Nem mondom, hogy nem találkoztam még Ben Jonson nevével, mert de. Annyit tudtam róla, hogy Shakespeare közel tíz évvel fiatalabb kor- és vetélytársa volt. A neve írásformájának ellenére nem skandináv, hanem angol.

Azt nem tudtam, hogy írt közel hatvan darabot, hogy költőként is funkcionált, s hogy a kiadott drámáihoz írt előszavai jogán az első irodalomelméleti szakember is volt. 

Igaztalan vele szemben a múló idő. Shakespeare mellett ő voltaképpen csak széljegyzet. Idegesítő lehet egy zseni árnyékában alkotni, és tudni, hogy a második helynél soha nem juthat előrébb az ember.

Pompás darab erről Peter Schaffer „Amadeus”-a, amiből Milos Forman készített egy nagyon jó, azonos című filmet. Az idegesítő, infantilis, de zenei szempontból felülmúlhatatlan Mozart felemelkedését és tündöklését mutatja be a darab és a film, a kor másik, nagy, de Mozart mellett eltörpülő udvari zeneszerzőjének, Salierinek a nézőpontjából.

Én mindössze annyit tudtam Ben Jonsonról, hogy a Volpone című darabot ő írta. De hogy kicsoda Volpone és miről szól a darab, arról csak segédfogalmam volt. 

Az az ismeretmorzsa hullott még be az elmébe, hogy a Volpone-nak volt valami köze Molière-hez, talán a Képzelt beteg vagy A fösvény révén, de ez az információ opálüvegen át nézett ködös tájhoz volt hasonlatos. 

George Vertue: Ben Jonson

*

Volpone egy csaló gazember. és a Volpone-ban minden szereplő pénzéhes disznó. Voltaképpen nincsen az egész darabban egy szimpatikus figura. A cselekmény a vagyon, a pénz körül forog, mindenki a megszerzésének szentel  és rendel alá mindent. Mindenki a másét kívánja, munkáról szó sincsen, csak furfangról, fortélyról, csalásról, becsapásról, rablásról, ingyenélésről. 

Volpone dúsgazdag, haldokló nemesnek adja ki magát. (Vagy az is? Mármint haldoklónak nem haldokló, de a társadalmi rangja nem derül ki egyértelműen a történet során.) A látogatói kizárólag a vélt vagyona miatt látogatják, s tudva, hogy rokonai nincsenek, a végrendelet kiváltságosai akarnak lenni. Ennek érdekében ki-ki a magáéval járul hozzá, hogy így-úgy megvásárolhassa Volpone halála utáni áldását: az ő neve állhasson a papíron. Gyűlik hát a láda mélyén a az remény-örökösök általi vagyon. A látogatók Volpone pénzét akarják, Volpone meg az övékét. 

Látszólag egy kivétel van az egész, díszes társaságban: Mosca, a légy, Volpone független szolgálója. Ő azon az elven van, hogy a pénz, a vagyon jó, de nem tartogatni való, hanem elkölteni. S úgy fest, nem érdekli sem Volpone növekvő bevétele, sem a végrendelet érdekében alázatoskodó látogatókból adódó lehetőségek. Úgy fest, ő csak a gazdája érdekében tüsténkedik és manipulál. Majd a végén kiderül, voltaképpen ő legnagyobb gazember mind közül, ha lehet egyáltalán rangsorolni a szereplőket. 

Volpone mindenkit becsap. Mosca mindenkit és a gazdáját is. Az egyik pénzes látogató Mosca cselvetésének köszönhetőn a feleségét ajánlja fel Volpone-nak. A másik a saját fiát tagadja ki az örökségéből, Volpone halála és az ő öröksége reményében. A legtisztességesebb még a prostituált, aki megunva erkölcstelen életét, el akarja vetetni magát a  „haldoklóval”, hogy felhagyva a legősibb foglalkozással, kényelmesen élhessen. 

Sokat gondolkodtam már a következőn. Az ismert nagy embereket, legyenek üzletemberek, vállalkozók, pénzemberek, politikusok, bárkik, mindenki vastagon kritizálja, okkal-joggal a pénzhez, a vagyonhoz való viszonyuk, és az ennek érdekében megtett lépéseik végett. 

De nekem nagyon sokszor eszembe jut, Dinnyés József igen rövid, ám annál találóbb és mindent leleplező dala.

Az erkölcsössség, barátom, a nagyapám is úgy látta, 
Minden egyes esetben az alkalom hiánya.

Vagyis kérdés, ki mit tenne a helyükben, ki mennyire nem élne vissza az adódó lehetőségekkel, kapcsolatokkal, összefonódásokkal? Ki lenne az, aki a sajátjainak nem juttatna valamit, ha megtehetné? Ki nem venne el semmivel se többet, mint ami jár, vagy legfeljebb amire valóban szüksége van, ha büntetlenül, fű alatt megtehetné? Ki nem cserélné le a Suzukiját egy pozícióval járó Lexusra? Ki az, aki Bivalybasznádot választaná nyaralóhelynek, miközben Dubajra is van lehetősége? Ki az, aki maradna a panelben, és fittyet hányna a medencés, jakuzzis, többszintes okos házra, ha simán, gond nélkül megtehetné? 

S vajon ki az, aki nem köti meg a maga szintjén a maga erkölcsi kompromisszumait, csak hogy néhány cseppel többet sajtoljon ki az életből? Aki egy csavart nem vitt még el a gyárból, aki soha, semmire nem használta a maga érdekében, feketén a munkaadója erőforrásait? Aki vállalkozóként mindig, mindenről adott számlát, aki melósként soha nem fusizott? Aki céges autóval még nem tett soha magánköröket? Nem sorolom tovább. 

A következményeiben van ugyan különbség a mértékek nagysága között, de erkölcsi, morális és etikai szempontból voltaképpen semmi jelentősége az összegek nagyságának. Aki pár csavart visz haza, vagy suttyomban otthonra fénymásol ezt-azt, végső soron ugyanazt követi el, mint az üzletember, a politikus, aki a melós szempontjából beláthatatlan összegek felett van pozícióban, és visszaél vele: elveszi, ami másé. Lop. A csavar kicsi összeg a gyárhoz, az EU-s pénzekhez képest, de végső soron nincsen köztük különbség. 

*

A darab, a szerző feltüntetése csalóka. Már az szennycímlap belső oldala ezt mondja:

S. Zweig és J. Romains átdolgozását fordította és kiegészítette Illyés Gyula

Illyés Gyula aztán megmagyarázza ezt a névhalmozást. 

Ez a Volpone nem pusztán Ben Jonson alkotása; átdolgozás, nem is egyszeri. A mű eredeti formája két cselekvényt társít, hosszadalmasan, az alapgondolat ártalmára. Az egyik elhagyása – a lényeg kiemelése – a darabnak új diadalutat nyitott. Erre vállalkozott – nem elsőként a német Stefan Zweig; az ő átalakítását alakította szinte Molière-i mintára a francia Jules Romains. A kézen-közön azonban az angol eredeti sok íze eltűnt. Ezeket próbálta újrakelteni s pótolni ez az itteni magyar szöveg, melyet egyszerűen fordításnak azért nem lehet nevezni, mert jó néhány olyan része van, amely sem a német, sem a francia váltojzatban nincs meg; van olyan, amely nincs meg az angolban sem. A művel tehát némileg az történt, ami a nemzeteken végigvándorló mesék sorsa szokott lenni, hasonult, honosodott. A szereplők nevének magyarítását mégis túlzásnak éreztem. Volpone nevében a róka, Moscáéban a légy, Corvinóéban a holló, Corbaccióéban a varjú, Leonéban az oroszlán neve rejlik, a helyszínt érzékeltetik – Olaszországot.

Vagyis van ez a Ben Jonson darab, ami voltaképpen a Ben Jonson-darab sokadik átdolgozása, kihagyásokkal, szerkesztésekkel, s ami az átdolgozások átdolgozása. Csoda, hogy ott maradt felette az eredeti szerző neve.

Az átdolgozások ténye viszont azt mondja, az eredeti művel voltak/vannak bajok. Nem tudom, más magyar kiadásai mennyire hűek az eredeti szöveghez, én még csak ezzel találkoztam. Persze ezek után feltehető még az a kérdés is, egyáltalán melyik az eredeti szöveg... Ez a minimum három kézen átment is Ben Jonson nevét viseli.

Ó, igen, és az eredeti verses formájú volt... Rája adásul. Ez valamelyest megmagyarázza, legalábbis így vélem, mit keresnek verses betétek a szövegben. 

*

Nem is tudom, érdemes bármit írnom a darabról egy összegzésen kívül. A Volpone, s most Shakespeare Vilmost felejtsük el egy pillanatra, gyakorlatilag az angol színjátszás egyik leghíresebbike. Nem mondható elfeledettnek. (Magyarországon például 2017-ben Alföldi Róbert vitte színre Szombathelyen.) Vagyis van róla vélemény is, ha az ember megkapargatja a netet. Éppen ezért nem látom értelmét, csak egy nagyon szubjektív és rövid véleménynek. 

Előre bocsátva, hogy mivel a Depardieu-film a befejezésétől eltekintve hozta az Illyés által átdolgozott (érdekesség: elírtam az átdolgozott szót: átfoltozott lett belőle. Voltaképpen az sem rossz.) változat történését. De annyira, hogy olvasás közben Volpone nekem Helyei László hangjával és Depardieu arcával jelent meg. 

A szakszerűtlen és minden szakmaiságot nélkülöző véleményem az, hogy a Volpone (háromszorosan átdolgozott, szabdalt, toldott-foldott, fordított változata) egy roppant szórakoztató, de mondanivalójában szomorú darab. Arról szól, hogyan értjük félre az életet és az élet lényegét, és a félreértés miatt hogyan feledkezünk meg az emberségről.

Nem vagyok pénzellenes. Nincsen bajom a gazdagokkal sem. De...

Könnyű nekem, nincsen semmi vagyonom. A legértékesebb tárgyunk (bár én személyként tekintek rá, és életemben először érzelmi kapcsolatom van egy autó iránt; nem, ne jusson eszedbe a kipufogót módszeresen magáévá tevő migráns videója!) Füsti, a kis Toyota autónk. Laksom sincsen, a dolgok jelenlegi állapotában majd úgy tizenöt év múlva lesz. Most ötvennégy vagyok. Lúzer, a pasas, mi? Még a laptopom is egy repedt házú, 2009-es Fujitsu-gép. Ugyan már dual-magos Pentium procival, de két giga rammal, hdd-vel. Viszont recseg a mikrofon csatlakozó, ami azért nem baj, mert úgyis valami baja van már a hangkártyának is: az is torzan szól. Nagyon halvány a tükröződő monitor, napfényben már maximális fényerő mellett is alig látszik rajta bármi. A maximális fényerőnél alább már nem érdemes állítanom. A X-betű nagyon régen kijár, törött a betűgomb. A dvd-lejátszója már régen tönkrement, ki is szedtem. De így legalább megtanultam pendrive-ról telepíteni az oprendszert Nem sokkal komplikáltabb, de gyorsabban meg van. Akkor is, ha csak 2.0-s usb-portok vannak a gépen. De tudod mi van? El tudnék képzelni magamnak egy sokkal modernebb, nagyobb memóriás, ssd-s gépet. De mindent összevetve a mostani esetében csak a hang és a képernyő-probléma zavaró a számomra. Az előbbi jobban. nem tudok rajta zenét hallgatni. 

Nem keresek valami jól. Alig kapok többet, mint a két éve dolgozó, diplomás, pedagógus lányom, és lényegesen kevesebbet, mint az asztalos, bár alkalmazott fiam. Nem vélem úgy, hogy nagy igényeim vannak. Havonta veszek három-négy könyvet. Tény, megtehetjük, hogy évente elmegyünk nyaralni. Hárman, a két bérből. De ehhez már vastagon szükség van Szerelmetesfeleségtársamra. Soha nem akartam gazdag lenni. (Ennek ellentmond, hogy minden héten lottózom. De annak oka elsősorban az, hogy ne kelljen hitelből fizetni az első lakásunkat, és tudjak segíteni a gyerekeimnek: az egyik a párjánál lakik, a másik meg albérletben a párjával.) Magamnak csak földszintes álmaim vannak. Írtam már róla: egy kis kert, diófa, a fiam csinálta asztallal, paddal alatta, egy kancsó bor, és ott írogatni. Ha lehet, nem Budapesten. De még azzal se lenne nagy bajom, ha ott... Mondjuk itt, Óbudán vagy a közelében, a hegyekben valahol. 

Aztán ki, tudja, tán én is elveszteném a józan eszemet, ha tágulnának a lehetőségek. Mert hiába imádom Füstit, és érezném a lecserélését árulásnak, megcsalásnak, ha egyszer az autópályán az előzés megkezdése adott esetben még négyesben sem életbiztosítás vele... Ha érted mire gondolok. 

Annyit akartam mondani, Isten bizony soha nem vágytam sokra, és úgy gondolom, tudom, mi az elég. Van ismerősöm, akinél ez marhára nem így működik. Neki valamiért sokkal fontosabb a látszat, a menőség, a tárgyak és események felszínes üzenete. Nem a dolgok használati értéke, nem az események személyes élmény-vonatkozása a fontos, hanem az, mit üzennek ezek másoknak, hogyan láthatja kívülről saját magát, mi az üzenete annak, hogy neki ez vagy az a tárgy a birtokában van, és mi az üzenete annak, hogy itt van, vagy ott van. Egy étterem nem arról szól, hogy ott milyen jól főznek, milyen különlegességet ehet (a vicc az, hogy nem eszik különlegességeket, gyakorlatilag egyutas számára a választék) hanem arról, milyen hely, és megteheti, hogy ott üljön. Hogy kívülről látszik, ott ül. 

A Volponé-ban mindenki nagyot, sokat akar. Mintha a pénz boldogítana. (Annak ellenére, hogy a hiánya boldogtalanít, elfogadom.) A mérték: amennyit csak lehet. S mód van rá, bármi áron mindent, bárki kárára. Ezért nem szimpatikus senki sem a darabban. 

Az általam olvasott verzió könnyen fogyasztható, olvasmányos, érthető, fordulatos, érdekes, mulatságos, szomorú szöveg arról, milyen mocskos ez a világ és milyen mocskok tudunk lenni egymáshoz, hogy egy kicsit jobban élhessünk. Szerintem ennyi pont elég ahhoz, hogy bárkit érdekelhessen! 

*

S itt van a darab 1974-es magyar, tévéfilm-változata, Major Tamással, Kállai Ferenccel, Helyei Lászlóval, és sokan másokkal. 

Szépirodalmi, Budapest, 1954, 112 oldal · puhatáblás · Illusztrálta: Illyés Gyula

9/10

2021 augusztus utolsó napjai, kettesben itthon Szerelmetesfelségtársammal, ő mindjárt megy úszni, én könyvtárba akartam menni, de nincsenek nyitva szombaton; ma reggeltől újra tiltja a blogomat a Facebook.