Köszönöm a könyv elolvasásának a lehetőségét elsősorban
a szerzőnek, aki bízott bennem (szerintem megbánja)
és a Napkút Kiadónak!
Dobó Dorottya könyvének az első része 2020-ban jelent meg. Az volt a címe, hogy A zapumai kóbor villamos.
Igen, a címben árulkodó Zapuma összeköti a két könyvet. Szervesen. Olyannyira szervesen, hogy emez onnan folytatódik, ahol amaz abbahagyta.
Nem is magyaráz semmit a szerző, amit az első kötetből ismernünk kell. Ha nem olvastad az első részt, itt és most fittyfenét sem fogsz érteni, magadra vess, olvasd el előbb azt! Iszkiri.
Magamra nézve meg azt mondhatnám, hogy következik blogéletem legrövidebb bejegyzése: elintézhetném azzal ennek a könyvnek a kritikus bemutatását, hogy menj, olvasd el a könyv első részének az értékelését.
S ezzel a szerző meg én meg is oldottuk számodra a hétvégi program szervezésének a gondját. Ahogy hallom (szombat hajnal van), kint úgyis ocsmányul fúj a szél, lehet szobás programot csinálni.
De nem intézem, nem intézhetem el ennyivel a dolgot. Leginkább azért nem, mert a szerző maga kért, hogy olvassak Dobó Dorottyát, és persze írjak róla. Miközben tudja, hogy kíméletlen vagyok.
Azt nem tudja, hogy utálok az lenni. De azt talán sejti, hogy igazságos meg szeretek lenni. Ezért nem voltam soha az ungyulupungyuluig elfogult a gyerekeimmel: úgy gondolom, mindig reálisan szerettem őket. Ahogyan nem vagyok ungyulupungyulu a szerzőkkel sem. Azért nem, mert aki exhibicionista, az ne sértődjék meg, ha értékelik a nyilvánosság elé állását. „Nem szerethet mindenki.” És nem tetszhet mindenkinek, amire képesek vagyunk. Még a Beatlest, a Rolling Stones-t sem szereti mindenki...
De azért sem intézhetem el ennek a könyvnek a bemutatását annyival, hogy visszamutatok az első részére, mert szokásom szerint nem méltatásra, csak bemutatásra vagyok rávehető. Ha mégis méltatás születik a bemutatásból, volt már ilyen, az a könyv önértékét mutatja.
S azért sem mutathatok vissza simán egy linkkel az első kötetre, mert van pár különbség a Zapuma-sorozat két része között.
Essünk is neki, mire gondolok!
Bár a látens grafomániám tiltakozik ellene, hogy megismételjem, amit az előző zapumai történet bemutatásakor már elmondtam, de ellenállok. Éppen ezért nem fogom elmondani, hogy némi tétovaságra késztet, hogy van valamennyi személyes kapcsolatom a lányomnyi, nekem nagyon szimpatikus szerzővel.
Azt sem mondom el újra, mert egyszer már leírtam, hogy a könyv első részét nagyon ötletesnek, tréfásnak, könnyednek tartottam, s bár a történet, meg a kötet külseje sokat tett azért, hogy ne tessen a kóbor villamos története, Dorka azonban ravasz és cseles volt, megvett kilóra, úgy, hogy én meg észre sem vettem, hogy bepalizott a regénykéjével.
Nem is tudom, honnan kezdjem most... Talán ott, ami ránézésre feltűnik: ez könyv, van borítója.
A MEGJELENÉS ÉS A GRAFIKÁK
A grafikus személyét illetőn nem árul zsákbamacskát a könyv: rögtön a cím alatt olvasható, hogy a művészt Buzási Viktóriának hívják. Rövid u-val. Eddig hét könyvet illusztrált, ezek egyike a sajátja.
A második zapumai könyv borítóján egy színes, uralkodó tónus nélküli, vidám városrészletet látunk. Madártávlatból. Két utca fut össze a lap alja felé, mintegy nyílként mutatva a kiadó logójára. Központi alakja, eseménye nincsen a képnek. Az, hogy emberi alakok is vannak a képen, csak odafigyeléssel tűnik fel. Az üzenet: Zapuma a centrum. Az egy városnyi köztársaság van a középpontban. Nem a főszereplők, nem a villamos, nem a cselekmény, hanem Zapuma.
A város felett hegyek és a kék ég. Az égen pedig a szerző neve és a könyv címe. Meg ahogyan mondtam, a grafikus neve is. A szöveg olvasható, világosan (és akkor tévesen) kikövetkeztethető: a könyvben egy varázsló lesz a középpontban, az ő legendáját ismerjük meg. A sínek nélkül kóborló villamos után ez szinte már nem is meglepetés.
Vakarom az államat. Az előző kötet borítójáról azt mondtam, hogy mindent megtett, hogy engem elriasszon. Az előző zapumai értékelésben elmondtam, miért, azt most tényleg nem ismétlem meg.
Ez a borító pedig arra törekszik, hogy véletlenül se keltsen kíváncsiságot, ódzkodik attól, hogy bármilyen utalás legyen rajta a könyv tartalmára nézve, sehol egy villamos, pedig szerepel a könyvben, sehol a már jól ismert két szereplő, sehol a mostani történet egyetlen új szereplője sem, sehol semmi arra mutató jel, hogy ebben a történetben voltaképpen alig töltünk időt Zapumában.
Nem tudom, a borítótervezés mennyire volt team-munka, mennyire függött Buzási Viktóriától, mennyire a kiadó diktátuma volt, avagy kinek a szava lett mérvadó, de az összhatást és a kötet tartalmát illetőn sajnos sikerült semmitmondót alkotni. Nem sikerülhet minden.
De ha már itt tartunk: nem mellékes, hogy az első kötethez viszonyítva az illusztrációk nekem itt sokkal jobban tetszettek. A mostani technika követte az első kötetét: kétféle illusztrációt láthatunk, vonalas, kis alakú rajzokat és egészoldalas, szürketónusosokat. Említettem az első kötetnél, hogy komoly színvonal-különbség van a vonalas és a tónusos rajzok között. Azzal együtt, hogy e kötet illusztrációi, bármelyik rajztípusról legyen is szó, sokkal jobban tetszettek mint az előzők, a két típus közötti különbség még élesebbé vált. Mutatom, mire gondolok! Nézd csak ezt a vonalrajzot!
S most nézd csak ezt a szemgyönyörködtető, Bonellisen részletes, megkomponált, velencei utcarészletet!
Így már érthető, mire gondolok, ugye?
Az illusztrációkkal mindössze egyetlen hökkenetem volt. Megjelenik egy új szereplő. Zsigmond bácsi. Aki, legalábbis nekem nagyon így jött le, tényleg bácsi. Nem csupán azért az, mert egy tizenéves számára mindenki öreg, aki elmúlt húsz, hanem azért is bácsi ez a Zsigmond, mert az évei száma ténylegesen bácsivá teszi. Erre nézd csak ezt a bácsit!
De mondom, ez apróság. És simán megengedett, hogy én voltam figyelmetlen olvasás közben.
A folytatásban: „Dorka, van jó hírem meg rossz. Melyiket mondjam?”
FEKETE LEVES
Úgy döntöttem, a rossz hírrel kezdem. Azért, hogy a jó maradjon a végére, és mindenki azzal menjen haza.
Ahogyan mondtam, az első kötettel szemben voltak negatív előítéleteim. Amíg el nem olvastam. Utána meg már nem voltak. Viszont az, hogy az a bemutatkozó rész eloszlatta az előítéleteimet, elvárásokat is támasztott. Meseregényességében is voltak kellemesen felnőtt poénjai (a zapumai köztársaság megalakulása), összeszedett a történet, A-ból C-be B-n át jutunk, remekek a szereplők, olyan kis helyre minden. S miközben irreális minden, (maraggyá' má', egy villamos magától megy, sínek nélkül?) mégis koherensnek éreztem az egész sztorit.
Ebben a varázslós (?) cselekményben nem éreztem ezt az összeszedettséget. S elszóltam magamat: kezdjük a címmel: A zapumai varázs legendája. Az előző kötet arról szólt, ami a címe: A zapumai kóbor villamos. Ez a kötet szól arról is, ami a címe. De elsősorban nem egy zapumai varázsló áll a történések középpontjában. S még csak különösebb legendája sincsen. Amit ugye, tekintettel Zapuma nagyságára, mindenkinek ismerni illene. De egyébként piszok jól hangzik a cím.
A központi cselekmény sokkal földhözragadtabb: védett állatot rabolókat üldözünk. Mert félő, hogy az állatból ékszer lesz. 
Pedig nem is ékszer teki. A srácok köre bővül kettővel, s a már említett Zsigmond bácsival. Ők erednek a teki-rabolók nyomába.
Vagyis a varázs, ami az első kötetet teljesen áthatotta, itt mindössze mellékes kísérőjelenség, persze, megy magától a vellanyos, meg itt van/volt ez a varázsló/bűvész vagy mi, de egyébként a lényeg, hogy megbuktassuk a nemzetközi állattolvajlókat. Vagyis a mese a háttérbe szorul a krimi mögött.
Jó, alább pont hozom majd a Keménykalap és krumpliorrot, ami, ugye, éppen az állatrabolásban totál szinkron. Csakhogy a Keménykalap egy másodpercig nem szándékozott varázslatos lenni. Az A varázsló meg a Hahó, Öcsi!, meg a Hahó a tenger volt. A Keménykalap ezen része inkább a Vakáció a halott utcában-nal szinkron.
Tekintettel a kóborló tujára, egy pillanatig sem felejtem el, hogy meseregényt, ifjúsági regényt olvasok. De egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből, hogy miközben Zsigmond bácsi a srácokkal Grazban, Velencében tekereg a teki-rabolók nyomában, hogy a viharba nem hiányoznak a gyerekek a Zapumában maradt szüleiknek? Mer', ugyi, nem egy délután alatt zavarják le a teki-mentés esetét.
Értem én, hogy egy meseregényben más a realitással való viszony, de mert valóságosak a helyszínek, ebből adódik, hogy sem Grazban, sem Velencében nem zapumaiul beszélnek. (Tényleg, milyen nyelven beszélnek Zapumában?) De mindenki mindenhol simán kommunikál mindenkivel. Pedig Ausztriában osztrákiaiul, Velencében meg velenceiül beszélnek. :-D
Van baj, ha egy meseregény valóságosan létező színhelyeken, terekben játszódik: egyeztetni kell az eseményeket, a cselekménnyel, és meg kell szabni a történet szabályait. Ha a valóságban nem létező színhelyekkel, terekkel operálunk, ilyen gond nincsen. Ez esetben a szabályokat mi szabjuk meg. A következetesség ebben a helyzetben is követelmény.
Apropó állatmentés. Erről két dolog jut eszembe. Az egyik a Keménykalap és krumpliorr, tudod, a majomteve! Ami regényben egyébként szintén tekit lopnak. A teknősökből a filmben lettek majmok.
De nincsen baj ezzel állatrabolással. Csak nincsen sok köze sem a varázslóhoz, sem Zapumához. Mert ez a könyv sokkal inkább A nagy zapumai állatrablásról szól, mintsem a címéről.
S végül (ígérem, Dorka, tényleg ez a rossz hírek vége!) a cselekmény, a fordulatokat, csúcspontok előkészítése. Egyfelől a regénynek magának is kell egy ív. Az egyes apró részeknek, részleteknek ezt az ívet kell felépíteniük. Nekem úgy tűnt, sokkal inkább, egyébként remek ötletekről volt szó, mintsem felépítésről. Hogyan is mondjam csak...? Nekem úgy tűnik, hogy ami történik nem egy belső logikából fakad, hanem ad hoc ötletekből. Talán ezért tűntek jelenetek előkészítetlennek, a semmiből jövőnek.
A SZÍNES LEVES
De hallod, mondok valamit! Több mindent is. Figyelj, rendben, vékony kis könyvecske ez, elismerem, de nem csak ezért olvastam el nagyjából együltőben. Hanem mert lekötött. Ugyancsak!
S mert a párbeszédei jól sikerültek. S mert alapvetően Dorka, olyan könnyeden veszi mosolygós izgalmasra a történetet, hogy nem véletlen az, amit egy apuka, Miki Lőrinc felhasználónévvel a moly.hu-ra írt az értékelésében: a fia, akinek esti meseként olvasta, minden alkalommal könyörgött még egy fejezet elolvasásáért. S úgy vélem, egy ifjúsági regénynek talán ez lehet a legnagyobb dicsérete, és nem elaggot, szakállas, szemüveges, panelproli manusok vérszubjektív véleménye. Mert olyan sejtésem van, hogy az írónő elsősorban az előbbieknek és nem az utóbbiaknak írta a könyveit. Amit, s ezt szeretném újra hangsúlyozni, én is élveztem. S várom a folytatást!
S legvégül egy csuda aranyos megoldás: a könyvbeli főszereplő fiúnak van egy kutyája, Guszti. Az írónőnek is van egy. Az is Guszti. Itt a két Guszti:
Napkút, Budapest, 2023.,160 oldal · puhatáblás · ISBN: 9786156555144
Köszönet a a szerzőnek Napkút Kiadónak a recenziós példányért
és az utóbbinak a folyamatos együttműködésért!
Egyéb, a Napkút Kiadó által kiadott könyvekről írt értékeléseim
Gion Nándor: Keresünk egy jobb hajót
Gion Nándor: Krisztus katonái a Görbe utcából
Gion Nándor: Könyv könyv mellett – Műv(ész[et])ek vonzásában – Az író új (ál)arcai
Gion Nándor: Minden leírt betű hitvallás – Az író mint közéleti ember
Kurcz Ádám István–Horváth Futó Hargita: Gion Nándor-album (Hang-Kép-Írás)
-------------------------------------------------------------------------------------
Benyó Tamás: Az Úr neve
Bereményi Géza: 150 dalszöveg Cseh Tamás zenéjére
Borcsa Imola: Magnebéhat
Csokifalók (Kortárs cseh drámák)
Dobó Dorottya: A zapumai kóbor villamos
Friedrich Glauser: Studer őrmester
Győri László: A kis ebihal
Három pápa magyar írnoka (Somorjai Ádám bencés szerzetessel Elmer István beszélget)
Halmai Róbert: Nagyapám
Hegyi Ede: A senki
Hegyi Ede: Te
Erdürreheim Bey Haqverdiyev: A hegy tetején
Anne-Leena Härkönen: Köszönöm, nem
Kása Ferenc: Hogyan indítsd újra az Univerzumot?
Alfred Komarek: Polt felügyelő nyugdíjban
Kemendy Júlia Csenge: Az Anyacsalogató Hadművelet
Kocsis István: A királyné aranyból van (Drámák I.)
Kocsis István: Trianon (Az értékelés első és második része)
Mészáros Urbán Szabó Gábor: A győri regény
Novics János: Hózentróger
Petőcz András: Idegenek
Ross Károly: Híd az ártér fölött
Szanyi Ildikó: Három tucat szuvenír
Völgyi Anna: Karamellás kétszersült
Wesz Péter: A bal lator lemászik a keresztről
Paul Willems: Itt minden való
2023 március közepe felé. Szombat hajnal. Szeles. Derült eges. Peter Gabrieles. Az Up című lemez. Itt táncolok fekve az ágyban az I Grieve-re. Nem az egész táncos, csak a 4:55 utáni rész. Csuda jó! De az egész lemez remek, ahogy van.
Tegnap este elhajlás volt. Szerelmetesfeleségtársam már hét közben, egy „Brown atya”-epizód kocsmajeleneténél felnyávogott:
– De várom már, hogy péntek legyen!
Ugyanis tegnapra beszéltük meg az országos Mohapapa születésnap megünneplését a Római téri Synthesisbe. (Ez itt a reklám helye!)
Hát, lettek bajok. Amikor éreztük, hogy kezdjük kóstolgatni a krízist, rendeltünk egy pizzát. A rendelés végén derült ki, hogy nyolcvan percet kell rá várni. S lettek bajok. Bár természetesen SzFT bírta legjobban, mert ő viszonylag mértékletes. Mi lesz itt, amikor a Fertő-tavat bringázzuk körbe április elején? :-) (Lehet lenyugodni: nem bringázzuk körbe, olyan szállásdíjak vannak.)
Más: a héten kétszer is nagyon jót beszélgettem telefonon a fiammal. És jól esett vele beszélgetni. Kellene már személyesen is találkozni!
Csak elő kellene venni a kézzel írt naplómat, mert minden nyitottságom ellenére vannak dolgok, amik egyszerűen nem férnek a nyilvánosság elé. Úgy múlt nyár óta nem írtam bele.
