Stefano Vietti – Alfio Buscaglia
AZ ÉLŐHOLTAK HORDÁJA
Luca Enoch – Luca Malisan
A SZARVAS KARMAI KÖZT
A Dragonero volt az a Sergio Bonelli Editore-sorozat, amelyikre a legkevésbé voltam kíváncsi. A fantasy mivolta miatt.
Mert hogy annyira nem kötnek le a fantasy-történetek. Annyira? Nagyjából semennyire. Ezerszer mondtam már: A babó az igen, de már A Gyűrűk Ura annyira nem. A Trónok harca első négy része függővé tett, de a Varjak lakomája már untatott. A Sárkányok tánca úgy-ahogy, de aztán elmúlt mind a függőségem, mind az érdeklődésem. A filsorozatot nem is néztem végig az érdeklődés hiányában.
Szamóca lányom mondta, hogy semmit nem veszítettem, iszonyatosan lapossá lett a végére.
Szóval így valahogy...
Aztán a lezembe került egy Dragonero. Kiléptem velel a komfortzónámból. (Divatos ma ez a szó, utálom is.) Aztán Dragonero-t illetőn kint is maradtam. Már csak két magyarul megjelent kötete hiányzik: a második, A sötét erőd és az előzmény-sztori, az Eredet.
Most, 2022 december elején jelent meg a tizenegyes sorszámú kötet, ezzel a pompásan sikerült borítóval. Egyébként a többi Bonelli-képregénnyel ellentétben a Dragonero borítói rendre megkapóak. De ez a mostani különösen jól sikerült. S nem csak a borító!
A Dragonero az a sorozat, aminek a történetei lazán összefüggenek. Mondom, lazán. Ennek ellenére nem szükséges a kardodba dőlni, ha nem sikerül sorrendben olvasnod őket. Én egy darabig azt hittem, de, és vártam is, hátha felbukkan valahol az a hiányzó, második rész. Aztán nem bírtam a türelmetlenségemmel, és belefogtam. Így, bár van még jó pár olvasatlan kötet a polcon, amint belelapoztam ebbe a 11. kötetbe, meg is kívántam azonnal a teljes bekebelezését. S lőn, sorrendiség ide-oda, bárhová!
Már említettem, hogy bár a Bonellik egyes sorozatinak sem mindig következetes a rajzoló személye, az egyes sorozatok megjelenésének az alapstílusa jobbára mindig ugyanolyan. Vannak lólábak, de azok is mindig hozzák a stílus-sémát. Talán egy olyan Dampyr-történettel találkoztam, aminek az ábrázolásmódja nagyon eltért a többitől. De bajom azzal sem volt. Csak furcsa volt elsőre.
Aztán a Dragonero az a sorozat is, aminek a nyitott köteteit ha egymás mellé rakom, szinte nem látok különbséget a rajzstílusban akkor sem, ha más-más alkotóról van szó.
Na, most ennél a kötetnél bizony látok! A nivó felfelé ivel. „Szó bennszakad, hang fennakad, / Lehellet megszegik.” Nem szoktam forrón lelkes lenni, nem kedvelem a feltétlen hájpolást (ezt a szót sem szeretem) sem, de ha olyannal találkozom, hogy le a kalappal, akkor leveszem a kalapomat. Ami megérdemli a tiszteletet, azt simán hajlandó vagyok tisztelni. A Dragonero külső megjelenését különösen is kedvelem, elsősorban azért is szerettem meg, nem csupán a történetei miatt. Ám amit most a második történetben, a A szarvas karmai között-ben látok, arra nehezen találok szavakat. (Ahogyan a cím magyarítására sem, de erről majd később.)
De haladjunk sorban!
Az élőholtak hordája
Ahogy mondtam, ez a kötet a kiemelkedő Dragonero-sorozatból is kiemelkedik. Csak a benne lehozott két történet címei nem sikeredtek jól. Én legalábbis nagyon nem vagyok kibékülve velük.
A kettő közül még ezzel az elsővel van kevesebb bajom. A magyar cím az eredetinek a tükörfordítása. Legalábbis a Google fordító szerint. L'orda dei Non-morti.
Nem tudok olaszul (sem). Az olasz orda szó valóban hordát jelent. Egy internetes szótár szerint az olasz orda szó másodlagos jelentése: banda, galeri.
Mi a bajom a horda kifejezéssel? Mondtam, hogy van? De igen, van. A történetből fakad a bajom.
A magyar horda szó magában foglal egyfajta vadságot, kultúrálatlanságot (eddig stimmt!), illetve alkalmi érdekszövetséget (itt már kezd csúszni a talaj, de még ez is belefér). Valamint a horda szó utal arra is, hogy a primitív tagokból álló érdekszövetség jelenléte egy földrajzi területen nem statikus: a horda helyváltoztató érdekközösség.
A történetbeli élőholtak rendben, vadak, kultúrálatlanok és rendben, van közös érdekük. Ám felettébb lokálpatrióták. S ez már a történetből fakad. A birtokukban van valami, ami emberként gonosszá, gyilkossá tette őket. S ők még holtan is jólszervezetten őrzik ezt a valamit azoktól, akik meg akarják szerezni tőlük.
S a valamit egy barlang mélyén rejtették el. Így a horda nem hordja el onnan magát (hahaha; hát ez erőltetett volt!).
A címen túl elmondható, hogy a Bonellinek megint sikerült egy kicsit a maga kényére-kedvére kiforgatnia egy jól ismert zsánert.
Az élőholtak hozzák a szükséges külső megjelenést, és kellően vérszomjasak is. Amivel kitűnnek egyéb, máshol megjelenő sorstársaik közül, hogy amazok azért pusztatanak, mert ilyen veretesen ocsmány külsővel ez szinte kötelező. Vagy azért, mert éhesek. Vagy mert terjeszteni akarják a ragályukat. Nos, a Dragonero zombijai egyik se nem. Ők őrzik a valamilyüket, megbánva, hogy egyáltalán elhozták, ahonnan elhozták, megbánva, hogy tették, amit tettek: megváltásra, pusztulásra vágynak. Értelmesen kommunikálnak, értelmes célokért. Gondolnád ezt zombikról?
A történetbe nem merülök el. Legyen elég, amit elmondtam! Még annyit megsúgok, hogy ebben a kalandban csak Ian, a főszereplő (ő az, aki lassú átalakuuláson megy át, mert akaratlanul sárkányvért ivott) és barátja, Gmor, az ork vesz részt. Két másik társuk, Ian testvére, a technokrata Myra (igen, a szó azt jelenti, amit sugall) és a kedves elflány, Sera nem szerepel. Hiába is várod.
Viszont meglepő fordulattal van szex a sztoriba ékelve. Elvégre felnőtt emberek vagyunk!
A szarvas karmai között
Szóval úgy nagyjából simán ez az egyik legjobb grafika, amit életemben láttam. Hogy ne mondjak túl nagy szavakat. Ezt figyeld, még a ceruza lencséje is becsillan!
Mielőtt a lelkesedéstő ellebegnénk, mint egy léghajó, ezt is le tudom írni: ez az egyik legrosszabb cím, amivel csak találkoztam eddig. Az előbbire, a remek grafikára mindjárt mutatok példát, nem is tudnám megállni, hogy ne tegyem. Az utóbbit megmagyarázom. Nem lesz hosszú.
A cím simán képzavar. Az ellenség keze betette a lábát. A szarvasnak simán nincsen karma. Patája van. A történetben van egy alak, ő az ellenfél: ember, aki szarvasfejet visel. De a neve nem Szarvas, és a Dragonero vezette kis csapat, ha vészesen fogyatkozik is általa, nem kerül a karmai közé.
Az olasz eredeti címe egyébként ez: La porta sul buio. A Google Fordító szerint ezt jelenti: A sötétbe vezető ajtó. Nos, a történetet ismerve annak sincsen túl sok értelme. Hacsak az olasz cím tükörfordítása nem alapból hibás, és valami kifejezést takar, ami viszont egészen mást jelent. Legyünk nagylelkűek: spongyát rá!
A történet röviden: a Birodalom és a Hegyi Szövetség, Olhim fiai között lassú ellenségeskedés zajlik. Olhim fiai különleges nézeteket vallanak. És védik a födjüket. Amelyen eltévedt egy birodalmi osztag. Amit Iannek kell megkeresni és kimenteni az ellenséges területről. Ahogyan menekülnek kifelé, a csapat létszáma egyre fogyatkozik. Külső,láthatatlan ellenség által. De belső feszültségek sem kímélik a katonákat.
S lassan kiderül, hogy volt és mi volt a feladatuk a Hegyi Szövetség területén. S hogy teljesen jogos, ami velük történik. A szarvasfejes ember nem véletlenül jár a nyomukban, előttük, felettük, mellettük, és nem ok nélkül fogyatkozik a birodalmi mini regiment.
A szarvasfejesről meg kiderül, hogy nem csupán ellenség, hanem nemes ellenfél is. Ez egy ilyen kötet. Az előbb az élőholtak voltak értelmesebbek mint egyebütt szerepeltetett sorsosaik.Immeg pedig felnézhetünk a birodalmi szempontból barbár szarvasfejesre is. Bár nem gyengéd, virágos lelkű harcos, azt meg kell hagyni.
De van még egy csavar a történetben. Az osztag vezetője vaskezű, kockaagyú katona. Egész végig antipatikus. Aztán a végkifejletben meg mégse lesz az, ugyancsak árnyalódik a hozzáállása.
Ahogyan a szarvasfejes ellenfélé is. Hogy legyen min tűnődni, s hogy ne váljanak sematikussá az alakok. Nem csupán a jelleme és az indítékai érdekesek, hanem Ian rá adott, némileg megdöbbentő reakciója is. Nem, nem, dafke nem fogom elmondani, miről van szó!
Tehát úgy alakult, hogy
ezzel a két történettel a Dragonero szerzői remekeltek. Most úgy fest, remek szériát fogtam ki, mert a legutóbb megjelent, Frike-os Dylan Dog-ra is olyat bólintottam, hogy megrándult a nyakam. S ugyanez történt a Tex harmadik kötetével is (de arról még nem született írásom). Mindhárom képregény egyaránt jellemző, hogy érdekesek a történetek, a szokásosnál (na, jó, Tex-ből még csak egyet olvastam) árnyaltabbak. Ahogyan a szereplők jelleme és motivációi is.
De a sikerületlen című szarvasosság rajzait azt hiszem egy darabig nem übereli nálam semmi. Meg kell jegyeznem: a rajzló neve: Luca Malisan. Láss még néhány kedvcsinálót!
Frike Comics, 2022, 190 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786155891441 · Fordította: Nagy-Mihály Ágnes
10/10
2022 decemberében a karácsony hete előtti hét közepe. Ilyenkor a dolgozdában mindig több munkánk van. Ma is, tegbap is cirkuláltam a városban, mint a mérgezett egér a ketrecében. Az autóstársak sem voltak százasak, két esetben is majdnem összetörtek, merő figyelmetlenségből, egy sávváltással, záróvonalon, forgalomtól elzárt területen keresztül, meg egy stoptáblánál meg nem adott elsőbbséggel. Az utóbbi ráadásul teherautó volt, én meg egy kis puttonyos Renaultban ültem. Balra kanyarodtam, erre a teherautó, amikor már bent voltam a kanyarban, de még ne fejeztem be a műveletet, nem túl lassan elindult. A padlógáz mentett meg. A sávváltós figyelmetlennél meg a padlófék, különben vezetőoldalról belémszállt volna. Kicsit örültem, amikor befejeztem a napot és buszra szálltam hazafelé.
De tulajdonképpen mindez lényegtelen. Mocsokul hiányzik valaki, hiányoznak valakik. Nem a büszkeségem tart vissza attól, hogy felvegyem a kapcsolatot, hanem mert úgy érzem, nincsen rajtam füstszűrős sapka. De ettől még nyüszítős bennem a hiáynérzet. De istenigazából. S jön ráadásul a karácsony is. Ami évek óta nem hat meg, de úg nagyjából semmilyen szinten, de most mégis összeszorul tőle a szívem...
