A vaskos, ötszázötvenhat oldalas gyűjtemény alcíme tökéletesen összefoglalja, miről is van szó: közéleti írásokról. Ami döntő többségében természetesen igaz. Vagy, ha akarom, minden írásra. Értelmezés kérdése. 

Arra gondolok ugyanis, hogy példának okáért a Gionnal készült, az írásaira, a munkamódszereire kérdező interjúk besorolása, ha akarom, lehet közélet is. Amennyiben egy író élete, írási gyakorlata, a könyveinek sorsa közélet. Mert akár, lehet az. 

Meghökkentő, elrettentő aprólékok

A szerkesztő, tudod, Kurcz Ádám István időrendben közli Gion írásait. Ezáltal tökéletesen nyomon követhető az író fejlődése és az írásainak mélyülése.

Ellenben az is tény, hogy az időrendiség miatt a kötet első ötven-hatvan oldala, tisztesség ne essék szólván, unalmas és érdektelen. Szinte kizárólag csak Gion írásainak teljes megjelenését szolgála. Mondom én, az átlagos olvasó. Akit ilyen részletességgel a határon túli irodalomtörténet, bizony nem köt le. Azért nem, mert az éppen csak megemlített személyek itthon alig ismertek. Meg azért sem, mert a környezet sem ismerős. Távol van földrajzi szempontból is, és időben is. Vagyis az Egyszeri Olvasó (a továbbiakban EO) átlagos ismerete kevés ahhoz, hogy értékelni tudja az ilyen és hasonló sorokat: 

RÁDIÓS TUDÓSÍTÁS AZ EGYETEMI ÉVEKBŐL
A magyar tanszék néprajzi kirándulásáról 

Újvidéki Rádió 1961. május 12.

A Novi Sad-i Bölcsészeti Kar Magyar Tanszékének másodéves hallgatói tanulmányi kiránduláson voltak. Dr. Penavin Olga tanárnő vezetésével ezúttal Horgosra és környékére, Martonosra, Kispiacra látogattak el, hogy néprajzi adatokat gyűjtsenek [...] Horgoson különben irodalmi estet is rendeztek az egyetemisták Radnóti Miklós életéről és munkásságáról.

Gondolnád? Nem sorolom, a rövid négy sorból, mely adatok érdektelenek itt és most a számomra. Tudod, én vagyok az EO! El nem tudom képzelni azt az olvasót, akinek ez a korai rádiótudósítás bármilyen hasznos információt hordoz. Maximum annak az akkori, ottani másodéves hallgatónak, aki azóta elfelejtette Dr. Penavin Olga tanárnő nevét vagy azt, miért is mentek akkor arra a tanulmányi kirándulásra. 

Szégyen, nem szégyen, bevallom, én nevettem e sorok olvastán. Is. És sok hasonló van még. 

Egy újabb példa: 

Beszélgetés a jugoszláv költészet készülő magyar nyelvű antológiájáról

Újvidéki Rádió 1963. november 15.

Tegnap este Ács Károly ismert vajdasági költő előadást tartott a Forum klubjában a jugoszláv költészet készülő magyar nyelvű antológiájáról. Valójában nem is előadás, inkább közvetlen és kötetlen beszélgetés formájában kerültek terítékre a problémák.

Tovább is van, mondjam még? Nem, nem sorolom tovább az ilyesfajta idézeteket. Bocsánatot kérek Gion Nándortól és Kurcz Ádám Istvántól is (illetve az érintett, nevesített szemlyektől is)! Egyiküket sincs szándékomban kifigurázni, mert tisztelem mindkettejüket a végzett munkájukért. Ám azt hiszem, az én szempontom is érthető. Meg az övék is. 

Nem mellékesen jegyzem meg, hogy a Napkút kiadó sorra adja ki Gion köteteit. Mármint az életmű sorozattól függetlenül is.

Akkor legyen szó arról, amiért érdemes...

Viszont bevallom, majdnem feladtam a könyv olvasását. Mert, ahogyan mondtam, Gion szövegeinek a közlése kronologikusan történik, s bizony az első ötven-hatvan oldal jobbára ilyesfajta információkat tartalmaz. Azonban onnantól jelentősen fordul a mondanivaló. Beindul Gion írói pályafutása, és az író, a művei és az író világlátása kerül a középpontba. 

Bálint István alkotása Gion Nándorról a kötet hátsó borítójáról

 Vagy ahogyan a külső papírborító hátsó, belső fülszövegén olvashatjuk: 

Az életműkiadás utolsó, 9. kötetében többek között az író nyilatkozatai, alkalmi beszédei, illetve a vele készült interjúk – köztük az egész életutat átfogó darabok is – helyet kaptak. A kötet a teljesség igényével: Gion valamennyi e tárgykörbe tartozó és hozzáférhető szövegének – beleértve a csak hang- vagy filmfelvételen fennmaradtakat is – közlésével teszi teljessé az életműkiadás 2007-ben indult sorozatát. Ez a könyv, amellett, hogy sok-sok meglepő érdekességgel szolgál a szépprózai művek keletkezéséről, az író eddig megjelent műveiből kevéssé ismerhető oldalait – a kisebbségi közéleti embert és kultúrpolitikust: írószövetségi elnököt, színházigazgatót, kiadóitanács-elnököt és rádiós főszerkesztőt – is segít megismerni.

Ezzel idegen tollakkal összefoglaltam a kötet teljes tartalmát. Már csak az a kérdés, miért érdemes elolvasni? Vagy egyáltalán: érdemes-e ilyet tenni? 

Nyilvánvaló, hogy ezt és az ehhez hasonló összeállításokat azok olvassák, akiket érdekel az irodalomtörténet, illetve szeretnek bepillantani egy-egy alkotó műhelyébe.

Gion ellenben nagyon tömören megfogalmazza a titkot: kell tehetség, írni kell, és hogy legyen, ami motivál: például egy pályázat megnyerése; mert élni is kell valamiből. 

S ennek a kötetnek a titka, ami nem azonos az írói Nagy Titokkal, itt van: Gion őszinte.

Őszintén beszél magáról: elmondja, hogy a kétkezi munkához, bár szerette, de világéletében tehetségtelen volt. Elmondja azt is, hogy szerinte az íráshoz van tehetségese, s ha elkapja a lendület, akkor két hónap alatt megír egy regényt, akár napi tizenkét-tizensok óra munkával is, de alapvetően írni sem szeret, mert lusta ember. De nem ért máshoz csak az íráshoz. S az írásban is csak a próza az ő műfaja, a novella, de elsősorban a regény. Nem akar mindent tudni, mindenről megmondani a tutifrankót. S az őszintesége ellenére sem akar senkit sem bántani. Legalábbis az írásaiból ez jön le. 

S az EO (tudod, Egyszeri Olvasó) számára ezért, az író őszintesége miatt lesz érdekes és nem érdektelen ez az összegyűjtött tömkeleg, ezért válnak sokszor még egyébként érdektelen események is érdekessé. 

Na, jó, nem csupán ezért...

Kisebbség

Innen a mai Magyarországról a Vajdaság ma már külföld. Akkor is, ha Magyarország ott is, a déli határnál is immár több mint száz éve, önmagával határos.

Ebből fakad, hogy Gion kisebbségi író volt.

...mennyit tud a magyarországi közvélemény a határokon túl élő magyarokról? Valamikor a hetvenes évek elején író-olvasó találkozóra hívtak egy magyarországi nagyközségbe. Sokan összejöttek, főleg diákok, és én vagy másfél óráig beszéltem magamról és a jugoszláviai magyar irodalomról. Végül az egyik diáklány megkérdezte tőlem, hogy ha magyar vagyok, miért költöztem át Jugoszláviába, miért nem maradtam itthon, a magyarok országában.

(317.)

Ahogyan annyi más, nagyon jó írónk is az/volt. Azért kisebbségi, mert a szülőföldjén, az egykori magyar földön volt magyar. A mai határok mellett az egykor élt, ma klasszikusként számon tartott irodalmárjainkból alig lenne valaki magyarországi író.

S bár a coclista kultúr-együttműködések következtében jutottak el hazánkba is a határon túl megjelent, vagy éppen kiadói összefogásokban itthon is megjelentetett könyvek, de azért az elmúlt rendszerben jóformán semmit sem tudtunk a határon túli magyarságról. Gion kivétel volt. Az ő nevét azért a valamelyest tájékozott irodalomkedvelő ismerhette.

Mindazonáltal, bár lehet hogy csak Gion szemérmessége az ok, vagy éppen a kiolvashatónál nagyobb külső nyomás, de az olvasottak alapján úgy fest, a Vajdaságban egy fokkal talán jobb és könnyebb volt magyarnak lenni, mint Erdélyben vagy a Felvidéken. S most nem háború utáni bácskai magyar-mészárlásra gondolok, amihez fogható viszont az említett másik két helyen nem volt, hanem a későbbi, konszolidáltabb időkre. Amikor Jugoszlávia innen nézve félkapitalista ország volt. A Tito vezette ország nem került annyira szovjet befolyás alá, mint a többi kelet-európai ország, s Jugoszláviának elemi érdeke volt Magyarországgal jóban lenni. Ami semmiképpen nem jelentette a kisebbségek önrendelkezését, de Tito személye mégis egyfajta garancia volt a soknemzetű állam egyben tartására. (A halála utáni borzasztó jugoszláviai eseményekről mindenki hallott.) Gondolj bele, Jugoszláviában sorra adták ki a nyugati rocklemezeket, amikről itthon a legtöbbször csak álmodtunk. Pedig mi meg a legvidámabb barakk voltunk. 

Vagyis bár Gion sokat ír a vajdasági magyar írók szervezetéről, kultúrális intézményeiről, bizottságairól, a tevékenységeikről. A kötet 313. oldalán kezdődik egy 1988. novemberében készült interjú Gionnal, amelynek a témája konkrétan a magyarok kisebbségi helyzete Jugoszláviában. Gion itt kereke-perec kimondja, hogy a jugoszláv alkotmányok gyakorlatilag mindig is biztosították a kisebbségi jogokat. Azon gondolkodtam, hogy ez igaz-e vagy csak a kincstárit kellett mondania? Jugoszlávia, ugye fabrikált állam volt, szerbek, horvátok, makedónok, szlovének, magyarok összetákolt egymáshoz kényszerítése. Ami nagyon csúnya, gyalázatos véget ért. S ami kezdődni sem kezdődött sokkal szebben (gondolj csak a Bácskában felkoncolt, kettéfűrészelt mintegy negyvenezer magyarra!).

De ha hihetünk Gionnak, a félcoclista érában valami mégiscsak működött odaát a kisebbségi jogokat illetőn is.  Ahogyan aztán, Jugoszlávia tragikus, embertelen széthullása közben már nem működött. Ahogyan véget ért a népi demokrácia kora, azzal Jugoszláviában véget ért a demokrácia kora. Legalábbis a kisebbségek számára, legalábbis Szerbiában, legalábbis a '90-es években. 

A Vajdaság autonóm tartomány Szerbiában, egyértelműen szerb többségű lakossággal. Gion Nándor 2002-ben elhunyt. 

Gion Nándor, a közéleti ember

Gion Nándor foga nem nagyon fűlt a közéletiséghez. Minden bevallott, hirdetett lustasága ellenére ő író szeretett volna lenni. Jó, persze, író is volt, aki rangos, neves díjak birtokosává vált az írásai által (ő volt például az első, nem magyar állampolgár, aki megkapta a József Attila díjat), de az írás mellett volt írószövetségi vezető, három évig színházat igazgatott, utána pedig rádió-főszerkesztő lett belőle. 

Vagyis, akart vagy nem akart nem író lenni, mindenképpen közéleti ember lett belőle a színházigazgatással és a rádiószerkesztői munkával.

E három tevékenység és az írás között van néhány nagyon lényeges különbség. A legfontosabb talán az, hogy a közéleti pozíciók, bár hosszú távon is értelmezhetők, értékelhetők, mégis elsősorban a pillanatnak szólnak. Mármint a megismételhetetlenség, az itt és most értelmében. Az írás produktuma a könyv, nem változik. Legfeljebb az értékelése. 

Olvasóként azt mondom, a csuda vigye a szövetséget, a színházat és a rádiót: vajon hány Gion-könyv megjelenését akadályozták meg? Hány kötettől vonták meg a halhatatlanságot a pillanatnyiságukkal? Nyert-e annyit Újvidék, mint amennyit veszítettek mindenhol az olvasók? Felesleges, költői kérdés...

Mégis kérdések. Gion is foglalkozik vele. A három betöltött pozíció mindegyikét (a Vajdasági Írószövetség vezetője, az Újvidéki Színház igazgatója, rádiós szerkesztő, főszerkesztő) megkönnyebbüléssel hagyta maga mögött. Vastagon letett valamit az asztalra, de utólag ő is úgy vélte, a könyvben erre két bizonyítékon is lelhetünk, hogy talán jobb lett volna, ha az idejét írással tölti. 

De mert a kötet alcíme azt mondja, arról szól a könyv, milyen volt Gion Nándor közéleti embernek, hát koncentráljunk erre!

A koncentrálás eredménye: namost a csuda tudja, ugye, mert bár Gion őszinte ember, de mégis önmagát mutatja a saját írásain keresztül. S a közéleti ember megítélése így nem kevéssé szubjektív. Mert közéleti, hát sokkal árnyaltabb lenne munka- és kortársak véleményén keresztül vizslatni, milyen is volt Gion, a közéleti ember. Mert nincsen ugyan büdös öntömjén, sőt van önkritika, de azért van önvédelem is. Ráadásul a közéleti tevékenység mindenképpen interperszonális, mindenképpen van benne elmélet és ideológia, elkötelezettség és ellenállás. Csakhogy ezekről vajmi keveset tudunk meg. Az író mögött rendre eltűnik ezekben az összegyűjtött kis mindenfélékben a közéleti ember. S az a helyzet, hogy engem az olvasót ez a rendre eltűnés egyáltalán nem frusztrál, mert én, mondom, az olvasó, Gionra az íróra vagyok kíváncsi. Aki a könyveket adta nekem. S akit nem elsősorban a vajdasági magyar irodalom- és színháztörténet, vagy éppen a magyar ajkú sajtó története érdekel. Legalábbis nem akkor, amikor ezek mellett a Latroknak is játszott tetralógia írója áll. Ha érted, mire gondolok. 

Visszatérés

Mármint én térek vissza oda, ahonnan elindultam. (Ahogy Gion fogalmaz a családja történelmével kapcsolatban: „Hosszú utat tettünk meg, hogy eljussunk oda, ahonnan elindultunk.”) S onnan indultam, hogy minden tiszteletem a szerkesztőé és azoké, akik segítették őt az anyag összegyűjtésében. A kiadóról sem feledkezem meg, mert egyfelől köszönöm nekik a kérés nélkül küldött, meglepetés recenziós példányt, másfelől és elsősorban, hogy fel- és bevállalták a Gion életmű megjelentetését. Ráadásul egy olyan stádiumban, amikor az író nagyobb közönségfigyelemre számító szépirodalmi művei már megjelentek a sorozatban. (Nem mellékesen mondom, hogy Gion műveit kötetenként újra megjelentette a kiadó, uzsgyi beszerezni őket, akinek nincsen meg!) 

S a tisztelet azért is van, mert az életmű ezen kötetei olyanok, mint egy népszerű rock banda B-side-os gyűjteménye: csak a fanoknak érdekes. Vagyis akkora durranás biztosan nem lesz sem zenei, sem bevételi szempontból, mint a sorlemezek voltak. A fanok egészen biztosan megtalálják a maguk szájízének, kíváncsiságának megfelelő ínyencségeket az anyagban, s egymás között biztosan nagyon lelkesen meg is beszélik, milyen kincs van a kezükben, de a lelkesedésük zártkörű marad. Ha érted, mire gondolok....

Napkút, Budapest, 2022, 556 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786156409676

7/10

2022 decemberének vége, a két ünnep között vagyunk. Tegnap, szerdán találkoztunk a fiammal és az élettársával, és itt volt Csemete és a vőlegénye is. Mielőtt partot értünk itt, Kaszáson, sétáltunk egyet a Normafánál. Mocsok egy szél volt, majd lefújt a kilátóról. De jó volt menni egy kicsit. Mi, Kölökkel kicsit nosztalgiáztunk, mert kiskölök korukban elég sokat jártunk arrafelé. 

Nálunk aztán Csemete Vőlegje ránézett Füstire, a mi kis Yarisunkra egy laptoppal meg egy kütyüvel, mert két napja égett benne a check engine. Némi küszködés után lett kapcsolat a kocsi és a számítógép között, aztán mintegy kézrátétellel egyszerre arra figyeltem fel, hogy már nem is ég a lámpa. A Vőleggel megnéztem az autó memóriájában a hibajelek történelmét, elgondolkodtatott, hogy volt-e ilyen-olyan hiba, aztán örültünk. 

Aztán némileg összecsörtéztünk a fiammal, mire a Vőleg, aki még nem találkozott vele, és nem volt tisztában az interperszonális kapcsolatunk milyenségével, megriadt: azt hitte valami komoly balhé van. Pedig nem volt. Csak némi emelt hang. Aztán még arról is kiderült, hogy Kölök részéről a fele színház volt. Szerintem volt benne egy kis pálinka is. De még több órát maradtak, és nagyon átöleltük egymást, amikor elmentek. Csemete és Vőleg jóval a több óra előtt menekülőre fogták. 

Mi még rendet vágtunk, aztán hajnali fél kettő felé eldőltünk. Ami nem akadályozott meg abban, hogy negyed hét felé fel ne kelljek, írni, olvasni.