A FÜRKÉSZEK GYŰLÉSE
Írta: Stefano Vietti
Rajzolta: Gianluca Pagliarani
AGYAR ÉS ACÉL
Írta: Stefano Vietti
Rajzolta: Francesco Rizatto
Hát igen, ismét egy Dragonero-értékelés. Lesz még néhány. A tizenegy magyar nyelvű füzetből eddig csak háromról írtam értékelést.
Vártam, hogy meglegyen az összes, de úgy fest, a második és a nulladik rész még várat magára, kéreti magát. Vagyis még nem sikerült beszereznem. De képtelen vagyok várni. Majd egyszer, utólag.
Nagy a kísértés, hogy ismételjem magamat, de most ellenállok, nem fogom. Amit a történetek főszereplőiről, hátteréről eddig írtam, azt nem ismétlem meg. Ott van, olvasható az eddigi értékelésekben. Ha érdekel, miről is van szó, kérlek, ott keresd!
Dragonero 1. – A sárkány vére (+ Az alkimisták titka)
Dragonero 11. – Az élőholtak hordája (+ A szarvas karmai között)
Dragonero – Legendák – Kalandok Darkwoodban
Na, jó, mondok mégis valamit róla, amit már mondtam. A borító egyértelművé teszi, hogy a Dragonero fantasy. Képregény. Ami nem látszik, hogy fumetti, vagyis olasz képregény. Fekete-fehér. (Ez véletlenül se ijesszen el, erénye ez neki!)
Egyébként ezt a borítót felejtsd el sürgősen! A Bonellinek, de legalábbis a magyar kiadóinak valami elképesztő érzéke van ahhoz, hogy a frenetikus belső tartalomtól a borítóval elvegyék a kedvet. Szerencsére vannak ugyancsak üdítő kivételek (ilyen például a Dragonero 11. kötetének a címlapja), de ez pont nem az. Amit a borítón látsz, ebben a kötetben bizony meg nem történik. S a belső rajzok meg a borító között úgy nagyjából ég és föld a színvonal különbség. Szerintem ez lett az egyik legszerencsétlenebbül sikerült külső.
Eredeti kiadója a Sergio Bonelli Editore, az olaszok legnagyobb, legnépszerűbb képregény kiadója. A kiadványai szerencsére hazánkban is egyre népszerűbbek, még nagyobb szerencse, hogy kiadójuk is akad.
A Dragonero azon ritka sorozatok egyike, amelyekben nem csupán ugyanazok minden alkalommal a szereplők, hanem az egyes részek jobbára össze is függnek. Van, amikor nem, de jobbára. Ez a kötet ebből a szempontból hibrid: az első történet önmagában áll, a második függő véget kapott, tehát a következő kötetben folytatódik.
Alapvetőn, ahogy nemrégen megtudtam, a Drragonero a sword & sorcery-kategóriába tartozik: középkori keretek között játszódó, varázslós, harcolós, orkos, mindenes fantasy.
A FÜRKÉSZEK GYŰLÉSE
Ez az a történet, ugye, ami önmagában áll. Voltaképpen egy gyönyörűen rajzolt, békés intermezzo a történetek között. Olyan intermezzo, amelyből jobb rálátásunk nyílik a Iannak és barátainak kalandjaira, azok hátterére.
Idilli békével, tréfás szeretet megnyílvánulással indul az intermezzo: Ian, azaz Dragonero, Gmor az ork és Sera, az elf lány békésen ücsörögnek otthonukban, egy lankás domboldalon álló házban. Pontosabban Gmor hazafelé tart. Egy kompletten ellopott fával a hátán. Seranak viszi, hogy majd több átültetett fát összekötve egy ágak közötti otthont teremthessenek a lánykának. Aki a pörlekedő fúriából rögvest hálálkodó elfecskévé szelídül Gmor megnyilvánulására.
S miközben birtokba veszi a fáját, Ian és Gmor pipázgatás közben beszélgetnek.
A beszélgetés közben döbbennek rá, hogy egy nagyon fontos dátumot elfeledtek: a fürkészek gyűlésének az időpontját. Azonnal útra is kelnek, hogy le ne késsék a gyűlést. Az útjuk viszonylag sima.
A fürkészek, akiknek a gyűlésére igyekeznek egyfajta ENSZ-rendfenntartók a Birodalomban. Harcosok, hm, titkosügynökök, akiket mindenki tiszteletben tart. S ha nem is mindnyájan emberek, mindnyájan egyéniségek. Tréfából ugratják egymást, kekecségből harcolgatnak egymással, vigyázva, nehogy sérülést okozzanak a másiknak.
Ó, igen, nem mondtam: bár Ian-nel tart, sem Sera, sem Gmor nem fürkész. Sera nem is járt még soha a gyűlésen, nem ismer senkit, őt sem ismerik. Szemben Gmorral, akit szeretettel, froclizással fogadnak a rég látott ismerősök. Húzgálják az oroszlán bajszát, de az tuda, hogy barátok között van, a válasza ennek megfelelőn gyöngéd. 
A fürkészek jó harcosok, kedvelik egymást, mondhatnám, testi-lelki barátok.
A gyűlés után Iannek még van egy útja egy Alben nevű mágushoz. Alben nem fürkész, de a Birodalom békéjéért tüsténkedik. Látomása volt, látta, hogy Ian kiemelt szerepet kap a későbbiekben. Örül annak, hogy Ian meglátogatta őt. Aztán Ian útnak indul hazafelé, ahol Sera és Gmor már várnak rá.
Szóval a történet nem is igazából történet, csak olyan kis helyretevős információ csöpögtetés. De az van, hogy olvasás, nézegetés közben fel sem tűnik a történet-hiány. Minden bizonnyal azért nem, mert egyfelől lesz némi rálátásunk arra, hol is vagyunk és miért. Valamint azért, mert a történettelenség közepette is rengeteg minden nézni-, nézegetni valónk akad. Amint abból ízelítőt is kaptál.
AGYAR ÉS ACÉL
Nos, ez már történet, kaland a javából. Annyira, hogy be sem fejeződik ebben a kötetben. Közben rajzolót váltottunk. Ez nekem elsőre Gmor alakjánál tűnt fel. A fürkész-gyűléses történettelenségben sokkal szimpatikusabb arca volt. Ha csak ebben a formában látom, semmi bajom vele, de egymás mellé téve feltűnik, ami feltűnt.
Egyébként a világon semmi baj sincsen a rajzokkal. Mitöbb és dehogyis! Majd meglátod!
Ian és Gmor ezúttal Sera nélkül kelnek útra. Küldetésük, hogy egy vidéket megszabadítsanak egy rablóbandától. Az útjuk egy városba vezet, ahol a város lakói éppen egy hatalmas termetű, megvadult orkkal küzdenek. Már az furcsa, hogy az ork a városban tartózkodik. S a vadságára sincsen elsőre ésszerű magyarázat.
Mivel sok lúd disznót győz, az ork végül a vérében fekszik az utcán. Ian egy helyi, nemrégen végzett orvossal, nővel megvizsgálja az ork holttestét. Gyanús nyomok vannak rajta, bilincseké, lila a nyelve, duzzadtak a nyaki mirigyei: egy különleges, erős függőséget okozó drogot adtak neki. Az okozta, hogy betévedt a városba, és a szer hatásának a múlása okozta a dühöngését.
Gmor úgy dönt, hogy megadja fajtársának a végtisztességet. Egyedül marad a hatalmas holttesttel. Máglyát rak, meggyújtja... S közben a bokorból lesnek rá. Majd mérgezett nyílvesszőket kap a hátába, s miután a méreg hat, elrabolják.
Hamarosan kiderül, ki az elrablója, és miért tette, amit tett. Bizony, egy sötét elf. Aki nem olyan kedves, mint Sera. Csak a fülük egyforma.
Innentől ha nem is adja magát a történet, mert nem kiszámítható, de azért az egyértelmű, hogy Gmornak a fogságban kel helytállnia, Iannek pedig kutyakötelessége, hogy a barátja és annak elrablói nyomába eredjen. Egyértelmű. A részletekbe nem is megyek bele mélyebben. Beszéljenek a képek, de legalább keltsenek kíváncsiságot.
Két képet kihagytam. Az egyiket azért, mert szeretném tudni, eltalálod-e, hogy egy asszociációs játékban ennek a rajznak az ábrái az Iron Maiden Eddyjére emlékeztetnek-e? Csak úgy érdekességből.
A másik képhez pedig idézd fel, amit a kötet borítójáról mondtam! S akkor itt van az eredeti szituáció. Legalábbis, ami ebben a részben előfordul. Ugye egyértelmű, hogy a kettőnek nagyjából semmi köze egymáshoz? Viszont figyeld csak ennek a rajznak a részleteit! Jócskán el lehet időzni felette. S érdemes is!
ÖSSZE KELLENE FOGLALNOM,
milyen is ez a harmadik rész. Nagyon nincsen rajta mit összefoglalni. A Bonelli-sztorik döntő többsége nem az árnyalatok, hanem a kalandok története. Amúgy a Tarzan-történetek és Mars-sztorik mesélőjének, Burroughs-nak a stílusában. Rengeteg fantáziával, kalanddal, különösebbet nem mondva, csak nagyon szeretve a hősöket és a világukat. S ismét remek rajzolókat találtak ennek átadására. Mi is kell még? A minőség szavatolt. (Ahogyan Szerelemtesfeleségtársam szokja mondani édesanyja főztjére.) A minőség által pedig az olvasó, néző érdeklődésének, tetszésének a fenntartása is. Ez van, ezt kell szeretni. Hát szeretjük is, kérem!
GooBo, Hosszúvölgy, 2018, 192 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158072533 · Fordította: Koszoru Péter
9/10
2023 harmadik szombatja. Annak is a reggele. Ismét hajnalban ébredtem. Különös tekintettel arra, hogy az elmúlt két napban nem kellett mennem dogozni. Ma két dolog vár ránk. Egy rakott káposzta mielőbbi elkészítése és a Moonhead Prog Fest, hét előadóval. Engem a hétből három érdekel igazán a Mandrake Moon, A Tompox és a M.A.Y.A. Kicsit maratoni lesz, mert a hét fellépés szünet nélkül zajlik majd, tehát az evés-ívást, pisi-kakit, cigit, szusszanást is zeneidőben kell végezni. Meglátjuk,
Mostanában másodszor álmodtam Ágival, kamaszkorom szerelmével. Ő persze nem öregedett, álmomban úgy nézett ki, ahogyan, egek, majd' negyven évvel ezelőtt. Nem értem a felbukkanását. Ebben az álomban is szerelmesek voltunk. Nem szeretkeztünk, csak szerelmesek voltunk. Valami találkozás után voltunk, friss volt még minden. Egy lepukkant gyártelepen, vagy hol voltunk, de nem kettesben. Talán valami buli reggelén... Többen is voltak körülöttünk. Én éppen a zuhanyzóból jöttem, Ági oda tartott egy nála jócskán idősebb, foghatóbb hölggyel. Egy fehér törülköző volt a testére csavarva, beszélgettek. Menet közben rám nézett, én intettem, hogy elmentem. Csak a komplexum kapujánál tűnődtem el, vajon miért nem vártam meg őt, hová rohanok, ez teljesen idegen tőlem, hogy különösebb indok nélkül otthagyjam, akit szeretek... Töprengtem, hogy visszaforduljak-e, de nem sokáig: mentem tovább kifelé.
S erre felébredtem. Arra is, hogy mit keres Ági az álmaimban, miért keres mit, s mi volt ez az otthagyás, ez az önmagam megtagadása?
Amikor ezekre a kérdésekre felriadtam, négy óra volt. Két órára még visszaaludtam, de amikor a hólyagom hatkor felébresztett, hogy izé, bocs, de csurig, a kérdések még mindig megvoltak. Most is megvannak.
