Sorra megtörténik, hogy „kilépek a komfortzónámból”, ahogyan manapságosan mondani kell, hogy mindenki értse.
Ursula K. Le Giun regényével, meséjével, mijével is ez történt. Tudniillik A Szigetvilág varázslója fantasy. S mára mindenki tudja, hogy a fantasy nem az én műfajom.
Ami nem jelenti azt, hogy alapból és mindenestül elvetem, de egy kézen számolható, mi volt az a fantasy, ami mély nyomot hagyott bennem (A babó, Trónok harca 1–3., Dragonero, Scott Card: Bűbáj és Terry Pretchett némelységei, de elsősorban a Kisistenek). Biztos van még, de mert kapásból ezek jutottak az eszembe, nyilván ezek a meghatározók.
Van oka annak, hogy nem szeretem igazán a műfajt. Ahogy annak meg nincsen, miért is olvastam most mégis fantasyt.
Illetve annak is van. Olyasfajta a válasz, mint Reinhold Messner-é, aki amikor megkérdezték tőle, mi motiválta arra, hogy megmássza a Mount Everestet, ezt felelte: „Az, hogy ott volt!”
Na, ez a könyv is csak úgy volt, nem tudom már hány éve a polcon. S egy keresős pillanatban óvatlanul levettem és olvasni kezdtem.
Ursula K. Le Guin-ről (vajon hogyan kell ejteni a nevét?) azt a Los Angeles Time egyik 2009-es száma, hogy Arthur C. Clarke halála után ő
vitathatatlanul a legismertebb tudományos fantasztikus író a bolygónkon.
Nem semmi elismerés, lássuk be! Ha beláttuk, lépjünk is tovább!
A fantasy és én
Miért nem kedvelem a fantasyt? Nem is nem kedvelem, csak nem szeretem. Talán az öntörvényűsége miatt. Meg az unalmas sablonjai miatt. Sárkányok, fehér és fekete varázslók, orkok, ellfek, játkok, hosszú pallósok, bárdok, komor várkastélyok, lézersugárként lecsapó varázslatok, boszorkányok, tündérek, élőhalottak, szellemlények, ésatöbbi. Unos untalan. Unos.
Egyszerűen tökéletesen hidegen hagy az ötvenedik nagyon összetett, alaposan kidolgozott fantáziaföld minden kínja, nyűglődése, nyomora és hosszú vándorlás után a csapdákat, harcokat rejtő, titokzatos földeken át, a csodás Választott által való megmenekülése a Legyőzhetetlennek Tartott Gonosztól.
Persze ugyanilyen okból nem illene szeretnem a sci-fiket sem. De azokat szeretem. Mi a különbség? Aham... Gondolkodom.
Talán az, hogy a sci-fi terei, keretei tágabbak mind témában, mind stílusban. Sci-fi mittomén, Orson Scott Card is, Scarzi is, James S. A. Corey is, de Bradbury, Lem és Clarke, Philip K. Dick is az. Sőt, ha akarom, Jókai is az. A fantasyban nincsen annyi árnyalat, stílus. Nem találkoztam még filozófikus vagy éppen lírikus fantasyval. A fantasy az akció. Talán ez az ok...
S miért fantasyzok egy sci-fi író kapcsán? Hát mert A szigetvilág varázslójának csak álruhája, hogy a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban jelent meg. Valójában nem sci-fi, hanem egyértelműen és kizárólagosan fantasy.
A Szigetvilág varázslója mint prototípus
Szóval ez a regény fantasy. Abból is a kimondottan az ifjúságnak írt típusú. Ezt nem én mondom, olvastam valahol, amikor a kötetecske háromnegyedénél jártam. Megvan! A szerző nevének angol Wikipediás oldalán.
Viszont így vizsgálva, az ember mosolyogni kezd. Le Guin könyve (kérdeztem már, hogyan kell kiejteni a nevét? Így, ahogyan leírom? Vagy így: LöGvín? Vagy hogy?)
SzFT itt kapott a Google-hoz és Messengeren hamarosan küldte is a kiejtést.
Hát így kell kimpndani a szerző nevét: ɜrsələ keɪ ləˈɡwɪn
annyira egyértelműen előképe, mintája, prototípusa a Rowling Harry Potterének, hogy az csuda! Csak aztán az alapötletet Rowling sokkal jobban kidolgozta, és egyedibbé is tette. Az ő alakjai is összetettebbek lettek, meg minden is az ő sorozatában.
De a varázslóiskola, a különféle tantárgyak és okítóik, a tiltott varázslatok, a fiatal varázslók közötti versengés, a nála nagyobb erőkkel szembeszálló, első alkalommal alul is maradó kisvarázsló, a sötét oldalról elszabadult, a főhős nyomában levő árny, az egyre erősödő hatalmú, öntudatosabb, tanonc, aki teljesjogú varázslóvá érik...
Megannyi teljesen egyértelmű párhuzam, szinkronitás.
Vagyis Le Giun ihlette Rowlingot, Rowling pedig annyi mindenki mást, mint a csuda. Például a magyar Petőcz Andrást is (Óbudai Mágusképző).
Aztán milyen ez a Szigetvilágos regény?
Kezdem ott, hogy azt sem tudom, regény-e egyáltalán. Illetve persze, hogy az, de incselkedik velem a műfaji kategóriája. Azzal incselkedik, hogy nem regény, inkább meseregény. De nem egyértelműen. Mivel Le Guin-ügyben ez volt az olvasói szüzességem elvesztése, nem tudom, a tetralógia többi részében (mert ez is, meg a folytatásai is bár önállóan olvasható kötetecskék, mégis egy négy részes sorozatról van szó), mennyire derül ki, minek is nevezzem műfajilag?
A második kötet fülszövegében azt olvasom ennek a kötetnek a főszereplőjéről Karvalyról, akinek a kapott, lényegi neve Kóbor, hogy
halhatatlan figurája itt ismét felbukkan, mint a gonosz elleni harc képviselője.
A halhatatlan figurája kifejezésnél akadtam el. Mert éppen, hogy valahol itt kellett rendeznem a soraimat a könyv műfajának ügyében. A fantasy kétségtelen, itt van, meg van minden kelléke. Elképzelt, térképekkel megtámogatott világ, varázslók, sárkányok, túlvilági lények, bűbájosok, javasasszonyok, varázslatok, varázspálcák (botok, vö. Gandalf), varázskézben tartott időjárás, szelek a megfelelő hajózáshoz, harcok a túl- és/vagy másvilággal, satöbbi.
Csakhogy az íróhölgy stítusa, hogy is mondjam csak, keresem a megfelelő szót, távolságtartó. Azt hiszem, ez kifejezi, amire gondolok.
Van egy kitalált, fiktív világ, a Szigetvilág. Aminek vannak lakói. Akik, hm, tájegységenként is egyéni össztulajdonságokkal bírnak. (Úgy fest, Le Guin idejében a nemzeti tipizálás még nem volt liberális szitokszó.) De ez a világ, a tájegységeivel együtt elnagyolt, történelem nélküli. Nincsen megismerhető múltja, legendái, nincsen meg az olvasó számára megfelelő sorvezetők, miképpen is képzelje el. A fantáziájában a fantasy klisék teljesen elegendőek a Szigetvilág valamelyest való megelevenedésére.
Mert persze, rendben van, nem kell minden írónak annyira alaposnak lennie, amilyen Tolkien volt, aki nem csupán (túl)részletes történelmet dolgozott ki a fő műve, A Gyűrűk Ura hátterének, hanem még a tünde-nyelvet is megalkotta. Ha már írt róla. (Nekem ez több mint sok. A Szilmariloknál fonalat és érdeklődést vesztettem. Főleg az utóbbit. Jópofának, de nagyjából teljesen feleslegesnek tartom.)
Azonban A Szigetvilág mindent igen nagyvonalúan kezel: a kitalált világ történetét, összefüggéseit, hátterét, a szereplők jellemét, és az események koherenciáját is. Amikor ez utóbbi tudatosodott, akkor jöttem rá, hogy rosszul olvasom a könyvet. Hogy sokkal jobban járok, ha nem regényként, hanem igen hosszú meseként tekintek rá. Nem, még az sem jó, ha meseregényként fogom fel, mert akkor a fenti hiányosságai ugyanúgy hiányosságok maradnak, hiszen ezek éppen a regény hiányosságai.
De így sem kerültem sokkal közelebb sem a főszereplőhöz, sem a történethez.
Mert a meséket soha nem szerettem igazán. Nem tudtam velük mit kezdeni. Éppen a fentiek miatt. Kevés olyan mese akadt, amelyben értettem a szereplők motivációját, a tetteit és az ebből fakadó cselekményt.
Elfogadom, hogyne fogadnám el, mindazt, amit a népmesékről mondanak, írnak. Tiltakoznom semmi értelme, hiszen mind az elmélet, mind a gyakorlat engem cáfol. S ha a mesék ellen szólnék, a Meseterápiás oklevéllel rendelkező Szerelmetesfeleségtársam is nem csupán a kocsi csomagtartót csukná a fejemre, ahogyan tegnap este, az édesanyjánál megesett karácsony-ünneplésünkről hazaérkezve tette, hanem azonnal torokra ugrana.
Miközben a mesékben ott van az idők mélysége és bölcsessége, metafóráikban az emberi lélek problémáira való lélekkulcsok fordulnak a megfelelő Út felé, nekem mindig hiányzott, hogy megértsem, mit miért csinálnak a szereplők, és miért nincsen igazából jellemük, miért cserélhető fel a vitéz szabólegényke és a Tűzszerszám katonája? S egyáltalán...
A tisztelettteli távolságtartásom olyan a népmesékkel szemben, mint a free jazz-el és az operával kapcsolatban: érzem a lényegüket, értem a kifejzési formájukat, de többszöri nekifutás, próbálkozás, kísérletezés ellenére is képtelen vagyok szeretni őket.
Le Guin történetében sem értem igazából az összefüggéseket. S ennek minden bizonnyal oka a történetkezelés nagyvonalúsága is. Olyan laza a kapocs az egyes jelenetek között, annyira nem éreztem szervesnek az ok okozatot, annyira leegyszerűsítettnek találtam Kóbor figuráját, hogy bár százvalahány oldal a könyv, mégis volt, hogy megkísértett a gondolat, hogy végigolvasatlanul visszarakom a polcra. De aztán mégsem... Ez a kettősség az oka, hogy a folytatást, a tetralógia második részét már levettem a polcról, és bekészítettem a soronkövetkezők közé.
Ki érti ezt...?
Az árny a nyomunkban (SPOILER-SZAKASZ)
Próbálnék semmit nem ellőni a történetből, de nem megy. Mert akkor éppen csak a lényegről nem tudok beszélni. Írni. Legalábbis arról, amit lényegnek vélek.
Kóbor varázslótanonc korában egy halott lélek megidézése közben a világra szabadít egy árnyat, amely majdnem megöli őt. A tanulság egy életre szól: Kóbor megtanul rettegni, belátja a saját gyengeségeit, és felfedezi a képessége korlátait. Tudja, az árny a nyomában van, epekedik, fenekedik az életére.
A könyvecske arró szól, hogyan menekül Kóbor az árny elől, miképpen próbálja elkerülni, hogy újra össze kelljen csapniuk. Majd arról, miképpen fordul szembe egy felismerés által az árnnyal, és miképpen ered annak a nyomába.
Ez volt talán az a pont, ahol valami mélyebb érdeklődést keltett bennem.
Ellenállt. S az ellenálló lelket nem egykönnyen tudja a gonosz megkaparintani.
*
...azzal, hogy nem menekültem előle tovább, hanem szembefordultam vele, nekiszegezve akaratom s indulatom, formát s alakot kölcsönöztem neki, noha ugyanezzel meg is akadályoztam, hogy az erőmtől megfosszon. Bármit teszek, az őbenne visszhangra lel; ő az én teremtményem.
– mondja Kóbor. A felismerés lényege: az árny voltaképpen a lelkének a sötét oldala. Így aztán igazából soha, sehova nem menekülhet el előle. Csak akkor, ha szembefordul vele. Ha megfogalmazza a nevét és azon szólítja az árnyat, csak abban az esetben győzheti le. Sehogyan máshogyan.
Vagyis fel kell ismernie önnön hibáit, belső démonjait, s ki kell állnia velük szemben. Nincsen más út.
Menekülhetünk a lelkünk sötét oldala elől bárhová, bármibe, amíg meg nem történik a tudatos szembefordulás, semmi változás sem következhet be.
Kóbor felismerte, hogy az árny: önmaga. Csak és kizárólag ezért szólíthatta őt az igazi nevén, Kóbornak. Csak ezért ismerhette a nevét. S az igazi név ismerete: hatalom.
Azzal, hogy a név ismerete hatalom, nem csak a fantasy foglalkozik. Arthur C. Clarke is írt egy egyszerűen fantasztikus novellát arról, mi történik, ha mi, emberek megismerjük Isten összes nevét, és a nevein szólítjuk őt. Vagyis ha hatalmat szerzünk felette, s Ő pedig eközben elveszíti a sajátját.
A döbbenetes, megrázó novella címe: Isten kilencmilliárd neve
Kóbor tehát az árny után ered. Úgy dönt, uralkodik a félelmén, a rettegésén, hogy ezáltal legyőzhesse az árnyat. Vagyis, hogy legyőzhesse önmagát. A saját sötét oldalát. Hogy ne kelljen örökké félelemben élnie, rettegve, hogy mikor bukkan fel az általa erre a világra szabadított sötét árny.
Vagyis szembenézés, szembefordulás nélkül nincsen győzelem. Amíg csak a hátunk látszik, védtelenek vagyunk, mert nem látunk, nem látjuk honnan, hogyan érkezik a támadás. Kard-e vagy pallós, alulról szúr hasra, vagy felülről sújt fejre, hová kell tartani a pajzsunkat, a kardunkat védelemül, hová kell szúrnunk, hogy ne kelljen többet védekeznünk? Menekülve, a hátunkat mutatva az ellenségnek képtelenség a győzelem, mert bármilyen támadás minden lehetőségét az árnyunk hatalmában hagyjuk.
Elképzelhető, hogy az árnynak már a szembefordulás tényétől elmegy a kedve a harctól, és menekülőre fogja. Vagyis a félelmeink legyőzése, a szembefordulás bevállalása fél győzelem. Az is lehet, hogy teljes.
Kevés vagy ez éppen elég mondanivalónak? Nem sok, semmiképpen sem új. Nem is falrengető. De tegnap óta azon gondolkodom, a saját életemben a saját problémáimra, mármint a konkrét élethelyzetem konkrét porblémájára mennyiben lehet ez válasz?
Nem jutottam dűlőre. Talán mert nem félelem van bennem, hanem lemondás. Nem tartom magamat képtelennek arra, hogy szembenézzek a korlátaimmal, a hiányosságaimmal.
A jelenlegi probléma a belefáradtság. Az értelmetlen, csinált, műkonfliktusok vállalásának a fárasztó, erőszívó feleslegessége. Hiába van meg bennem a nyitás minden lehetősége, ha még ezt sem tudom átadni annak, akinek nyitnia, felszámolnia kellene. Én hiába akarnám nyitni az ajtót, azt csak az ő oldaláról nyílik, énfelém. Ha ő nyitna, én kitárnám az összes kaput. De nyitás nélkül nem megy, egyszerűen nem megy.
Kerestem, nem az egóm tréfája-e az az egész, nem a büszkeségem rendíthetetlensége-e? Az is, persze. Annyiban, hogy önmagam feladni, tökéletesen alkalmazkodni az elvártakhoz, tartani a számat, csak az említett sablonokban működni nem vagyok hajlandó. Már csak azért sem, mert tapasztalatom szerint az alázatoskodás megöli a tisztelet maradékát is. Nem gerinchajtásra, hanem újabb ostorcsapásokra készteti a másik felet. Az alázatnak gerince van. Nem a meghajlás, az önfeladás a tartalma, hanem... Hanem, vajon mi? Itt tényleg elakadtam...
Móra, Budapest, 1989, 216 oldal · puhatáblás · ISBN: 9631164209 · Fordította: Mohácsi Enikő
5/10
2022 decemberében karácsony első napja. Éjfélkor feküdtünk, ötkor mégis felriadtam. Vonzott a reggeli egyedüllét, az olvasás, az írás, a zene (jelenleg My Sleeping Karma. Ha mást nem, legalább a „Prema” című számukat hallgasd meg. A videója is igen jó! Az idén megjelent, „Atma” című albumról való. A szám címe szanszkritul van, szerelmet jelent.
Tegnap hazafelé jövet Kaszásdűlő rókája ott állt a Kunigunda utca körforgalom szélén. Hogy Csemete is megnézhesse, tettem egy kört a körfogalomban. A róka nyugodtan ott lomposkodott. A múltkor itt a ház alatt találkoztunk vele. Olyan nyugodt és szelíd volt, hogy féltem, nem veszett-e? Tegnap este sem nyugtalankodott túlságosan. Csak állt ott egyenesen tartott hosszú farokkal a körforgalom közepén, az autónk után nézve, a hidegben, a sötétben, a városban. A róka.
