A továbbiakban még mindig ellentmondásos a viszonyom King-hez. Ilyen-olyan jelekből azt szűröm le, hogy én most az egyik legnépszerűbb könyvét olvastam. Öööö… Minden bizonnyal velem van a baj, minden cinizmus és szarkazmus nélkül.
Akkor gyöjjön a lecsó!
A remény rabjai
Nem King tehet róla, de így olvasva, sok évvel a film megnézése után, olyan volt, mint mondjuk a Robinson Crusoe rövidített, diákbarát verziója (értsd: értelmetlen, kiherélt, semmi köze az olvasás élményéhez). Nem könnyítette a beleélést, hogy a Tim Robbins által életre keltett főhős, ugye, nem kis termetű, és valami nagyon kedvesen naiv, míg a könyv főhőse apró termetű, és a környezete számára egy arrogáns fütyi. Arról már talán King tehet, hogy a Robbins által formált alak mélyebb nyomot hagy, mint a tollal formált. Gondolom, a filmben a polkorrektség jegyében lett az ír barátból néger (bocs': afroamerikai). Ez még bosszantó is lehetne. Morgan Freeman miatt mégsem az. Freeman ugyan hozza a szokásos, mindenhol eljátszott, bölcs öreg afronéger-figurát, aki higgadt, okos, de fene nagy érzelmei azért átjönnek, de felteszem a kezemet, itt pont ez kell.
Ebben a könyv-változatban valahogy olyan minden, mint ha a Facebbok helyett a telefonomra a Facebook Lite-ot dobom fel: gyorsabb is, nem zabálj az aksit, minden benne van, de valahogy mégsem ugyanaz, nem elégít ki.
((SPOILER: S a szökésnél álljunk meg egy pillanatra: a börtönparancsnok letépi a falról a plakátot, ami mögött a menekülési útvonal. De hogy a viharba ragasztotta fel a falra főhősünk, miután ő már a likon belül volt?))
A jó tanuló
A kisregény kezdetén majdnem letettem. A téma miatt. Ami már a csapból is, hetven éve, folyamatosan, minden hétre prolongálva valamilyen formában.
Aztán amikor a kisfiú és a vérnáci ambivalens kapcsolata beindul, ott valami nagyon jó veszi kezdetén. Érezhető, hogy bizony
((SPOILER: a kiscsákó sem normális, hogy beteges az érdeklődése, a reakciói.))
King itt fent tartja az érdeklődést,
((SPOILER: de a sebesült madáron áttologatott bicikli előkészítetlen, hirtelen és rettentő direkt, érezhető, hogy a folytatás végett került a történetbe.))
Aztán felpörögnek a dolgok. A történelmi kamaradarab (aminek azért volt előzménye; bár jobban belegondolva, nem is tudom, melyik volt előbb, King írása, vagy Polanski zseniális mozija, A halál és a lányka, Sigourney Weaver-rel és Ben Kingsley-vel?) átcsap
((SPOILER: sorozatgyilkosos thrillerbe.))
Az, hogy a fiú és az öreg egymástól függetlenül jutnak ugyanarra a megteendő következtetésre, és teszik meg ugyanazt pepitában, valahogy szájbarágóssá tette és hihetetlenné tette a történetet. Annak ellenére, hogy a tanulság, amit azért King, biztos, ami biztos, megfogalmazott (de milyen jól!), azért nem bízatik az olvasóra (meg kellene keresnem szó szerint, de ezt majd kicsit később): az állat mindenkiben ott van, de helyzet és döntés kell ahhoz, hogy manifesztálódjon.
A cselekmény során nagykamasszá serdült kisöcsink
((SPOILER: végső bekattanása aztán mindent hiteltelenné tesz, ahelyett, hogy megerősítené az addig olvasottakat.))
Értem én, hogy King nem Dosztojevszkij, de valahogy autentikusabb lett volna ha a kisvárosi csákó lelkében zajló, magával vitatkozó önmarcangba mélyed bele, és nem Tarantinó-módra való egyszerűséggel oldja meg
((SPOILER: saját halálba menetelését.))
Állj ki mellettem
A könyv legsikerültebb darabja! Meg nem tudom magyarázni miért. A természetes asszociáció azonnal a Kamaszkorom legszebb nyará-t, illetve az American Graffiti-t jutatta eszembe. Nem a cselekmény a lényeg, nem a halottkeresés, megtalálás, nem a véreb, nem az, ami történik, hanem hogy volt egy gyerekkor, annak vannak kulcseseményei, és ezek az események aztán voltaképpen meghatároznak nagyon sok, későbbi történést, és később nyerik el igazi jelentésüket, súlyukat.
Múltbanézés, nosztalgia, barátság, kamaszduma, egy kis izgalom, Amerika, kisváros, múló idő. No, ez tetszett!
A légzőgyakorlat
Szégyen, nem szégyen, eddigre elfáradtam, érdektelen lettem… Kb. húsz oldal után feladtam, mert elvem, hogy ami nem érdekel, nem olvasom, amíg annyi minden van, ami érdekel!
2,5/5
(2015)
