A SZIPOLYOK FÖLDJÉN 
Írta: Stefano Vietti
Rajzolta: Gianluca Pagliarani

 NINCS KEGYELEM 
Írta: Stefano Vietti
Rajzolta: Gianluca Pagliarani & Manolo Morrone

 CSONTPOFA 
Írta: Luca Enoch
Rajzolta: Giuseppe De Luca

A SZIPOLYOK FÖLDJÉN – NINCS KEGYELEM

Azért együtt, egymás mellett, mert ez a kettő egy történet.

Nem szeretjük a szipolyokat. Nagyon nem. Nem csupán azért, mert csúnyák. 

Ez önmagában nem lenne elég ott a nemszeretésükre. Minimum Quasimodo, a Szépség szörnyetege, Csubakka és Athos Miladyje óta tudjuk, hogy mekkora butaság, ha mindössze a külső megjelenés után ítélünk. Mert oda-vissza sem biztos, hogy működik a külső szépség egyenlő belső értékesség dolog.  

Emlékszem, egy alkalommal egy, a gyámok szerint nagyon agresszív cigány lánykát kellett az Alföldi utcai gyűjtőből az esztergomi zárt nevelőbe szállítanunk. A gyermekvédelemben dolgoztam akkor, én voltam a sofőr.

Mondtam, ha veszélyes, akkor ne mellém, semmiképpem se mögém, hanem hátulra, két gyám közé ültessek, hogy túléljük az utat. Kihozták a nagyon veszélyes cigány lányt, beültették a kocsiba. Én meg vártam, hogy mikor hozzák a nagyon veszélyes kis cigány prostit.

Mert a lánynak, akit már beültettek a kocsiba, teljesen fehér bőre volt, és olyan gyönyörű arca, hogy (még kimondani is szörnyű), volt annyira szép mint Szerelmetesfeleségtársam!

Annyit soha nem néztem a visszapillantó tükörbe mint ezen az úton. S úgy sajnáltam ezt a tizenöt éves gyereket mint eladdig egyiket sem. Csak mert nagyon szép volt. Soha nem tudtam meg, miből állt a veszélyessége. A kocsiban nyugodt volt, sírdogált, az esztergomi zárt intézetről kérdezősködött. És  az egész utazás közben nagyon szép volt. 

Utólag gondolkodtam el, miért háborított fel annyira, hogy a lány a testéből élt. Azon túl, hogy a ránézésre kisebbségi nagymama kényszerítette erre a bevételi tevékenységre. Aztán rájöttem, azért ment fel a felháborodástól a vérnyomásom, mert annyira szép volt a lány.

S ez persze teljesen igazságtalan és észszerűtlen. Ismertem több, a rendszerben levő lányt, aki árulta magát. Egyiknél sem volt bennem ekkora felháborodás, sajnálat, és lerombolomavilágot-érzés. Az esztergomi utasom esetében csak azért volt ilyenem, mert a nagyon szép arcú volt a lány. 

De a szipolyok nem csupán csúnyák, gonoszok is. De mert csúnyák, sokkal gonoszabbnak tűnnek. 

Kis napi színes. A napokban a keresztény Szikora Róbert odanyilatkozott, hogy be kellene tiltani Alice Cooper idei, budapesti koncertjét, mert micsoda dolog, hogy egy sátánista koncertezik Budapesten.

Szikora ezzel mocsok nagy öngólt rúgott. Nem nézett utána Alice Cooper mostani életének. Állítólag hívő keresztény lett, aktívan, tettekben is jótékonykodik. Aztán a színpadon felveszi a szerepet. Ugyan nem tudom, hogyan illeszti össze a hívő kereszténységet és a színpadi szerepét, de azt sem tudom, látványban, kommunikációban mennyire sátánkodik a szerepben. Mindenesetre úgy fest, csúnyább mint amennyire valóban az. 

Mondjuk róla kapásból eszembe jutott Gene Simmons, a magyarul is valamelyest beszélő basszeros, akinek akkora nyelve van, hogy kanál nélkül kitisztítja a 850 mg-os joghurtos ibriket, és vért köp, meg vámpírkodik. Akinek a színpadi ocsmánysága szintén szerep. Aztán a manus az első alkalommal Budapesten járva, simán becsöngetett a nagy Kiss-rajongó, tolószékbe kényszerült Zemlényi Zoltánhoz, akit egy autó elcsapott kamaszként az Oktogonnál, teljesen ki- és felforgatva az addigi normális életét. Simmons hallott a sztoriról, és ment. Lehet persze, hogy marketing-fogás volt az egész, de reménykedem benne, hogy nem. Olyan szép lenne, ha igaz lenne, hogy az ember mozdult, nem az imidzs-építés marketing-ötlete!

Ja, mindketten, Alice Cooper is, Gene Simmons is arra sánta példák (mert hogy a színpadi lét esetükben színház is, így a színpadi ocsmányságuk nem a belső lényegük, hanem szerep), hogy ami csúnya, nem feltétlenül rossz, gonosz is. 

Szipolyföldön a szipolyok egy kis csoportja éppen önszervez. Az önszervezés eszköze, hogy túszt ejtenek, váltságdíjért cserébe. A túszt Sophia Devin-nek hívják. Mose Devin a birodalom egyik hatalmasságának a lánya. Akit egy kisebb csapat kísér, hogy elfoglalja helyét a Tudós Nővérek között. A csapat vezetője, Myrva, a sárkönyölő (Dragonero) Ian Aranill technokrata húga. 

No, a szipolyok az ő csapatukon ütnek rajta. Egy túlélő katona marad, aki visszajut az övéihez. Nem Myrva az... Ez a túlélő elmondja, hogy a szipolyok elrabolták a nagyúr lányát. A nagyúr naná, hogy csapatot szervez. 

Közben Ian is a testvére keresésére indul, oldalán a hűséges baráttal, Gmorral, az orkkal. S innentől a történet egy túsz-szabadítós történet fantasyban. Elrabolva sokadik rész, csak a főszerepben nem Lian Neesont látjuk, hanem egy rajzolt, kicsit skandináv, germanoid sárkányölőt. A főszipolyt meg Rhoogának hívják. 

Rhooga ragaszkodik a céljaihoz, Ian és a barátai pedig ahhoz, hogy megakadályozzák a céljai elérésében. Így százkilencvenkét oldalon folyik a huzavona, amelynek következtében veszélyesen fogynak a mellékszereplők mindkét oldalon.

Viszont mert fogynak, ugyancsak biztosított a nézdegélő olvasó számára, hogy izgulva jót szórakozik. Még akkor is, ha tudja, a Dragonero és Gmor soha nem veszthet. Tudod, ahogyan Winnetou-ért és Old Shatterhand-ért is mindig lehetett izgulni akárhány filmben, könyvben is. (Jó, Winnetou egyszer rajtavesztett: a négyrészes regény befejező részében.)

S azért a leges-legvégére akadt egy kis közhelyes, de sok mindent helyretevő, elgondolkodtató csattanó az emberi élet értékével kapcsolatban. 

Na, jó, ha nem is az élet értékével felérő, de azért lazán ehhez a Dragonero-sztorihoz kapcsolódik, ami az eszembe jutott. Csontpofa csak és kizárólag kidekázottan hálás. Ennek következtében nem hajítja vissza, vagy nem hagyja a tengeren elpusztulni Ian-t. De a hálája itt véget is ér. Az üzlet az üzlet, mindenki megtette a magáét senki többet, harmadszor! 

Van ismerősöm, aki olyan verbális kungfu-művész, hogy az tanítani kellene. Tud nagy szavakat mondani, hatalmas fogadkozásokat tenni, s úgy bocsánatot kérni, hogy három utca visszhangzik tőle. Azonban amikor rajta lenne a sor, csak értetlenül néz, nem érti mit várnak tőle, és miért. Ő maga fogadkozik, hogy majd legközelebb igazán, de tényleg, és istenbizony, de amikor eljön a legközelebb, mintha nem is ő fogadkozott volna, kért volna bocsánatot. 

Azonban azt minden további nélkül elvárja, hogy a környezete azonnal ugorjon, ha neki szüksége van valamire. Mondjuk a vicces az, hogy a környezete ezt meg is teszi. Sokáig még én is megtettem: hátha felismeri, milyen jó az, hogy valakire lehet számítani. Mondjuk... Ezt felismeri. Ki is használja mindazokat, akikre lehet számítani. Rá garantáltan nem lehet. Nem kell bizonytalannak lenni abban, hogy ami munkát rábíz valaki, rendesen, maradéktalanul elvégzi-e? Amióta ismerem, ilyen még nem történt, pedig ugyancsak sorjáznak az évek. Neki jár az élet, és szarik bele, hogy mással mi van. Mondjuk az is tény, hogy témája is csak egy van: önmaga. 

Nem, nem tértem el. Még mindig a „Szipolyok földjén – Nincs kegyelem” befejezéséről beszélek. Mert ott is van egy ilyen, de legalábbis nagyon hasonló ember. Akinek elvárásai, érdekei vágyai vannak, de hogy ne csak kivegyem a kalapból, hanem valamivel ő is hozzájáruljon valamivel azok felé, akik neki tettek valamit, na, kisapám, hát laza lófityiszt!

CSONTPOFA

A Csontpofa különálló, önálló történet. A Csontpofa tulajdonnév, egy kalózé. Aki azért Csontpofa, mert egy koponya arcoldalát használja maszknak. Az emberei imádják és rettegne tőle.

Keménykezű, de jó vezető. Pechére ő menti ki Ian-t a tengerből, aki a szomjhalál küszöbén egy tákolt tutajkán hánykolódik hosszú napok óta. 

Ian fogoly lesz Csontpofa hajóján, és az sem segít rajta hogy egykor ő mentette meg a kalózt. Kalóznőt. Fifti-fifti, tartja Csontpofa, akkor így már senki nem tartozik senkinek. Pedig sejtheted, jobban tenné, ha nem ennyire üzleti alapon, hidegen közelítené meg a dolgot. Mert minden keménykezű rendszerben vannak, akiknek nem fekszik az ökölbe szorított vezetés. 

Csitt, többet egy szót se, mert a végén még kikotyogom, hogy Némó... Jaj! Nem, nincsen benne Némó kaitány, de tényleg nincsen, nem csak úgy mondom! A lényeg, hogy lesz konfliktus, mert Ian természetesen nem tervez tartós maradást a kalózhajón. 

S magától értetődő, hogy ezt a kalandot is túléli. De nem akárhogyan. Igaz, mikor történt vele olyan, hogy akárhogyan? 

Szerencsre nincsen Csontpofa-szerű ismerősöm, aki szimplán üzletnek tekinti az életet, és csak annyit ad, amennyit kap. Ahogy fentebb mondtam, olyan van, aki csak kapni akar, s ennek érdekében valami elképesztően gátlás nélküli. Szerintem észre sem veszi, mennyire. De olyan, aki kidekázni az adok-kapokat, olyan nincsen. Magam soha nem dekázgattam. Simán adok, ha úgy gondolom, adnom kell, és simán meg sem mozdulok, ha úgy gondolom, nem kell mozdulnom. Ahogy öregszem, egyre lazábban mondok nemet. Nem azért, mert keményebb szívű lettem (vagy igen?), hanem mert beláttam amit Szabó Lőrinc mondott, kérdezett. S ami mondanivalót én a seregeben, katonaként olvastam első alkalommal. Ott még aktuálisabb volt, de mondom, ahogyan múlnak az évek, egyre inkább mai érzem. A nem teljes egészében idézett vers címe: „Az Egy álmai”.

„Mert te ilyen vagy s ők olyanok
és neki az érdeke más s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás
s mert kint nem tetszik semmi sem
s ami szabály, mind nélkülem
született:
ideje volna már megszöknöm közületek.
Mire várjak még tovább, a jövőt
lesve alázatosan?
Fut az idő, és ami él,
annak mind igaza van.
Én vagy ti, egyikünk beteg;
és mégse nézzem a fegyvereket,
hogy szeretet vagy gyűlölet
közelít-e felém?
Ha mindig csak megértek,
hol maradok én?
Nem! nem! nem bírok már bolond
szövevényben lenni szál...”

Mondom, soha nem mérlegeltem, adjak-e? Mindig jött magától, és az esetek döntő többségében adtam. Jobbára az időmet, a figyelmemet, a szűkös tudásomat, a fizikai erőmet. Tény, hogy a tapasztalat szerint a P. Box-szal együtt üvölthettem: „Rájössz, hogy magadból bármennyit adsz, akárhogy szétszakadsz: soha nem elég!” 

Ezzel együtt kevés alkalom volt, amikor megbántam, hogy adtam. De volt olyan. Van olyan. Ezért egyre inkább nézem a saját érdekeimet is, meg azt is, előrébb van-e az adásommal, az akinek adni akarok, vagy csak szimplán visszaél a kapott lehetőségeivel, meg a még mindig meglevő naivitásommal. Ami még az elmúlt hónapban is arra késztetett, hogy segítsek valaki teljesen méltatlannak, nem is egy alkalommal. Mint kiderült, a kölcsönösség, a hála leghalványabb megnyilvánulása nélkül. S bár nem a viszonzásért segít a normális ember, de a hülyének nézésnek is vannak határai. Még akkor is, ha szemel láthatón tényleg hülye vagyok, nem csupán annak nézett az illető. 

Olvasgatom ezt a Csonpofát, és egyre inkább azon tűnődöm, amin Dysart professzor, a pszichológus is tűnődött az Equus végén: vajon mitől függ, hogy kiben hogyan áll össze az élet, ki hogyan fordul a környezete felé, kinek mi lesz az élete hajtó- vagy éppen visszatartó motorja? 

Olyan kérdéseket tesz föl, amelyeket egész szakmai pályafutásom során messze elkerültem. (Csönd)  A gyerek a jelenségek világába születik, s ezek bármelyike rabul ejtheti. Szaglászik… szopik… s a  szeme ide-oda jár ebben a szorongató térben. És egyszerre megragadja valami. Miért? A mozzanatok úgy állnak össze, mint a mágnes, lánccá, bilinccsé kovácsolódnak. Miért? Kinyomozhatom. Idővel  még szét is szedhetem, láncszemekké. De miért hogy épp ezek álltak össze – ezek, s nem mások –, erre bizony nem tudom a választ. És nem tudja más sem. S ha egyszer nem tudom – ha nem is fogom megtudni soha akkor mit akarok?

Mert persze a Csontpofa-történet, izgalmas, nagyon is az, de túlmutat az izgalmakon, a menekülésen. S bár Csontpofa kegyetlen, aberrált lélekké lett (vagy az is volt?), mégis valahogyan megsajnáltam. Annak ellenére, hogy tulajdonképpen mindenkinek jobb, hogy úgy fejeződött be a történet, ahogyan. Mármint a Dragonero világában jobb mindenkinek. Emitt megtapsolunk, és a részemről  meg örülök, hogy van még egy-két olvasatlan kötet a polcon. Aztán meg várható  az évi egy új megjelenését, ahogyan a kiadó ígérte. 

GooBo, 2020, 288 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786156074041 · Fordította: Mogyorósi Zoltán

10/10

2023 júniusának az utolsó napja. Meló nyelvkilógásig, ráadásul egy apró rosszullétig, de az valószínűleg csak azért, mert reggel ettem egy banánt, aztán fél kettőig semmit. Egy felé kezdtem érezni, hogy valami nem oké. Akkor gyorsan benyomtam egy cukros kávét, még mielőtt. Utána már csak a meleg kínzott, de az nagyon. 

Ha az ember nem alkot valami nagyot, de nagyon nagyot, egy-két generáció múlva a kutya sem emlékszik rá. Amikor Nagyi meghalt, nem tudtunk mit csinálni a bútoraival, a ruháival. Aztán nemsokára költöznünk kellett. S amikor a kezembe került egy tál, ami az övé volt, rájöttem, hogy szinte csak néhány pragmatikus tárgy maradt utána. Meg a fájó hiánya. 

Ez akkor tudatosodott, amikor Szerelmetesfeleségtársam mondta nekem, hogy a jövő évi költözésünkre jó lenne egy csomó könyvemtől megszabadulni, hogy elférjünk odaát, ahová megyünk. A lelkemet szaggatta szét. Pont úgy, mint amikor mondta, hogy ha történne velem valami végzetes, nem tudna mit kezdeni a könyveimmel, szabadulna tőlük. Ahogyan Nagyi arcba mondta Anti bácsinak, a kertimádó babusgató második férjének, hogy ha elmegy, ő úgyis kiirtja a kerti növények nagy részét, mert lépni sem lehet tőlük. Vagyis Anti bácsi is, én is szembenéztünk azzal hogy ami a számunkra a legértékesebb, az életünk társának mindössze zavaró tényező az életében. 

Persze nem mintha nem lenne tökéletesen mindegy, mi történik a dolgainkkal, ha már nem leszünk... Csak olyan fájdalmas. Egy ideig hajtottam a könyveim megjelenésére, de a sorozatos kudarcok miatt feladtam. Aztán eszembe jutott, hogy ugyan mi változna, ha megjelennének. Persze, büszke lennék rájuk, örülnék nekik, de aztán...? Hacsak nem annyira nagy alkotások, menne a kukába az emlékük. Azzal a pár kis frincfranccal együtt, ami az életem része: a bőr ékszereim, a naplóim, a bringám, az irományaim kinyomtatott kéziratai, a kevés megjelent dolgaim, a ruháim, a szemüvegeim. Talán a képregényeim és néhány könyvem kellhet a fiamnak... 

Aztán akik legközelebb állnak hozzám, tán emlékeznek rám, aztán már senki sem. Ez most fájdalmas. De akkor már nem fog fájni.