SZÓKIMONDÓ SZEXUÁLIS TARTALOM,
belépés csak saját felelősségre!

Próbáltam disztingváltan és cizelláltan megírni ezt a beszámolót a könyvről, de nem ment. Amikor váltottam nem szalonképesre, beindult az írás.
Így hagytam. 

NEHÉZSÉGEM

Nehéz úgy könyvről írni, amikor tudom, hogy a szerző olvasni fogja a véleményemet. Az első Réti László-értékelésemre a szerző személyesen reagált, és ez bizony a következő regénynél okozott egy kis megtorpanást. A szerencsém az volt, hogy a második Réti-olvasmányélmény csont nélkül a kedvenceim között landolt. Emlékeim szerint Réti úr még erre is reagált. Aztán a többire már nem. Pedig nem vett meg bruttóban. Csak nettóban. Aztán volt olyan értékelésem is, amelynek szerzőalanyát személyesen ismerem évek óta. Bán Béla bácsi az óbudai Fő tér közvetlen közelében levő kis kocsma, a Kis Dréher tulajdonosa volt. A fia pedig a megboldogult, de zombiként velünk élő rendszerben az ifivezetőm. Béla bácsi is jól vette az akadályt, az értékelésem semmit nem rontott a kapcsolatunkon. 

Kodor Sándort nem ismerem személyesen. Csak egy-két levelet váltottunk egymással. Ő keresett meg, és ajánlotta olvasásra a könyvét. Számára minden bizonnyal egyfajta reklám, ha az írásáról felkerül valami a netre. Bizonyos értelemben számomra is, így igent mondtam a felkérésére. Azzal a feltétellel, hogy csak akkor, ha tényleg a véleményemet írhatom meg, és nem kell semmilyen szinten kozmetikáznom. Sándor átküldte a könyvét.

AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS ÉS SZEMÉLYES EGYEBEK

A könyv címe egy kicsit elriasztott. Moravia általam megkedvelhetetlenül unalmas könyveinek a címét idézte: Az unalom, A megvetés, A megalkuvó, A közönyösök, A figyelem

A könyv alcíme viszont azonnal megfogott: A felesége története. Egyfelől mert ötletesnek és sokat mondónak találtam: egyből tengernyit elárul az írás tartalmából, sőt, még a végkicsengéséből is. Egy nő, aki a másik felesége marad. Másfelől, mert ügyes szójáték, a könyv főszereplőjének a kedvenc könyvére, Füst Milán A feleségem története című kötetére utal. (Amit még nem olvastam, de rögtön kedvet kaptam hozzá. Köszönöm, Sándor!) 

Aztán megfogott az alcím azért is, mert negyvenéves korom körül (a főszereplő is ekörül jár) belegabalyodtam valami nagyon hasonlóba. Bizonyos értelemben én is meg tudnám írni A felesége történeté-nek rám vonatkozó verzióját.

Annyi nagyon lényeges különbséggel, hogy én ismertem a férjet is, akinek a feleségével némileg összegabalyodtunk. S ezzel, lám, bevezettelek a Méltatlanság történetébe. Adva van egy közel negyvenes fickó, sokat iszik, keveset füvezik, bringázik, és sír a szája, hogy csak pocsék kapcsolatai vannak. Erre összehoz egy olyat, hogy ahhoz képest az eddigiek kismariskák voltak. A nőnek férje van,, egy tízessel fiatalabb mint önsanyargatási szakértő antihősünk. Annyira jó nekik együtt, hogy az csuda, de annyira azért nem jó, hogy a néni döntsön, netán váltson is. Mert az együtt töltött hét év, meg az anyagiak, meg azért nem olyan rossz ember apuci, csak nincs meg benne, ami a bringás önsanyargatóban pedig de. 

Két évet szarakodnak egymással, számolhatatlan szakítással, szünettel, újrakezdéssel, folytatással, hűdeszerelemmel és hűdeszarezígy-gyel. Ennek a két év tökölődésnek a története a könyv. A végén egy olyan csavarral, ami nem is csavar, mindössze az önsanyargató (aki egyébként másodpercekre tisztán lát, csak lekakkantja azt, amit lát, a pillanatnyi érdekei vezetik, és azok jóformán nem szólnak másról, minthogy hová tegye az aktuális nőstény gerjesztette vágytól farmerszaggatóan tekintélyesre duzzadt farkát. Aztán meg picsog, hogy milyen vacak neki, megint egyedül maradt, megint dobták, megint nincs egy tisztességes kapcsolat. [[SPOILER: Amikor a könyv végén összejön egy, a férjes kancától eltérő, nagyon konfliktuskerülő nővel, elvileg szerelmes is lesz belé, a szex ugyanolyan jó vele, mint a kancával, még a női akusztikai reakció is hasonlítanak amazéhoz, az eszem megállt, de mégis dugja közben a kancát, akivel ezredszer szakított végleg, és aki semmiben sem jobb, mint ez a másik nő. Aztán meg kiakad, mert az új nő telefonon szakít vele és nem szóban, hogy ez milyen színvonaltalan és megalázó – mondja, miközben a farka még ott van a kancával való dugás maradéka, ugyanabban az ágyban, ugyanúgy, mint ahogy ezzel a kis bizonytalan tisztességessel.SPOILER VÉGE]] Hát a főhősünk igen szigorú, de legalább mocsokul igazságtalan. Annyira, hogy a na, most menj a 'csába simán kicsúszott a számon. 

– Senki nem ért meg engem! – szakadt ki ingerülten nagyon kamasz ismerősömből a világfájdalom. 
– Ööö... Te érted magadat? 
Nézett rám némileg bután, hogy hogy lehet ilyet kérdezni, majd méltatlankodva, de legalább őszintén felcsattant:
– Dehogyis!
Nincs különbség.

Na, csak elmondom, ha már így összejöttünk, mi is volt ez az én rendkívül méltatlan sztorim! Nem dicső, ámde fenemód tanulságos.

Az első házasságom az utolsókat rúgta, magamban már el is engedtem az exet. Csak még nem mondtam ki, nem tettem meg a végső lépést. Az exem már évekkel azelőtt elengedett engem, csak éppen a közös életünkön nem változtatott. Én nyűglődtem, nyüszítettem, keménykedtem, próbálkoztam, változtattam, kétségbe estem, újraértékeltem, bizonyos értelemben kezdtem újjászületni, elveszítettem egy csomó, addig barátnak hitt, gondolt embert, de már láttam az alagút végét. Csak előtte még meg kellett mártóznom a trágyában, ide-oda hengeredve.

Az úgy volt, hogy a feleséggel együtt nyaraltattunk egy szekérderéknyi gyereket, az övéiket és a mieinket.  Sem a majdnem exem, sem a férje nem volt velünk. Mindenki bízott mindenkiben. Mi is magunkban és egymásban is. Óriási hiba volt, hatalmas tévedés, nulla emberismeret, zéró önismeret, határtalan brahizmus. Mindkettőnk, mindnégyünk házassága ugyanabban avagy legalábbis nagyon hasonló cipőben járt, s mi a felséggel mindig jól megértettük egymást, a másikban ott volt, megvolt, ami a saját párjainkból fájdalmasan hiányzott. Borítékolva volt, hogy ebből nagy baromság lehet. Nagy baromság lesz. Nagy baromság lett. Ahogy a Biblia mondja: 

Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék! 
(1Kor 10:12)

Hát, mi elestünk. A végkicsengéseket ismerve, utólag könnyű okosnak lenni: pofára és nem kicsit. Akkorát zakóztunk mint a ház.

Voltaképpen úgy fél évig húztuk a dolgot. A lefolyása nagyon sok mindenben hasonlított ahhoz, amit ebben a könyvben olvasok, csak nálunk nem voltak eszement, ágyneműtépős szexpartik, búcsúdugások tengere. Voltaképpen alig történt valami. Ahogy Ofi barátom fogalmazott, a hölgy megszédült ugyan, ám lépni nem mert, de nem is szakított sem velem, sem a férjével. Néha felém húzott, néha a házasságát akarta építeni. Én csak olyan kis Zsebmohának kellettem, ahogy Ofi fogalmazott: ha omlott összefelé az önbecsülése, hát elővett, legyezgette általam önnön női mivoltát, az önbecsülését, s amikor némileg talpra állt, azonnal visszavonulót fújt. Libikóka. Hullámvasút. Marionett-játék a férfiakkal. Saját magával. Úgy mint a könyvben. Csak szex nélkül. Istennek legyen hála, de megbántam volna! (A számszerűség számomra soha nem volt tétel, különösen, ha a minőséggel állíthattam szembe. Mondjuk annyira nem állíthattam... De valahogy soha nem gyúrtam a kóbor numerák gyarapítására. Félre nem álltam persze, ha egyszer csak akadt valami, de olyan marha nagy értéket nem találtam benne. A tizenhét éves házasság során mindvégig hűséges férj voltam.)

– A pokolban állítólag minden kihagyott pinát az orrunkra húznak – állította B. Sanyi magabiztosan egy réges-régi nyáron, amikor én még élőben még nem is láttam meztelen nőt, de ezt a rossz szokásomat semmiképpen nem akartam túl sokáig őrizgetni. Tizenévesek voltunk, de B. Sanyi négy évvel időseb volt nálunk, ő biztosan jobban tudja.
Pipi álmodozva nézett rá. 
– És az akkora büntetés? 
Én csak félrehajtott fejjel képzelegtem arról, mennyire szeretnék már bűnhődni. 
Most mondd! 

Nekem akkor lett elegem abból férjesasszony-nőből, amikor az egyik találkozásunk alkalmával a férje felhívta. Felvette a telefont, és minden zavar nélkül beszélgetett előttem a versenytárssal. 
– Nem, még csak most indultam el, a sárga buszra várok – hazudta szemrebbenés nélkül a férjének, holott a vidéki barátnőtől már vagy fél órája hazahozta őt az a sárga busz, s azóta együtt sétáltunk.

Akkor megtört bennem valami, bármennyire komolyan gondoltam is a kapcsolatunkat (mert nagyon komolyan gondoltam). Én az első perctől kezdve azt mondtam, álljunk oda a házastársaink elé, játsszunk tiszta lapokkal, de ő mindvégig kitért, kért, hogy ne tegyük, hogy ezt nem teheti még a férjével, át kell gondolnia, miegymás. A gyengeségem az volt, hogy engedtem neki, s ő még nem volt készen a válásra. Igazából azt sem tudta, mit akar. Bennem már körvonalazódott, mit is szeretnék. de tény, hogy Isten igazában csak a hölgy kirúgása után kristályosodott ki véglegesen, hogy mit is. Annyit már akkor tudtam, abban a pillanatban, amikor a fenti kijelentést tette, teljesen nyilvánvalóvá lett, hogy nem akarok tovább egy percig sem álságban élni. . 

Összeszűkült szemmel néztem rá. Idegenné vált. Idegenebbé, mint az exem, akinek minden szuperlatívusz értékem ellenére sem kellettem, mint férfi. Olyan idegenné, mintha nem ismertem volna már vagy tíz-tizenkét éve. Olyan idegenné, akit nem tudtam, ismerni akarok-e egyáltalán. Csak még nem értettem, miért történt ez. 
– Hazudtál neki – mondtam, miközben újra boot-oltam a lelkem oprendszerét.
– Miért? Mondtam volna meg, hogy veled sétálok? – szelíden mondta, mégis tornádó erejű felháborodás ömlött rám a hangjából. 
– Hazudtál neki – mondtam újra.

Pár perccel később a metrón megfogalmazódott bennem, mi a baj. Nem volt becsületes. Nem vállalja fel a közös dolgunkat. Nem vállalja fel önmagát. Ha most hazudik, akkor ez számára megoldás. Akkor is, ha ideiglenesen az. De mi lesz, ha később  kettőnk között is lesznek bajok? Illetve ez nem is kérdés: ez lesz akkor is. Hazafelé a metrón a Határ úttól a Klinikákig szakítottam vele. Később megtudtam a férjétől, hogy ő rúgott ki engem. Majd még később, hogy milyen becstelen voltam, mert pár hónappal később összejöttem szerelmetesfeleségtársammal, és milyen könnyen túlléptem rajta. Mondjuk ez igaz volt, valóban túlléptem, mert rájöttem, hogy bármennyi egyezőség is volt bennünk, ő negyven felé tipegve sem volt még felnőtt, képtelen volt a saját érzéseiéért, a tetteiért felelősséget vállalni. Én pedig már voltam pszichológusa és apja egy személyben nőnek, elég sokáig, meg is untam. Társara, partnerre vágytam, egyenrangú félre. Tiszta, felnőtt kapcsolatra. Világos játékszabályokkal, egymás teljes súlyú és édességű felvállalásával. 

Ahol becsukódik egy ajtó, ott nyílik egy másik. Nyílt. Csodákra. Egy csodálatos emberre, egy fantasztikus nőre. Egy felnőtt kapcsolatra. Ez a tragikus, tragédiává tett, bár érthető intermezzo pedig életem egyik szégyenfoltja. Bármennyi empátia is van bennem az akkori önmagammal szemben. S hálás vagyok a jó Istennek azért a jókor megcsörrent telefonért, s hogy hallhattam a nő hazugságát. Mert ha nem hallom, egy újabb, önmagamnak állított csapdába léptem volna bele, magammal vonszolva a szekérderék gyereket is. Ha nem hallom, talán későn tértem volna észhez. (Ó, egek, mit de mit veszítettem volna! Jaj! S meg sem tudtam volna, mit veszítettem...) Még kellett annak a tapasztalata, bizonyossága, hogy egy rossz kapcsolat inkább kerüljön a pokolba, mintsem hónapokon, éveken át cukrozzuk a taknyot. (Copyright: Ofi).

A MÉLTATLANSÁG MŰFAJA

Fontos kérdés. Mi a Méltatlanság című könyv műfaja?

Azt mondják, az első könyves írók legnagyobb hibája, hogy a saját életüket írják meg. Jobbára a legmeghatározóbb dolgokat. S mert az írás által meg akarnak tisztulni, a tisztulás pedig nem megy hazugság által, ezért ragaszkodnak a valós eseményekhez. Ezáltal a Nagy Mű egyfajta irodalmiaskodó memoár-félévé korcsosul, amelyben a szerző a valóságot írja meg, de a szövegnek semmi köze nem marad az irodalomhoz, a művészethez. A szerző a saját érzéseit akarja viszontlátni a papíron, és nem átadni akarja a történetét. 

Éppen ezért, s azért, mert a szövegen, mondom, in medias res, egyértelműen érződik, hogy nem rutinos, bár kétségtelenül nem tehetségtelen és nem teljesen rutintalan klaviatúra-forgatóval állunk szemben, el kell döntenünk, hogy a Méltatlanság regény-e vagy memoár egy személyes történetről? Nekem nincsen kétségem, hogy a második. Ezt a feszültséget ki kellett írnia magából a szerzőnek.

Kérdés, hogy az olvasó nyer vagy veszít azzal, hogy leül e személyes történet kiírása elé olvasni? 

Megvallom őszintén, a harmadik fejezetig volt bennem kétség, hogy végig elolvasom-e a regényt memoárt könyvet. Nagyon nehezen indult be, egy szerkezetileg oda nem illő betegség történetének a részletes leírásával, ami rendkívüli módon lehuppantotta az érdeklődésemet. Aztán a harmadik fejezetben mintha Kodor Sándor el kezdte volna élvezni, hogy ír. Gördülékenyebbek lettek a sorok, megjelentek olyan szófordulatok, dramaturgiai elemek, amik biztatóvá tették a szöveget. 

Azonban a memoár-jelleg nem szűnt meg, a szöveg csak közelít az irodalmi megfogalmazás felé. Ráadásul a történet szerkezete átgondolatlant, vannak részek, fejezetek, amik egyértelműen pusztán csak azért kerülhettek be a szöveg szövetébe, mert a szerző számára fontos dolgokról van szó. De a regény (na, jó!) szempontjából semmi jelentőségük nincsen. Ilyen például a kerékpározásról szóló, egyébként jól sikerült leírás, aminek szerves egységét a történettel nem sikerült meglelnem. 

Két dolog van még, ami a memoárság mellett szól.

• Egyrészt: a párbeszédek néha roppantul életidegen jelzői. Nem az a baj, hogy a szereplők egyik pillanatról a másikra váltanak az érzéseik között, ezt még indokolhatná is a helyzetük, hanem az, hogy a váltásoknak valahogy nincsen igazából megágyazva. Csak úgy megtörténnek. 
• Másrészt a történet tudatos dramaturgiájának a hiánya. Az irodalom nem azonos a valós történések dokumentarista leírásával. Még az őszinteséggel sem azonos. Az a hullámvasút, ami a két főszereplő megél, hihetően valóságos, abban nincsen túlzás. Azért mondom ezt, mert ha körülnézek az ismeretségi körömben, nem egy hasonlóan értelmetlen, gyötrő rétestészta-kapcsolatot látok. Évek óta húzódó cukrozott taknyokat, tisztázatlan, tartós félrekefélésekkel súlyosbított, kapcsolatnak hazudott, képzelt görcsös kapaszkodásokat.

AZ AZ EZERSZER ÁLDOTT ÉS ÁTKOZOTT SZEXUALITÁS

Amióta az eszemet tudom, érdekelt a női test. Nem válogatás nélkül és nem számolhatatlanul, de mindig mindenemnek kedves volt mindig. Aki azt mondja, nem érdekli a szex, azzal baj van vagy hazudik. 

– Tudja, Zolikám – mondta az arisztokratikus tartású, őszhajú, megfontolt beszédű István, nem sokkal azután, hogy beült mellém az idősek otthona kisbuszába, aminek a kormányát kenyérkeresetként tekergetem nap mint nap –, egyetlen bajom van az életemmel. Sejti mi az? 
Sejtettem. Éppen egy részleges vércserére vittem a város másik részére. De tévedtem.
– Hetvenöt éves koromig így állt, ni! – mutatta könyökben behajtva a bal kezét. – Aztán egyik napról a másikra életre sem tudtam kelteni. Most nyolcvanöt vagyok. Ez a tragédia!
Felnevettem. 
– Köszönöm, reményt adott! Lehet még húsz jó évem. És ha menne, lenne kivel?
– Ó, az nem kérdés, az mindig megoldható! De ha nincs mivel, hogy az Isten tegye ide-oda, na, az már baj!

A Méltatlanság főszereplője őszintén leírja, hogyan volt képtelen elengedni a szexpartnernek több mint pompás, ösztönös, ebből a szempontból nagyon szimpatikusan nimfomán nőstényt. Akivel lehet szerelmeskedni, lehet szeretkezni és lehet jó zaftosat, lucskosat (már bocsánat, de ide ez a szó kell) baszni is. Ha érted, mire gondolok. Ez a könyv gerince. S nagyjából ebben a hangnemben. 

Lássuk be ez nagyon nem kevés, hiszen az tartja a mondás, egy nő akkor jó a pasijának, ha az ágyban kurva, a konyhában pedig séf. De úgy gondolom, mi férfiak simán megelégszünk az elsővel is. Főzni sokan tudunk magunknak... De egy privát kurva a birtokon belül, no, az mindent visz!
Azt, hogy egy nő spontán előkapja uszkve bárhol a Kis Játékost, és addig szopja, amíg kell, és mindig lenyeli az egészet: ez azért fontos és komoly információ. (Most nem hülyéskedek!) Ha nem is feltétlenül irodalmi. Az biztos, hogy rengeteg férfitársat ehet a sárga irigység, mert kivédhetetlenül álmodozni kezdenek, bárcsak neki is, bárcsak őt is... (Én roppant mód szerencsésnek mondhatom magamat, hogy nem kell képzelegnem, tudom, miről beszél a főhős. S mert magam is tudok önmagam számára is meglepő módon extrovertált lenni, még azt is megértem, miért közli jó hírként a világgal, vannak ilyen nők!)
Mert lássuk be, amikor egy nő azt kéri: „Dugj meg!”, annak azért komoly értágító hatása van. 
Bár... Évekkel ezelőtt volt egy munkatársam, nagydarab, gyönyörű kék szemmel megáldott szelíd medve volt, aki rettenetesen megrökönyödött, amikor egy frissiben megismert kis hölgy a rövid bevezető körök után e kéréssel fordult hozzá. 
– Milyen lány az ilyen? – kérdezte a Kékszemű Medve. – Nem kurvát akarok magamnak!
– Nem biztos, hogy kurva. Lehet, hogy csak nagyon szeret kefélni. S belőled meg kinézi, hogy rendesen odateszed neki. 
– Mi van? 
– Férfinak nézett, hogy ijedjél meg! 
– Á, nekem ez nem kell! 
– Kérdezd körbe a kollégákat, kell-e valakinek. Szerintem véres közelharcot vívnak majd érte. 

Mert a szex nagyon sok mindent befed és eltakar. A jó szex még több mindent. Pasiként pláne. Ha pedig egy nő gondolkodik róla pasiként, óriási áldás. Megtartandó kincs. S teljesen simán el tudja fedni azt is, hogy más se sincsen, csak a szex, ami megfelelő. Mert, ugye, ha a fasz feláll, az ész megáll. Na most, egy olyan nő mellett, aki állandóan felállítja, igen nehéz gondolkodni. Rossz helyen van a vér. Ráadásul öngerjesztő a folyamat, mivel a megélt tapasztalatok generálják az újakat. 

A kép hazug. Nem igaz, hogy a férfiak csak a női mellre gondolnak,
amikor létezik a női fenék és naná, a puna is!

A könyv szerintem nem született volna meg, ha a csajszi (tényleg, érdekes, neve senkinek sincsen a könyvben, csak egyetlen embernek, neki egyetlen betű jelzi a kilétét: L.) nem szeretett és tudott volna jól, szenvedéllyel és kezdeményező módon kefélni. Tudniillik akkor a pasas sokkal hamarabb kihajította volna. Nem lett volna miért megtartania. Átlátta volna, hogy a nőben és benne valójában nincsen semmi közös, hiszen akkor a dugás közös szeretete nem lett volna meg. Anélkül meg nem maradt volna semmi. S abban az esetben sokkal hamarabb megértette volna, amit a vicc mond:

– Tudod, mi a legjobb benned?
– Micsoda?
– Én!

De mert nem így történt, megszületett a könyv. Ami kezdetben elég visszafogottan fogalmaz a testnedves részleteket illetőn, majd egyre nyíltabban, aztán egyre durvábban,végül brutálisan. Belátom, nem vita, még ezt is lehetett volna fokozni, nem jutottunk el az utolsó lehetőségek kiaknázásáig. Ahová jutottunk, ott is messze vagyunk. Úgy gondolom, egy szövegben a geci szó mindig okoz némi megtorpanást az olvasó számára. (Tény, hogy itt frappáns szóalkotással is találkozunk: „geciszomjas ribanc”.) Az is tény, hogy mert a szex jó, olvasni sem rossz róla, pláne szókimondó, részletezős szöveget. Amikor például egy nő kinyalását részletezve olvashatjuk, nagyajkastul, kisajkastul, csiklóstul, meg orgazmusközelben megváltozott ízű hüvelyváladékostul, meg az üvöltve élvező férfi farkából bőven freccsenő spermástul. 

Más kérdés, mennyire szólal meg irodalmi nyelven a leírás. (Tudtad, hogy van egy könyv, ami egy elementáris ejakulációról szól, és letehetetlenül szórakoztató? Ilyen kis kinyitható leporelló-szerűségen még ott van a pénisz is, ami a nyilvános botrányt elkövette, hogy lám, méretarányosan ekkora.) Az megint másik, hogy milyen szerepe van, van-e egyáltalán szerepe a leírásnak a mű egésze szempontjából. Az meg egy harmadik, mennyire lóg ki annak a lólába, hogy a szerző nem találja ugyan a szerves leírás beillesztésének a fix lehetőségét, de nagyon vágyakozik, nagyon emlékszik. A könyvben megjelenő első részletezésekkel nem volt semmi bajom. Ahogy haladtam a könyvben egyre sokasodtak, egyre részletesebbek és pornografikusabbak lettek a leírások. Amikor eljutottam oda, hogy a férfi bő lére eresztetten élvez a nő hasára, aki szétkeni magán a hasaaljától a nyakáig a megérdemelt sperma-tengert, majd kéjesen lenyalogatja ujjáról, ami rajta maradt, kicsit besokalltam. Nem mintha prűd lennék, a jelenet tetszik, a valóságban semmi bajom vele. Ahogy igen, az is tény, hogy a nő hüvelyváladékának megváltozik az íze az orgazmus közeledtével, és ha működik a kémia, az bizony nektár a javából! Nyammm! De így olvasva mégis sok volt és cél nélküli.

– Figyelj, volt egy nőm, te, annak olyan íze volt, mintha fejest ugrottam volna egy fehérje-feldolgozóba. Borzalmas volt, brrr! – mondta egyszer egy barátom, és ahogy elmondta, szinte érezni véltem, mi zajlik egy sajtgyárban.
Ilyen is van. A nektár jobb. 

Meg van sok minden más is, ami itt citálható lenne. Például a hatvankilencesről szó sem esett. Ám a könyvben a szex sokadik leírása viszont semmi más,  csak az öngyötrés eszköze. És egyfajta hímhivalkodás: „Ecsém, micsoda nő volt ez! Neked volt már ilyen? Akkor azt sem tudod, öregem, mi is az az igazán jó baszás!” Ami lehet, hogy igaz, de önmagában semmiképpen sem tesz  irodalmi kategóriává egy szöveg-szövetet. (Egyre gondolkodom, hol olvastam irodalmi és mégis részletező szexről. Vargas Llosa ugrik be, aki pompás egyensúlyoz az irodalom és a pornó határán.)

A KÖNYV MONDANIVALÓJA

Minél többet gondolkodom róla, annál inkább úgy gondolom, van neki olyanja. Nem csak annyi, hogy létezik olyan nő, akivel nagyon jó szexelni. Nem csak annyi, hogy létezhet a szerelem. És még csak nem is annyi, hogy ez a két nő lehet egy személy is.

Létezik ilyen nő, tudom, tizenkét és fél éve vagyunk együtt szerelmetesfeleségtársammal, aki tíz évvel fiatalabb nálam, negyven voltam, amikor megismerkedtünk, hasonlóan felfokozott szenvedéllyel éltük meg a szerelmünk megszületését. Bár nekem az arca az első pillanattól fogva tetszett, a többi külső kelléket lassabban fedeztem fel magamnak, de az első tizenkét órás, szexmentes beszélgetés után úgy éreztem, megtaláltam életem nőjét. Csak még nem mertem elhinni, hogy nem a permanens ciróka-minuszom játszódik csupán velem. De a mai napig gyönyörködöm benne, minden formában, minden formájában, a testében, a lelkében, a személyiségében.

A könyv mondanivalója sokkal inkább a sorok között van. Stendhal írta: 

Senki sem szerethet, ha nem jogosítja fel
a szerelem meggyőződése (a viszontszerelem reménye).

A szerelem nem az elementáris közösülni-vágyás (bár a szerelemnek kétségtelenül része ez is). A szexualitás ösztön és az esztétika keveredése. Ha baj van az ösztönnel vagy baj van az esztétikával (és ez alatt nem a partner rusnyaságát értem, hanem azt, hogy az az esztétika, amivel rendelkezik bennem nem mozgatja meg igazán a kémiát), akkor komoly baj van a szerelemmel, akkor bizony nem lesz tartalmasan hosszútávú a kapcsolat. Hosszú távú persze ettől még lehet. 

Aztán ott van a könyvben a felnőtt szerelem egyértelmű leírása. A barátja mondja ki a főhősnek: akit szeretek, azért mindent megteszek, azért minden követ megmozgatok, azért semmi sem drága, azért bármi árat megadok. Ha nem így van, baj van. És szerelem igazából nincsen. Nézzünk szembe ezzel. Bár rohadtul fájhat, amit találunk a szembenézés után.

Aztán az is ott van a könyvben, hogy a magunkért való kiállás végtelenül fontos. Nem lehetünk mások játékszerei, maszturbációs eszközei, lelki szemeteskukái. Nem szabad, hogy egymás pótszereivé váljunk. Nem igaz, hogy egy biztos rossz jobb, mint a bizonytalan jó. Aki önbecsülését veszíti, az a méltóságát veszíti, s akinek nincsen méltósága, azt nem lehet tisztelni, hiszen hazugságban él, hiszen nem egyenes a gerince, hiszen feladja önmagát, nem becsüli meg önnön értékeit, s az érzései nem valósak. Mindössze kapaszkodik és megállás nélkül játszmázik. Tetszik vagy nem tetszik, ez van.

A könyv egyik szereplője sem felnőtt, csupán egymás játékszerei mindhárman. Ofi barátom mondta egyszer: 

Minden kapcsolat a nemet mondás művészete.

A történetben szereplő két férfi, a főhős és a férj egyaránt egy hisztis ösztönlény csúszómászójává alacsonyodik. Aki ezáltal naná, hogy egyikre sem képes felnézni, egyiket sem képes férfinak látni, maximum azt értékeli, melyikük nemi szerve csal ki belőle kéjesebb és hangosabb sikolyokat. Voltaképpen egyiküket sem értjük meg, egyiküket sem becsüljük semmire. Nem rokonszenvesek. Egyáltalán. Gyerekek, akik kínozzák egymást és önmagukat. Mert a saját jól felfogott érdekükben is képtelenek nemet mondani. 

Gondolom, ez nem volt igazából a szerző elsődleges szándéka, de nekem a mindenféle függésről is szól a könyv. Bármi, amiről képtelen vagyok lemondani, még akkor sem, ha felismerem, hogy végkimenetelében káros a számomra: drog. S ha droggal vagyok csak képes elviselni a valóságot, ha külső szer kell a harmóniám fenntartásához, nem vagyok felnőtt. Bármilyen ideológiát gyártsak is a függőségre. A szereplők egymás drogjai, amit rendszeresen megerősítenek külső drogokkal, fűvel, alkohollal is. Harminc-negyven éves emberekről beszélünk. Szánalmas. Nekem ezt is mondta könyv.

A KÖNYV ÉRTÉKE

Mert memoár, vagyis visszaemlékezés, nagyon értékelhető a szerző végtelen őszintesége, önkitárulkozása. Ezzel az önélveboncolással, úgy gondolom, rámutathat másoknak is a csúszómászó gerinctelenség álságos boldogságára, önmegnyugtató visszataszítóságára. Arra, hogy mekkorákat vagyunk képesek hazudni önmagunknak, mennyi okos, ügyes érvet ki tudunk fundálni, hogy ne kelljen változtatnunk semmin, tovább tapicskoljunk, merüljünk alá a búbjáig  fejünk a híg fosban (ahogy a szerző nagyon találóan, többször is fogalmaz). Vagyis a saját történetén keresztül sokak elé tükröt tarthat: „Ne mosakodj már állandóan, nézd, ugyanezt csinálod te magad is!” Nem tudom, tudatos volt-e, de a főszereplő hol a szerelem és a boldogság idejének nevezi a nővel töltött tömény hazugságot, hol tisztán látja, hogy a kapcsolatuk az első pillanattól fogva a megaláztatásról, a gerinctelenségről, a méltatlanságról szólt. 

Toma barátom szokta mondogatni egy-egy ilyen-olyan esemény megünneplésével kapcsolatban, hogy: 
– Méltósággal megünnepeltük. 
Ez a valóságban a legméltatlanabb, porba ülős alkoholizálást jelenti.

A könyv címe tehát nem véletlenül Méltatlanság. Mert a címében állást foglal a nem egyenrangú, nem tiszta, nem felnőtt párkapcsolatok ellen. Ilyen szempontból akár felér egy önismereti vagy párkapcsolati terápiával. Hátha aki olvassa, nem csupán utólag bólogatva egyezik bele, hogy van ilyen, hanem akad tán, akinek  felnyomja annyira az agyát, hogy azt mondja, basszus, ez én vagyok, nem akarok ilyen tekergő nyálbéla (nyálbea) lenni, na, csőcsumi, én pattantam!

És ez nagyon nem kevés. 

Kíváncsi leszek Kodor Sándor következő könyvére. S végül elmondom: a könyv háromnegyede felé már nem azért olvastam, hogy érjen már véget , hanem mert vártam, hogy tovább olvashassam. 

Underground, Budapest, 2019, 362 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786150051987

3,5/5

(2019)