Érdekes, de az internet roppant szemérmesen szűkszavú az írónőt illetőn. Azt jobbára minden róla szóló oldal megemlíti, hogy holland és már az első könyvével díjat nyert. Talán még azt is, hogy többnyire a fantasy műfajában alkotott. Hogy olyan könyveket írt, amelyben a valóság és a varázsvilág egymás mellett létezik. A könyvei számáról a „több” és a „tucatnyi” számnév megjelölést találtam. Ez a „több” és a „tucatnyi” a Wikipedia szerint olyan hatvan (!) kötetet jelent! Le a kalappal! Bár tudjuk, hogy a mennyiség nem azonos a minőséggel, de azért mégis!

Egyébként két bekezdésnél többet nem találtam róla. 

Leonie Kooiker 1927-ben született és két éve, 2020-ban távozott közülünk. Vagyis nem élt rövid életet. Mi, magyarok ebből mindössze két könyvét és három netes fényképét élvezhetjük, Igaz az utóbbit az írónő három különböző életkorából. A másik könyv címe pedig hajadzik ennek a címére: Boszorkánykönyv.

Információnak nem túl sok, de végső soron, ha egy írónak az élete érdekesebb, mint a művei, ott van baj. Jelen esetben ezt nem tudjuk eldönteni. Vagyis koncentrálhatunk arra, amit van lehetőségünk megismerni. Legalábbis annak felére, erre a kötetre. 

Kezdem azzal, ami leginkább tetszett benne, és ami elsőre is nagyon megfogott. 

SZECSKÓ TAMÁS RAJZAI

Talán méltatlan dolog, hogy pont egy olyannal nyitom az érdemi részt, aminek voltaképpen nincsen szerves köze a műhöz, kizárólag a mi országunkban. De tény, ami való: Szecskó Tamás rajzai most is elképesztő módon feldobják a történetet. Mert játékosak, plasztikusak, tréfásak, mégis karikatúraszerűen realisták. Vagyis olyanok, amilyenek lenni szoktak. (Itt megnézheted, felidézheted néhány rajzát, ha nem ugrana be [lehetetlen!] miket is rajzolt.)

Egyébként nem vagyok abban bizonyos, hogy a ténynek, miszerint A babó (A hobbit) jobban tetszett mint A Gyűrűk Ura nincsen köze ahhoz, hogy az előbbit ez az úriember illusztrálta. Bilbó Bagginst én aztán soha nem is tudtam másképpen elképzelni, csak úgy, ahogy abban a kiadásban fest.

Kimondom rá a legnagyobb dicséretet: a rajzait közvetlenül Zórád Ernő és Korcsmáros Pál munkái mellé helyezem a személyes értékítéletemben. Bármit és akármit le tudott rajzolni, sajátos, megunhatatlan, egyedi stílusban. Bármilyen elképesztő, alig találtam róla egyetlen képet a neten. Az is elég vacak minőségű. De legalább van. 

 Meg azt az infót is leltem, hogy több mint ötszáz könyvet illusztrált. Meg egy interjút Simon Andrással, az egyvonallal rajzoló, mélyen hívő grafkussal, aki többek között azt mondta, hogy nagyon szereti Szecskó Tamás művészetét, de a maga részéről nem tudná beletenni a szívét például egy dolmányos varjúról készült rajzba. Próbáltam megfejteni a mondat üzenetét, de nem sikerült. Kritika? Dicséret? Semleges elismerés és önvallomás? S van jelentősége? 

Szecskó Tamás illusztrálta A boszorkánykő című meseregényt is. 

A PROTO-HARRY POTTER

Mert nem tudtak nem eszembe jutni e könyv és a késői utóda szinkronitásai. Kissrác, kisváros, mindennapi élet, egyszerre mintegy szembe jön vele egy véletlen folytán a varázsvilág. Maga sem akarja elhinni, mibe keveredett, de aztán szembe kell néznie a tényekkel: többre képes, mint a társai. De még tanulnia kell, mire és hogyan használhatja a hatalmát.

Majd megismeri a varázsvilág némely alakját. Igaz, itt nincsen kilenc és háromnegyedik vágány, nem is kerülünk át egy másik világba. Pusztán csak a mi világunkban működik a másik világ. (Nem a másvilág!) 

Aztán lassan-lassan kiderül a kissrácról (persze, neve is van, Oene-nak [Únénak kell ejteni] hívják), hogy az egyetlen reménye a világ egyensúlyban tartásának. Tetszik neki, vagy sem, (nem tetszik) csak ő lehet a főboszi utódja. Van perpatvar, hogy egy srác legyen a főboszi, érdekes, antifeminista lázadás a boszorkányságban tomboló, kirekesztő nemfetisiszta nőuralom ellen. És nő írta a könyvet. :-P

Aztán még az azonos platformon levő varázslények is küzdögetnek egymással, harcolgatnak a hatalom akarásával, még akiről azt gondolnád, hogy bár volt vele baj a maga csoportjában, de a célhoz azért lojális, nos, még ő is beleszédül egy kicsit a hatalom lehetőségébe. 

A KÖNYV VÉGET ÉR, DE A BENNE LEVŐ TÖRTÉNET TULAJDONKÉPPEN MÉG EL SEM KEZDŐDÖTT

Tényleg ez a helyzet. A könyv egyszercsak véget ér. Úgy, hogy a benne levő történet voltaképpen még el sem kezdődött. Komolyan néztem, hogy nem hiányoznak-e lapok a példányomból. De nem. Mert odáig jutunk, hogy mindenki belátja, a kiscsákó lesz a következő főboszi. Tudod, hogy a világ egyensúlya megmaradjon. 

Ám fogalmunk sincsen, ki tudja kimozdítani a helyéről, és mi célból tenne ilyet? Aztán rádöbbenünk arra is, hogy olyan igazi konfliktus nem is volt a könyvben, csak egy kis mondvacsinált. Meg hogy vajóban senkiről sem tudtunk meg semmit, talán csak a leendő főboszi kiscsákóról. 

Nem is ez a baj. A fő baj az, hogy nem tudom, ha itt lenne a folytatása, akarnám-e azonnal folytatni a történet megismerését. Vagy egyáltalán: akarnám-e folytatni? Meg különben is, van még egyéb folytatás is A boszorkánykönyvön kívül? Írt még a szerzőnéni egyéb Oene-történetet, vagy elakadt a másodiknál? 

Arról nem beszélve, hogy magyarul csak egy kötet jelent még meg. Nem tudom, de nem hiszem, hogy abban a történet a végére érhet. 

A Helikopter (ahogy Szerelemtesfeleségtársam hívja Harry Pottert) történetek azért kötetenként lezártak egy-egy alsztorit, és úgy haladtak a végső, Nagy Történet megoldása felé. 

Vagyis így, ebben a formában, hosszban mindössze két dolog értékelhető A boszorkánykőben. De mindkettő nagyon. 

• Az egyik az írónéni stílusa. Igen egyszerű nyelvezettel, rövid mondatokkal operál. De nem lesz faékké a szöveg. Inkább csak kedves és tömör, amit jó olvasni.
• A másik értékelendő, amiről a legtöbbet beszéltem: a grafikák. 

Móra, Budapest, 1979, 148 oldal · keménytáblás · ISBN: 9631116735 · Fordította: Damokos Katalin · Illusztrálta: Szecskó Tamás

6/10

2022. novemberének második hétvégéje. Szerelmetesfeleségtársam, jelen esetben a Mohácsi család MartAssistja tegnap talált egy eladó mosógépet a nyóckerben. Elektrolux. Aztán majd meglátjuk. Olyan üres így a fürdőszoba, tegnap a fürdés előtt levett home-rucit odanézés nélkül hajítottam a mosógépre. Ami, ugye, már a MÉH-ben van. Aztán lehajoltam és felvettem a földről, a mosógéptelen rucit. 

Jó, tudom, hogy egetverő baromság, talán ennek a varázskönyvkezdeménynek a hatása, de most az villant be, hogy a tönkrement masina öt évig szolgált bennünket gond nélkül. Amikor gond volt vele, az a mi hibánk volt. S most elsőre ott hever a lomok között, lomokká válva, kint a sötétben, az esőben, elárvulva, elárulva, értéktelenné, tulajdonostalanná válva.... 

Persze, csak egy tárgy, tudom én... De néha olyan érzésem van, hogy a tehetetlenség miatt így lépünk át mindenen, pragmatikusan, elfojtott kétségbeeséssel, közönyösen. Megmagyarázva, hogy csak egy tárgy, mit kellene érzelgősködni, csak egy kapcsolat, mit lehet tenni, csak egy szakasz az életünkből, aminek vége szakadt, s jön máris a következő, mert élni kell, mert folytatni kell, mert kell a tiszta ruha, kell a nő, kell a férfi, vannak más barátok, más kapcsolatok lehetősége... És tényleg. És mégsem. 

Ugye, milyen butaság? De a tönkrement mosógépre gondolok, ami ott ázik a vígasztalan hajnali esőben, kint a lomvasak között a MÉH-telepen, maga is lomvassá válva. Tegnap reggel még a meleg, száraz fürdőszobában „ébredt”, most meg... Tudom, hogy baromság, de valahogy, mégis...