Sin City, a Bűn Városa. Mára fogalom. Frank Miller műve alappá lett a képregény műfajban. Két okból.
Egyrészt a zseniális rajzstílusa miatt: a képeken nincsenek színek, nincsenek árnyalatok, Miller kizárólag a feketével és a fehérrel dolgozik (kivéve a „Sárga rohadék¨ című epizódot), és ezzel a két színnel mond el mindent, zseniális perspektívákkal, néha csak pár vonallal érzékeltetve, néha, mint például a heves záporban ázó Marv képén, a szálkás eső tengernyi vonalával megrajzolva a figura hátán szétcsattanó, vízszintesen verő záport.
A másik ok a történet(ek) egetverő kegyetlensége. Sin City-ben nincsenek pozitív hősök, mindenki beteg, aberrált, kegyetlen, kíméletlen. Kizárólag egyéni érdekek, célok vannak, a kapcsolatok semmi máson, csak az érdeken alapulnak. Ha nem, mint ebben a történetben, az is vérengzéshez, kegyetlenséghez vezet, mit ebben a történetben.
A fekete-fehér megoldás gyakorlatilag annak kifejezése, hogy a világosság, a tisztaság csak arra való, hogy megmutassa a sötétség, a bűn, a szenvedés nagyságát. Ezért Sin City-ben soha nincs világos. A legfényesebb napszak a hajnal, oda is csak egyszer jutunk el, és hőseink gyorsan el is bújnak előle.
Az első Sin City-történet hőse, Marv egy roppant csúnya, tagbaszakadt, agyilag egyáltalán nem cizellált fickó, aki élvezi, ha ölhet, vagyis inkább az utat, ami ami az áldozatai halálához vezet, élvezi mások kínszenvedését, sikolyait. Az vallja, az a jó, ha a halál megváltássá válik, várt öröm legyen, amikor megüvegesedik a tekintet.
Aztán a fagyi visszanyal, mert Marv rájön az élet értékére. Egy nő, egy párductestű istennő, kedves, figyelmes lesz hozzá, de reggelre ébredve az éjszaka magát seggrészege ivó Marv holtan találja maga mellett a lányt. És mert szerelmes lett, és mert gyilkológép, megfogadja, hogy bosszút áll. A bosszú története ez az első képregény. Marv maga meséli el a történetét. A szöveg szikár, keserű, tárgyilagos, és mégis süt belőle a csalódás, a gyűlölet, a fájdalom.
A képregény zseniális. Nagyon zseniális. Abban is zseniális, hogy az ember, amikor nézi, olvassa és gyönyörködik a képekben, valami elementáris kognitív disszonanciát él át. Mert lássuk be, nem nehéz, a gyilkolás, az emberkínzás, a fájdalom, a vér, a halál élvezete beteg dolog. Akkor is, ha überelhetetlen művészi eszközökkel van megjelenítve. S mi nem vagyunk betegek. Mi humánusak és szeretettelik vagyunk. Ugyebár. De mégis élvezzük ezt a képregényt. Mondhatjuk, hogy nem a kegyetlenségét, hanem a művészi megoldásait. Mondhatjuk, hogy Sin City-ben nincs más megoldás, de közben el kell nyomnunk azt az aprócska, nyilvánvaló igazságot, hogy egyfelől semmi sem kötelez a képregény olvasására, nézegetésére, másfelől meg, hogy Sin City azért gyakorlatilag itt van körülöttünk, s valószínűleg azért drukkolunk Marv-nak, mert a való életben is azt látjuk, hogy a jó elnyeri a méltó büntetését, a rossz meg büntetlenül hávájozik. S akkor is Marvnak szurkolunk, amikor tudjuk, hogy a bevásárláskor összeszedett szögesdrót, gumicső, bilincs, fűrész, balta bizony nem ízléses kertápoláshoz szükséges, és 
kegyetlenül összeszorul a gyomrunk, hogy uramfia, mihez kezd majd ezekkel, de nagyon kívánjuk, hogy bármit, sikerüljön neki. Aztán amikor sikerül, akkor azért hátrébb lépünk, hogy ekkora állat, hogyan lehet valaki, és még azt is sérelmezi, hogy áldozata egyszer sem sikoltott. De ott legbelül mégis örülünk, hogy történt, ami történt. S ezt az ellentmondást képtelenség feloldani. Azért képtelenség, mert a valós életben is azt látjuk, hogy ha vannak is törvényi következmények, azok nem egyöntetűn sújtanak mindenkit, hanem van akit minden nyilvánvalóság ellenére egyáltalán, s van aki hiába öl meg részegen több embert az úton, még a rá kiszabott, nevetséges büntetést sem kell letöltenie. Vagy a drabális barom, aki a rátette a vaságyat az idős asszonyra, és a sodronyon bakanccsal ugrálva, kínok között gyilkolta meg a semmiért, az előzetesből simán távozhat, mert nem érkezett meg egy genetikai vizsgálat eredménye a törvény szabta időben. S Marv önbíráskodása ezt a mivan?-érzést elégíti ki, s közben büszkék lehetünk, hogy bár a végeredménnyel némi szégyenkezésem között, de teljesen egyetértünk, az eddig elvivő utat elítélhetjük. Miközben még arra is azt gondoljuk, de csak ott mélyen, legbelül, mert milyen már, hogy ezt gondoljuk, hogy a kannibál rohadék, aki lányok preparált fejének trófeájával díszítette az otthonát megérdemelte Marv megoldását. S viszolygunk Marv-tól, de rettentően drukkolunk neki. Itt nem Charles Bronson konszolidált Bosszúvágy-airól van szó, itt már a súlyozott igazságtételről: nem csupán pusztulnia kell a töketlen, korrupt, a hatalmával ezerrel visszaélő hatalomnak, hanem szenvedve kell pusztulnia. Nagyon szenvedve. Tudva, hogy a bűnüldözést, az igazságszolgáltatás szerveit abszolút nem az igazság érdekli, és az igazságszolgáltatás a legnevetségesebb kifejezés, ami Sin City-ben létezik. Aki a karmai közé kerül, annak sorsa nem attól függ, mit tett, hanem attól, a létezése milyen érdekeket sért, és milyen előnyei vagy hátrányai vannak a hatalomra nézve, ha ezt a levegőt szívja tovább?
Miller valószínűleg ezt fogta meg zseniálisan a Sin City-vel: miközben megmaradhatunk a humanitás szent és magasztos emelkedettségében, aközben borzongató elégedettséget is érezhetünk, annak láttán, hogy a szemet szemért, fogat fogért-elv legalább ebben az esetben működik, mert minek éljen, milyen igazi ok létezhet egy [[SPOILER: nőket lassan feldaraboló és elfogyasztó vérnösző aberrált állat és az őt imádva szopó, a kannibalizmusát Isten-élménynek magyarázó egyházi főember]] létezésére?
Hát így valahogy. Lenyűgöző és fertelmes. Mint az életünk.
