ÍRTA:
Luca Enokh – Stefano Vietti
RAJZOLTA
Guiseppe Matteoni
Hölgyeim és uraim, tessék, tessék, csak szépen sorban! Itt kezdődik a Dragonero, az olasz, fantasy fumetti!
Tessék, tessék, tekintsék meg a rajzokat, olvassák a félművelt panelproli, Moha véleményét a kiváló sorozat első kötetéről!
Csak szépen, sorban, ne tülekedjünk, kérem, van hely az interneten, mindenki láthatja, mindenki olvashatja, mindenkinek jut hely! Kezdődik és elkezdődik, kezdetét veszi a fantasy fumetti, amely még a fantasyt nem kedvelő, félművelt, blogíró panelproli figyelmét is felkeltette!
Itt az első két rész, egybe csomagolva, tessék, lássék, csodálkozzék, élvezkedjék kicsi és nagy, öreg és fiatal, nő és férfi, mindenre való tekintet nélkül, érkezési sorrendben. A tátott száj és a kerekre nyílt szem garantált, ne is röstellkedjen, ha rajtuk kapja önmagát!
A Dragonero magyar kiadása hat évvel maradt le az olasz eredeti mögött. A többi Sergio Bonelli képregény megjelenési idejét kimondani is sok, hát még az évek során megjelent részeik számát! Arról nem is beszélve, hogy amíg a Dampyr, a Dylan Dog, a Tex, a Zagor és a többiek esetében nincsen, addig a Dragonero esetében van folytonosság. Vagyis a magyar kiadás esetében volt egyfajta kényszer is, hogy az eredeti művek sorban lássanak napvilágot a nyelvünkön. Ami aztán elég hamar felborult mégis, de ebbe most nem megyek bele.
Az ebben a kötetben helyet kapó két rész olaszul eredetileg 2013-ban jelent meg.
Alapállás
Az alkotók nem xaroznak: felületes alapvetés után akcióval kezdik a vadiúj történetet. Van némi alapvetés, de sok minden csak menet közben derül ki.
Az is, hogy van a Birodalom, s bár nem hibátlan, szeretni kell. Nem tudjuk pontosan miért kell szeretni, de ha a magukat hamar a szívünkbe lopó főhősök, Ian, a sárkényölő, Myra, Ian technokrata húga, Gmor, Ian barátja, az ork, és Sera, a törékeny, érzékeny elflány úgy gondolják, a Birodalmat kell szolgálniuk mindenki ellen, akkor nem lehet nagyon elvetemült ez a hatalom. Vagyis ha drukkolunk Iannek és a barátainak, akkor drukkolunk a Birodalomnak is.
Amikor bekapcsolódunk a történetükbe éppen küldetésben vannak. Egy városban, Baijadanban nyomoznak fegyvercsempészek után. A városnak hatalmas kikötője van, esélyes, hogy a szállítmányok itt cserélnek gazdát. Hamarosan fel is bukkan egy tetőkön menekülő csempész, akit az elfogása előtti pillanatokban egy fúvócsővel kiiktatnak, nehogy beszélni tudjon. Egy kezdetben láthatatlan hajóra zuhan, amin eddig lángsár utazott. A lángsár egy el nem oltható, víz alatt is égő kőolaj-származék. Undorító fegyver. Iannek volt már hozzá köze.
Hat évvel a jelenlegi események előtt egy őrgróf rendcsinálásánál volt megfigyelője, akkor még két másik társával, nem Gmorral és Seraval. Az őrgróf orkok tömegét írtotta ezzel a rettenetes fegyverrel (vö. napalm).
A sztori két időszálon fut tovább. A ma eseményei a múltban történteket megismerve nyernek értelmet. Ez már nem rossz. Én csak egyszer tévedtem el az idősíkok között, de egy kis visszalapozás segített.
Az időben való csámborgással tudjuk meg azt is, hogy Ian akkor lett Dragonero (fekete sárkány), amikor legyőzött egy fősárkányt, aminek a vére ráfolyt, átitatta a bőrét, bejutott a szervezetébe, és érdekes, furcsa változásokat indított el benne. Kezdett több lenni mint ember.
Szóval a cselekmény fő szála a fegyvercsempészek utáni nyomozásról szól. Illetve csalinkázunk a múltban, hogy megértsük általa a jelent. Alapvetően jó, tetszetős alapállás.
A napokban tudtam meg, hogy Valaki nagyon utál engem. Hosszú évekig volt közünk egymáshoz. Szoros, mindennapi kapcsolatban voltunk.
Aztán az élet, a realitás elszakított minket egymástól. Nagy konfliktus után, de békés volt az eltávolodásunk.
Utána még volt alkalom a találkozásra: Valaki egyszer két hétig nálunk lakott. Ám a két hét végén már feloldatlan feszültségben váltunk el egymástól. Bár ezt csak később tudtuk meg. Mi nem értettük azt a konfliktushelyzetet. Ő magára vett valamit, ami nem róla szólt, és nem lehetett meggyőzni arról, hogy nem róla szól. Mi elmondtuk hogyan látjuk a helyzetet, de ő nem hagyta kimozdítani magát az álláspontjából. Így aztán csomagolt, elment és vissza sem jött.
Széttártuk a kezünket és vállat rántottunk, ha így, hát így... Utána kétszer az tűnt fel a Facebook-on, hogy nem vagyunk már ismerősök. Nem tudom, ebben a pillanatban éppen azok vagyunk-e?
Azóta hosszú évek teltek el. Nem volt közöttünk kommunikáció. Hazudok: az infarktusomnál megkeresett, és akkor teljesen normálisan kommunikált.
De mondom, mostanában megtudtam, hogy nálam szemetebb aljasabb, emberalatti ember a világon nincsen. Azt nem tudom, miért ez a véleménye. Az infarktusom két éve volt, akkor erről egy szót sem beszélt.
Most jön a lényeg. Mondom, rengeteg idő telt el, amióta utoljára találkoztunk. Úgy tíz év. S az alapkonfliktusunk óta tizenöt-húsz. Az, hogy mi történt akkor, és mi történt azóta, mára nem csupán új értelmet nyert, hanem egészen meg is változott. Mondja bárki, hogy csak az a biztos, ami elmúlt! A múlt éppen olyan képlékeny és ingoványos, akár a jelen vagy a jövő. Ugyanis simán át lehet értelmezni, át lehet festeni a múltat. Máshová kerülnek hangsúlyok, kimaradnak, hozzátevődnek elemek, értelmezések, tények, hangulatok, ízek, szagok, simogatások, pofonok, kinek-kinek ízlése és igénye szerint.
Mondom ezt én, a kis kopasz, óbudai panelproli lúzer, aki szívtelen, önző, meggyőzhetetlen, s akivel nem lehet beszélni sem, mert csak hajtja a magáét.
Széttárom a kezemet, s hagyom hadd menjenek a dolgok, amerre akarnak. Nincsen értelme vitázni. Ha valaki beszélgetés nélkül ismeri az indítékaimat, az okokat, érveket, azt beszélgetéssel sem fogom meggyőzni, hogy marhaságokat gondol. Ha pedig a múltat akarja másnak látni, akkor az lesz a múlt, ha a fene fenét eszik is! Olyanná lesz, amilyennek látni akarja. Legalábbis az ő számára.
Pusztuljanak a kapcsolatok! :-(
Időugrások
Szóval itt van ez az ugrálás az időben, hogy megértsük a jelent. Mert ami ma történik, annak nyilván vannak gyökerei a múltban. „Hogy megszülettél, az csak úgy történhetett / Hogy az apád egyszer valamit befektetett.” –énekelte Bródy János. Majd hozzáteszi egy sok évvel későbbi dalban: „Ki tudja, mit hoz még a múlt?”
A Dragonero-ban nem időutazásról van szó. Az olyan történetekbe, ahol arról, néha belekavarodok. (Ahogyan a filozófiai levezetésekbe is.) Itt mindössze az történik, hogy nem lineárisan ismerjük meg az eseményeket. Ezzel együtt néha mégis belekavarodtam, mikor is vagyok, kivel és hol. Pedig, mondom, nem bonyolult az ügy.
Vagyis számomra ami vonzó volt a történetvezetésben, az volt a csapda is. Viszont nem a képregényt tettem felelőssé az apró elakadásaimért. Visszalapozva, újra-bootolva érthetővé vált minden. Ez lett a bevált módszerem. Valóban bevált.
A történet gyakorlatilag arról szól, hogyan akadályozzuk meg az őrgrófot a sárláng további alkalmazásában. S mennek ellen karddal. (Mondjuk ez nekem legalább annyira ellentmondásos, mint a rendes földi életünkben bizonyos fegyverek tiltása. Mustárgázt nem szabad használni. Iskolákat, kórházakat, vétlen, civil lakosságot lőni, felrobbantani szabad... Az ész megáll! Az ember és a törvény fantasyföldön is hülye!)
A végső merre hány méter titka
titok marad. Ugyanis többször írtam már, hogy a Dragonero azon ritka Sergio Bonellis fumettik (olasz képregények) közé tartozik, amelynek a kötetenkénti történetei is összefüggnek. Itt, az elején nem csak lazán, utalásszinten, hanem szervesen. Olyannyira, hogy ez a történet véget sem ér ebben a kötetben, hanem folytatódik a második magyar nyelven is megjelentben, A sötét erődben. Amit üldözök égen-földön, de csak a Molyon van egy ugyancsak ésszerűtlen árú, eladó példány. (52.000 forintért árulja valaki. Igen, nem írtam el a nullákat. No, annyiért azért nem kell. Ha neked van fölöspéldányod, beszélgessünk róla! A nulladik kötet, az Eredet is érdekel.)
Milyen fantasy ez a fantasy?
Olyan kis megszokott. Olyan, amilyen a Bonellis zsánerek szoktak lenni: teljesen hűek a zsánerhez. Bár a többiben általában van valami kis csavar. Jó, a Tex-ben nincsen, az vadnyugati és slussz. A helyzet az, hogy csavar a Dragoneroban sincsen. Hozza a fantasy kliséket, harcosok, sárkányok, varázslók, orkok, elfek, miegymások. Az egyetlen, ami talán más, hogy az orkok mindenhol máshol a rosszfiúk szerepét töltik be. Itt nem feltétlenül. Lehetnek akár rosszak is, de a főhős, Ian legjobb cimbije az ork.
Az ábrázolásmód is teljesen hű a Bonelli-követelményekhez. Ahogy többször, úgy nagyjából minden esetben elmondtam: realisztikus, részletes, látványos. Ahogyan eddig is láthattad a citált képeken. Vagyis megnyerő. A későbbi történetekben rajzolóról rajzolóra változik valamelyest a stílus, de az alapvető irány ez marad.
A történet nem fölöttébb részletes, az alakok nem elképesztően árnyaltak, de messze nem is annyira botegyszerűek mint a legutóbb olvasott A Szigetvilág varázslója szereplői. Ezzel együtt nem is fájdalmasan kiszámítható sem a történet, és nem sematikusak a szereplők sem. Vagyis megállunk egy kellemes, árnyékos félúton, még forrás is van, jólesik a hűsölés. A táj nem utolérhetetlen, de meglehetősen kellemes. Vagyis vissza fogunk ide vágyni. A fán már érik a gyümölcs, csak fel kell érte nyúlni.
Egyébként most mondok egy nagy dolgot. Mára egyértelmű, hogy nem kedvelem különösen a fantasy műfaját. Azért egyértelmű, mert ezerszer elmondtam. Viszont a Dargonero összes majdnem itt van a polcomon. Azért majdnem, mert,,,, de ezt már mondtam, ugyi... Szerintem, a jövőbeli, magyar nyelvű Dragonero kötetek is itt lesznek. Na, ezt mondom, ilyen fantasy a Dragonero!
GooBo, 2019, 192 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786158127653 · Fordította: Koszoru Péter
7/10
2023 első napja. Tegnap voltunk Csemete Vőlegjééknél, Mogyoródon. Nem ott szilvesztereztünk, csak pár órát töltöttünk ott. Aztán átmentünk Csillaghegyre, Szerelmetesfeleségtársam édesanyjához. Egy ideig ott volt SzFT bátyja és annak a barátja is. Aztán hármasban maradtunk. Tévéztünk, beszélgettünk.
S hajnali kettő felé Szerelmetesfeleségtársam kifakadt:
– Miért kell már holnap dolgoznunk?
Meghökkentem, de aztán beláttam, igaza van: ez az elsejés vasárnap még heverős, de az azt követő hajnali kettő már a hétfő hajnala, amikor is ismét időre kell kelni, ismét jön a kapálás (ahogyan SzFT a mindennapi munkánkat nevezi).
S ma már tényleg kellett is mennem... Igen fájdalmas tapasztalat volt. A hosszú évek során volt már alkalmam jó párszor átélni, de feldolgoznom igazából soha nem sikerült: mit keres az ember a munkahelyén annyi órán keresztül, ha a fizetését is csak keresi?
