Írta: Stefano Vietti
Rajzolta: Walter Venturi
Színezte: Luca Dell'Annunziata
Olvasni egyáltalán nem, de írni a Bonelli képregényekről már szinte unalmas.
Talán azért, mert túl sok újat nem tudok mondani ahhoz képest, amit eddig leírtam róluk. Szinte hallom Szerelmetesfeleségtársam hangját, amikor az utóbbi mondatot olvassa.
– Morzsám, tudod, hogy nem kötelező mindenről írnod, amit olvasol? Komolyan senki nem büntet meg, ha nem ragadsz gépet minden elolvasott mondatra! Lehet csak úgy olvasnod, hogy magadnak. Ahogyan, tudod, nem volt kötelező írnod a Pearl Jam koncertről sem, csak ott voltunk.
Igaza van. Lenne. De még a magam vállalta feladatokban is lelkiismeretes voltam mindig. Majdnem mindig. Legtöbbször. Egy bizonyos életkor után.
Ráadásul segítőkész ember vagyok (ez a tulajdonségom egyre hatványozotabban fogy), ezért a jó dolgokra szeretem felhívni a figyelmet, a rossztól meg távol tartani, aki hajlandó meghallgatni.
Aztán szíve-lelke rajta kinek-kinek, hogy megteszi-e. Ez már annyira nem érdekel. Nem leszek kevesebb, ha csak hatan olvassák, amit írtam. De több sem, ha több százan vagy ezren.
Érdekel a kedvelések száma, a látogatottság, de amióta tudatosodott, hogy néhány fedetlen női kebel, meztelen csípő, domborodó fenék a százas, ezres nagyságrendből százezrest tud csinálni az olvasottságban, elcsüggedtem. Mert bár a női testnél szebbet nem alkotott az Isten (na, jó, persze nem esztétikai kritériumok nélkül gondolom), azért az, hogy egy könyvértékelés nézettségét (mert nyilván nem az olvasottságát) meztelen csajok fotói emeljék az ezerszeresére, azért az olyan rettentő izés, hogy szinte én szégyellem magam miatta.
Aztán persze eszembe jut, hogy amikor ma rányitttam a telefonomon a Facebookra, hogy meghallgassak néhány mentett zenét, a történeteknél során a szemembe ugrott egy igen gömbölyű csípejű modell, valami festett vagy mi a franc ruhában, gyakorlatilag meztelenül. Még az az arca sem volt csúnya, és az a ringó járása... Csak azt sajnáltam, hogy a felvétel készítője, nem hagyott időt arra, hogy a hölgy hátat fordítson, és a feneke is megszemlélhető legyen. Hogy honnan tudom? Ööö...
Ez a füzet többrendbeli hátránnyal indult nálam. Az előítéletem miatt. Nem vagyok polkorrekt a Bonellit illetően: fenntartásaim vannak a színesekkel és a különböző kultúrák összakavarásával kapcsolatban. Persze, ha azt nézem, ebben a kötetben a főgonosz fekete bőrű... Úgy látszik a Bonelli nem tudja, hogy a művészeti termékekben a feketék ma már csak pozitív vezetők lehetnek. Vagy ábrázolásukban elnyomottak a gonosz fehérek által. BLM, tudod. Itt meg a főgonoszt legyőzik! Piha! De kezdjük az elején!
A Sergio Bonelli Editor képregényei
ALÍG VALAMIKOR SZÍNESEK.
A kívétel erősíti a szabályt. Ez a füzet is ezen kívételek közé tartozik. Ha jól rémlik személyesen eddig csak egy színes kiadvánnyal, egy Dylan Doggal találkoztam. Az semmilyen szempontból sem tetszett. Történetesen a sztorija sem. Ezen felül egy frissen megjelent Tex-ről tudok még, ami színes, de azza még nem szerencsém összefutni, birtokba venni.
Az a helyzet, hogy a Bonellik nem kívánják a színeket. Ezért fekete-fehérek. Majdnem mániákusan. De legalábbis jól megfontoltan. Ugyancsak jól is áll nekik, soha eszembe sem jutott, nem hiányzott, hogy színek legyenek.
Eddig azt hittem, csupán azért, mert a hetvenes-nyolcvanas években cseperedtem fel, amikor is a Fülesben voltak csak magyar nyelvű képregnyek, persze fekete-fehérek. Mostanság, értsd, egy-másfél éve, olvasgatva a Bonellis képregények moly.hu-s értékeléseit, szembesültem azzal, hogy másoknak sincs szín-hiányérzetük. Sőt!
Hát ezért volt előítéletem a színesekkel szemben.
A MÁS KULTÚRÁK TALÁLKOZÁSÁRÓL
van véleményem. Multikultiként is, a filmeket, képregényeket illetőn is. Mocsokul untatott például a Batman Superman ellen című filmopusz. Meg úgy általában: még egy bőrt a rókáról-érzésem van, amikor két bejáratott karaktert engednek össze, akár így, akár úgy, egymás ellen vagy egymás mellett harcolva.
Ez a füzet a Dragonero-sorozatban jelent meg. Ami érthető, az alapkonfliktus az ő világában zajlik. Dragonero, vagyis Ian Aranill fantasy hős. A világában mindenféle fantasy lények mászkálnak, orkok, tündérek, sárkányok, varázslók, egyebek. A cselekmény is ennek megfelelő.
Zagor, a másik hős a Vadnyugatról jött. Jobbára. Az az identitása. Az ő esete sajátos, mert néha mászkál más korokban is. Az első általam ovasott Zagor-történet, A mélység istene hihetetlenül semmitmondó, katyvasztikus volt. Nem is kívántam meg a folytatásait. A könyvtárban viszont ott várt rám a Darkwood-i történetek, elhoztam, és arra azt mondtam nos, igen, ez teljesen rendben van! A másik két, magyarul olvasható történetet, a Menekülés az ősvilágbólt és a Fishleg kapitány szellemeit még nem ismerem.
Osztán az is van, hogy ez a vadnyugati manus, hiába a mellyén a szimbólum, nem szuperhős, csak amennyire Old Shatterhand az, most mondd, kőbaltával küzdöget. Amikor éppen nem coltol. Ezzel a kőbaltával nem tudtam/tudok mit kezdeni. Nem csupán azért, mert antagonisztikus, hanem azért, mert tök logikátlan is. Vadnyugat. Kőbalta. Hö?
És akkor, szóval itt van ez a fantasy manus, meg a kőbaltás ipse, és akkor egyszerre csak egy sztoriban szerepelnek. Mondom, Zagor néha csavarog a saját világán kívül, van benne tehát tapsztalata, milyen az, amikor vadnyugati hősként valahol egészen máshol/máskor van, de ez akkor is olyan kis izés volt.
Az összeférhetetlenül mindenféle hösök egy történetbe zsúfolását egyetlen történetnek bocsátottam meg maradéktalanul: Sam J Lundwallnak. Ő írta a Visszatérés a Földre című regényt. Ami magyarül egy másikkal, az Alice világával jelent meg. Zorád Ernő pedig összeturmixolta a két kisregényt, álmodott belőle egy képregényt, és szerintem az jobb lett mint a két eredeti.
AZ ESIK MEG EBBEN A TÖRTÉNETBEN,
hogy Erondar birodalmában az úgynevezett techokraták, a varázslattal szemben a szerkezeteket, gépeket előnyben részesítők között akad egy gonosz figura, aki átjárót nyit két világ, Erondár és Darkwood között. S hopp, meg is van, miképpen talizhat Dragonero és Zagor. Az átjáró jelentősége most nem jut eszembe, de nagyon gonosz dolog, és egyik világnak sem tesz jót. Vagyis a két hős összekapaszkodása törvényszerű, ahogyan ennek következtében a képtörténet végső kimenetele is. Mert persze, hogy naná. Ahogyan az is, hogy mindenki visszakerül az alkotók által eredetileg kirendelt helyére, világába, körülményei közé.
S most, ahogy belegondoltam, a cselekményt ezzel valóban el is mondtam. Persze, lebontódik kisebb egységekre, izgalmas ütöm-vágomokra, versenyfutásra az idővel, szembesülés a főgonosszal, miegymás, hiszen mégiscsak fantasyról van szó, de a lényeg itt van. Mármint a fenti bekezdésben.
MONDD CSAK, ÉRDEKEL, HOGY MILYEN EZ A KÖTET?
Mert szívesen megosztom ám veled a véleményemet! Tudod, mit mondok? Azt, hogy a rókabőr-érzet ugyan végig ott settenkedett a történet mögött, és meg-meglegyintett a cselekmény művisége, de önmagam meghökkentve azt vettem észre, hogy mindennek ellenére élvezem, amit látok és olvasok.
Kezdve ott, hogy ez a külnkiadás tartja magát a többi Dragonerohoz: már a borítója is jó. Ez egyébként Boneli-szerte jobbára sajnos nem igaz. Ha csak a borítókat nézem, nem kívánom meg őket. Ezt még úgy is.
Aztán már az első oldalon feltánt, hogy nem zavarnak a színek. Egyáltalán nem. Azért nem, mert nem csak úgy Paintesen telibetöltve jöttek, hanem úgyan, ahogyan azt az ember mai napság elvárja, szépen, aprólékosan, helyén mindegyik, árnyalatosan, szemgyönyörködtetőn.
Aztán nem volt rossz a dramturgia sem. Akkor sem, ha kiszámítható volt. Igaz, egy helyen nyeklett egyet, de spongyát rá. Dragonero és Zagor elsőre egymásnak esik. Csihipuhi a javából, erős emberes adok-kapok. Aztán egyszerre csak abbahagyják, és minden fenntartás nélkül cimbivé válnak. Csak úgy ukkmukkfukk. Paccs, és már cimbik is. Itt kizökkentem, de aztán legyintettem, és hamar átlendültem rajta.
De ettől függetlenül, minden előítéletem ellenére élveztem a történetet és a megfogalmazást. Nem tartozik a legjobbak közé, már ami a Bonelliket illeti, de teljesen hozza a megszokott és elvárt színvonalat.
GooBo, Hosszúvölgy, 2020, 128 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158127691 · Fordította: Mogyorósi Zoltán8
8/10
2022 októbere, a forradalom utáni napokon. Azon gondolkodom, jó-e az, hogy könnyen elégedett tudok lenni, hogy könnyen megbocsátok, könnyen váltok, ha a másik fél részéről is van igény, és a gyakorlatban is érzem a változtatás jobbítás szándékát? Hogy viszonylag könnyen túl tudok lépni a fehér ember nem felejt alapelven?
Annak ellenére, hogy tudom, minden kapcsolatomban van egy pont, ahonnan már nem lehet tovább hátrálni, ami után már nem vagyok hajlandó tovább próbálkozni, és nem érdekelnek az ígéretek, fogadkozások, s ha harag nincs is, kösz szépen, kalap, kabát, ennyi volt, csácsumi.
Igazából egyikről sem tudom, hogy célravezető-e? Néha úgy érzem, túl megbocsátó vagyok, aztán amikor a saját bőrömön tapasztalom a megbocsátás erejét, akkor meg röstellkedem. Van, amit nekem bocsátottak meg, és újraéledő kapcsolat lett belőle. Látom a példát, de olyat bocsátotak meg, ami után én képtelen lennék nyitni.
