Szóval itt van egy könyv arról, hogy, miként lett író, és hogyan miként ír egy olyan író, akit a világ minden országában tömegek olvasnak. És főleg: hogyan jutott el odáig, hogy tömegek olvassák. 

Máris kiakasztalak. King első könyve a Carrie volt. Akkoriban kb. 625 dollárt keresett havonta. A Carriért kétszázezret kapott. Háromszázhúsz havi bért. Az huszonhat év. Ha nagyhirtelen kiszámolom, mintha a vacak keresetemet alapul véve az első könyvemért, ezt figyeld, nyolcvanötmillió forintot kapnék az első könyvemért. 

Soha nem voltam jó matekből. Mutass rá, kérlek, hol tévedek! 

Na, érdemes tanulni Kingtől? 

IRÁSTECHNIKAI SEGÉDANYAG VAGY KING ÍRÁSTECHNIKÁJA?

Mert azárt kérdés, melyikről is szól a könyv? King írni tanít általa, vagy önmagáról, az átélt, szerzett tapasztalatairól beszél?

Ha megkérdezel, miért is érdekelt ez a könyv, melyik volt a fontosabb, az, hogy én merre mehetek általa, vagy az, hogy műhelytitkokat tudok meg, akkor képmutató módon, mégis őszintén azt felelem: persze, hogy King személye érdekelt jobban. 

De a válaszban ott van a „jobban” szó.

Mert amikor fiatal-felnőtt koromban egy antikváriumban rábukkantam a Modern Könyvtár sorozatban megjelent, kétszer kétkötetes Interjú című könyvre. Nem hiszed ek, de csak most tűnt fel, hogy Interjú a címe, és nem az, hogy a Nagy írók műhelyében. Ami egyébként az alcíme. Hatalmas nevek vannak ebben a négy kötetecskében. Amikor a sárga borítósra ráleltem (a másik lila) azonnal rávetődtem. Igen, tanulni akartam. Aztán hamar beláttam, hogy sokkal inkább csak az írókat fogom megismerni az elolvasása által. Miközben a mester művébe azért megy a tanonc, hogy tanuljon. És én írni akartam. Szerettem volna.

Bár King regényeit többnyire nem tartom jó regényeknek, mégis, időről-időre azon kapom magamat, hogy már megint egy King-regény van a kezemben. Amiben valószínűleg megint csalódok majd, de úgy fest, semmiből nem tanulok. De ez azért van, mert miközben King számára a történet mindenekfelett való, nekem jobbára a történetei nem tetszenek, csak ahogyan leírja őket. 

Apropó, elgondolkodtam, ÉN mit is várok a könyvtől? 

A válasz egyszerű: hát legalább négyszázezer dollárt! :-D De legalább azt, hogy kiadják még egy-két könyvemet, ami már szépirodalom, nem teológia. És ne nekem kelljen házalni, meg marketingolni vele. Hát olyan nagy kérés ez? .

(King szerint: aki a pénzért ír, el is veszett a jó regény számára. Írni azért kell, mert írni jó, mert írni kell. Belső kényszerből. Semmi másból.)

S akkor nesze, immeg Kingtől vágyom a Szent Grál titkára! Mikor is, ez adja magát, csontegyszerű belátni, az így ebben a formában a büdös életben senkinek nem adatik meg. Íróvá lenni tanfolyam által nem lehet. Sok minden tanítható és tanulható, de attól még senki sem lesz íróvá. 

Gyakran megkérdeznek, mit gondolok, kezdő íróknak van-e hasznuk a szépírói szemeszterekből vagy szemináriumokból. Azok, akik ilyesmiről faggatnak, túlságosan gyakran keresik a varázsgolyót, a bűvös szert, vagy Dumbo varázstollát, amelyeknek, bármily csábítók legyenek a szóróanyagok, egyike sem található meg az osztálytermekben vagy a világtól elzárt írói kuckókban. Részemről kételkedem az efféle kurzusokban, de nem is ellenzem őket. (281.)

Van ami tanítható és van, ami nem. A karizma nem átadható: vagy van, vagy nincsen. Ha úgy teszek mintha karizmám lenne, akkor pozőrré, manírossá, álságossá válok. Ki fog lógni a lóláb. Ezért nem tanítható az íróság. Vagy csak bizonyos határok között. 

Teszem hozzá, King is csak elvergődik a kérdéssel, de össze nem töri magát. Viszont azt elismeri, hogy rohadtul megszenvedett ezzel a terjedelmileg vacakságos könyvecskének az írásával. 

Egyébként olyan is lett...Mert Király Pistink sem döntötte el igazán, hogy akkor most írástechnikai segédanyagot vagy saját műhelytitkainak a felfedését akarja-e inkább a kezünkbe tenni. 

MI AZ IRODALOM? 

Tudja a fene... Ahogyan azt sem tudom megmondani, mitől jó egy zene, csak érzem, vagy úgy igazából mitől jó egy nő (mert az aztán végképp nem csupán a centikben mérhető), úgy fogalmam sincsen, mitől jó egy szöveg? 

Marhára figyeltem, hátha King elbüffenti a Nagy Titkot, megfogalmazza helyettem, mik is az ismérvek. Persze mond ezt-azt, de a forró kását csak kerülgeti és kerülgeti. 

Nekem a legbosszantóbb az volt, amikor idézett egy általa rettenetesnek tartott elrettentő példának, én meg semmi borzasztót nem voltam képes felfedezni benne. Bosszantó azért volt, mert King nem magyarázta meg, miért elrettenő a mondat. Az még bosszantóbb volt, hogy képtelen voltam összekacsintani vele, hogy csakugyan, milyen bődületes rettenet...! Képtelen voltam, mert nem értettem, miért az? 

King egyébként nem ajnározza magát. Legalábbis mértékkel teszi. Egészséges, de nem túlduzzadó önbizalommal. Ekkora olvasótáborral megteheti, hogy kicsit felnézzen önmagára. Fel is néz. De eszébe sincsen a Parnasszus csúcsúra odaképzelni a trónját. Király, király, nem csupán a nevében az, de nem tartja magát császárnak. Szórakoztató történeteket ír, asszongya. Amiket iparkodik tisztességesen, becsületesen átgondolni, megformázni. 

ÖNÉLETFIRKA & ÍRÁSTECHNIKA

Szóval, mondom, nem eldöntött, mit is akart King kezdeni ezzel a könyvvel. Nem muszáj hinned nekem, de végül az önéletrajzi részek sokkal jobban érdekeltek mint at írástechnikaiak. Talán azért, mert megint be kellett látnom, hogy nincsen királyi út a sikerhez, miindenkire érvényes recept a remek íróvá válásra. 

King vergődését a kötet szerkezete is visszatükrözi. Az eleje egy tulajdonképpeni önéletrajzocska. Valameddig elmesélve Stevie életét. Érdekesen, oldalfalósan. Úgy az első könyvének, a Carrie-nek a kiadásáig jutunk el.

Aztán következik a technológiai rész. Beszélgetünk kicsit a nyelvtanról, a jelzőkről, a párbeszédekről, arról, hogy a jó könyv önmagát írja, meg hogy egy írónak elengedhetetlen, hogy rengeteget olvasson, és persze, hogy írjon. Meg arról, hogy mindenképpen kell valaki, kellenek valakik, akik átolvassák a kéziratot: mindenképpen lesz benne hiba,logikátlanság, következetlenség, valami, amit javítani kell. S különben is, legalább két változatra van szükség. És így tovább. 

Nem mond butaságot, persze, hogy nem, talán nem is felesleges, amivel múlnak az oldalak. De hogy ezáltal közelebb senki nem kerül az írás és a jó regény titkához, az tuti! 

Aztán egyszerre csak vége a technikai résznek, jön egy viszonylag hosszú, utószónak nevezett fejezet. Aminek smmi köze ahhoz, hogy utószó legyen: King a balesetét meséli el, amikor séta közben egy barom furgonos elütötte, és ő majdnem belehalt, a lába hét helyen törött, a csípője kifordult, a feje felszakadt, miegymás..

Érdekes, izgalmas, elképesztő, az íráshoz semmi köze. Mármint azon kívül, hogy mindez Kinggel történt. S aztán egy utolsó fejezet, ami egy példanovellán mutatja be, mit képes kezdeni egy szerkesztő egy novellával. A fejezet első részében a novella eredeti szövege, a második felében a kézírásos belejavításokkal terhelt szöveg. Majdnem érdekes. 

ÉS AKKOR MI VAN? 

Túl sok minden nincsen. Elolvastam. A Szent Grál távol maradt. Majdnem jól szórakoztam, tanulni nem igazán tanultam belőle. Akkor már sokkal jobb lett volna egy bővebb önéletút-firka, ahol, amiből sokkal többet megtudunk King alkotási folyamatairól, a művek születéséről, 9tlettől a kidolgozásig, apróságokig, háttérszínesekig. 

Mert ez olyan kis sehová se menő hibrid valami. Beváltatlan ígéret. Meg nem töltött tartalom. De tény, ami való: Stephen King. 

Európa, Budapest, 2005, 288 oldal · puhatáblás · ISBN: 9630778238 · Fordította: Bihari György

5/10

2023 december elejének első, reggel kilenckor lámpafényes, vastag ködös reggele, amikor hajnali kettőkor ébredtem. És amikor Szerelmetesfeleségtársam örült, hogy átjöttem a nappaliba, mert úgy forgolódtam az ágyon, hogy már ő is megébredt. Ki is jöttem...

SzFt olyan kis derűsen ébredt, szeretem, amikor ilyen. Bár tulajdonképpen soha nem derűtlen. Nem tudom, hogyan csinálja, de nekem még mindig gyönyörű. Rendezgette az általa kitalált, előszobai fényképfalunkat, mert eléggé szétzilálódott (egy általunk összerakott parafa keretre feltűzdelve mérhetetlen mennyiségű fénykép). Egyszerre csak megjegyzi, miközben én a gulyásleves elkészültével sürgölődöm: 
– Itt még milyen szép voltam!
– És most:..? – kérdezem. 
– Hát néz rám... 
– Akkor ugyanezt mondtad! Te vagy a legokosabb nő, akit ismerek, de te is ostoba vagy, kedvesem! Mi lenne, ha realitásban utolérnéd magadat? Ne csak akkor adj majd igazat nekem, amikor már agonizálok!

Mos éppen tornázik a hálóban. Én letöltöttem egy-két ilyen-olyan filmet, whiskey-zek, főzök és írok. A feleségem pedig gyönyörű és okos asszony, minden hibájával együtt. Jó élni!