nagyon hatásos volt, jók a fordulatok, a rajzok (nézd csak vissza az első képsorozaton azt a kockát, amikor a sírból nézünk kifelé, és hullik ránk a föld!), még a kérdés is nagyon jó, hiszen úgy szól, hogy... Tényleg, hogy is szól?
S itt érezzük, hogy pompásan felépített, kitalált blöff tátott szájú, elismerőn csettintő élvezői vagyunk. A képregény elolvasása után pár nappal, lám,mire jó a blogírás, az érzés erősödik, mert elő kellett vennem a füzetet, és nem csak amiatt, hogy illusztrálhassam, miről beszélek, hanem azért is, mert nem volt már egyértelmű, miről szólt a sztori.
Mert a végső, belém égett blikk az, hogy valami jól megcsinált, megkapó szürreális blöff, aminek a hangulatától nehezen szabadul az ember, de a mondanivalóját akárhogy keresgél, nem leli sehogyan sem.
A HALÁL UTÁN
Író: Marcheselli – Sclavi
Rajzoló: Soldi
Klasszikus, lineáris a történetvezetés, némi visszaemlékezéssel, de az még nem játék az idővel. De a klasszikus történetbe beletrafál a misztikum. Ezúttal a megjelenő, kommunikációképes Halál képében.
A Halál félelmetes, de nem rémisztő. Félelmetes, mert a visszavonhatatlan elmúlás hozza (mármint amikor nem a Morgana történetben vagyunk, ugyebár.), félelmetes, ahogyan kinéz, de a maga módján kommunikatív, sőt, empatikus is. Dylant kimondottan bírja. Nekem ez a Halál-ábrázolás hajadzik Terry Pretchett nagyon jópofa (brrr, ilyet leírni is...) Halál-figurájára. De eszembe jutott még Sütő András mesejátéka, a Kalandozások Ihajcsuhajdiában is.
Dylan a rendőr cimbije révén rálel a prostira, akit el akart venni feleségül. Bree egy kórházban haldoklik: AIDS-es. A végső stádiumban van. A kórházi ágya mellett megjelenik a Halál.
Dylan könyörög neki, ne vigye el még el a nőt. A halál üzletet ajánl: életet az életért, Dylan két napon belül öljön meg valakit. Azt, hogy kit, rá van bízva.
A városban egy sorozatgyilkos vérengz. (Mikor nem?) A rendőr haver Dylan segítségét kéri. Nem mintha rászorulna (s nem mintha nem szorulna rá), sokkal inkább azért, hogy elterelje a gondolatait. Mert Dylant, mintegy szokása szerint, nincsen jó állapotban. De ez milyen szépen jón át a képeken, figyeld csak!
Dylan beleveti magát a nyomozásba, és hamarosan rájön, mi az összekötő láncszem az áldozatok között. Egy gyilkos, akiről mindenki úgy tudja, hogy éppen Dylan áldozataként, levágott kézzel, lábbal, savtól összemart testtel a folyóba veszett. De hogyan lehet egy halott a sorozatgyilkos? (Hogyan, hogyan, ahogy a Morganában láttuk! De ez most egy másik történet, itt egy élő kell gyilkosnak. Hát él is! Apafej, tiszta Terminator a pasas! A krimi szálat nem mesélem el, csúnya lenne, meg csúnya ügy is, csúnya látvánnyal. Dylan persze a végére jár, milyen is lenne, ha nem? (Bár ebben a világban még ez is simán elképzelhető.) Van vér, kaszabolás, felhajtás, izgalom rendesen, vastagon kiderül, hogy Dylan messze nem sebezhetetlen, de az is, persze, hogy, nem hiába küzd. Az egyszer feldarabolódott pasas újra puzzleként végzi. Most végleg. S ahogyan az első esetben, úgy most sem Dylan olyan brutális állt, hogy ezt végrehajtsa. Így alakul, a szükségszerűség, ugye... Mer' hogy a pasas annyira aberrált barom volt, hogy darabolva küldte el a rendőrségre az áldozatai maradékát...
Aztán alku ide, alku oda, a Halál... De nem, ezt nem mondom el! Legyen annyi elég, hogy a Halál úgy tartja a szavát, hogy nem tartja be. Vagy úgy nem tartja be, hogy betartja. Tetszés szerinti. Maradjunk annyiban, hogy Dylan nem utálja érte, s ez sokat mondó.
De Bree, miközben éltében kézzel-lábbal tiltakozott Dylan házassági, szerelmes közeledési ellen, „szerelmemként” búcsúzik el tőle. S tudod, nincs itt semmi gejl, olyan kis csendesen megható az egész. Mondom, szép. Még a Halált sem tudjuk utálni, ha reálisak vagyunk. Csak a munkáját végzi. Ellenőr a buszon, villamoson: nem ő antipatikus, hanem a munkaköre.
Miközben tudom, hogy mindenkinek vannak halottai, hiszen akinek nincsenek, az nem is ember, mégis valamiért mindig egyfajta kiválasztottsági tudtom volt. Amit semmire nem értékeltem, az ég világon semmi értelmét nem láttam. Csak úgy éreztem, azért nem sokan vagyunk akik elmondhatják, hétévesen már nem volt anyukájuk, s tizennyolcan már apjuk sem. Hogy a franc a választottságba!
De a halál ténye, jelenléte ezért igen korán tudatosodhatott bennem. Nem tekintem a barátomnak. Csak volt lehetőségem tudomásul venni a létét. Amennyire egy halandó tudomásul tudja ezt venni. Amennyire egy hét éves fiúcska elfogadhatja, hogy a huszonhét éves anyukája meghaljon.
LÍRAI THRILLER-HORROR, MONDOM
Vagyis ahogyan mondtam: mindkét történetben van töményen borzalom, de dominánsan, fogyaszthatón van líra is, és érdekes módon az utóbbi dominál. Jót tesz a történetnek. Darabolással, sorozatgyilkossal, a zombikkal folyót lehet már rekeszteni. Megható horrornak, thrillernek azért nem vagyunk bőviben.
(Jól hangzik ez a mondat, de mert én nem szeretem ezt a műfajt, ezáltal nem is nagyon fogyasztom. Vagyis blöfföltem. Bejött?)
Így bármennyire felnyomta is vérnyomásomat a sorozat előző kötete, a maga egyoldalú, hazug üzenetével, nagylelkű vagyok, megbocsátottam. Ha könyvtárban járok, lesz folytatás...
*
Frike Comics, Budapest, 2020, 186 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891182 · Illusztrálta: Angelo Stano
7/10
2021 augusztusából már csak két és fél nap van. Véget ért a nyár, pedig most kezdődött. S jön az újabb hullám, szeptemberre hívták, úgy tudják, akkor jön. S mindenről az oltatlanok tehetnek, hát a korlátozások is őket fogják érinteni. A Facebook meg megint tiltja a blogom linkjét. Bár az a tény, hogy ma kaptam egy üzenetet, hogy tizenhat bejegyzésem sérti a közösségi elveket és mind a tizenhat egy ugyanazon bejegyzés volt, igazolni látszik azt a személyes üzenetet, amit tegnap kaptam a siránkozásomra: annyi ember van tiltva manapság, és olyan bejegyzésekért (pl. kutyaképek), amik az üldözési mániát és a konteót kizárják. Sima bug lesz ez. Mondta az ismerősöm.
