Többször leírtam már: Gion Nándor írásaival, konkrétan a Virágos katonával Szerelmetesfeleségtársam ismertetett meg. (Akit azóta sem tudtam rávenni, hogy több Giont olvasson. Elképesztő!) Olyan kedvesen lelkes volt, hogy csak rövid ideig álltam neki ellent. Aztán felfaltam a teljes tetralógiát (bár az utolsó rész nekem egyáltalán nem passzolt az első háromhoz, nem is tetszett). 

S aztán pár könyvét még kivettem a könyvtárból, majd beszereztem az egész életművet, és amennyire lehet, kiemelt helyre tettem a könyvespolcra. S ami újonnan megjelent, azonnal beszereztem, elolvastam. Az utolsó, eleddig három kötetet (ez a mostani a negyedik) a kiadótól kaptam. 

Az életmű ötödik részétől olyan írások kerültek a gyűjteménybe, amelyeket Gion élete során kötetben nem jelentek meg. Vagyis a mostani a negyedik utólag szerkesztett könyve az írónak, amely ha nem is posztumusz, de mindenképpen irodalomtörténeti jelentőséggel bír. Az első ilyet, a Véres patkányírtás idomított görényekkel címűt még a Noran jelentette meg. Azt a kötetet Gerold László szerkesztette. Az utána következőket Kurcz Ádám István. Az utóbbi szerint az előbbi meglehetősen nagyvonalú, de inkább hanyag volt (ő nem így fogalmaz) például az összegyűjtött elbeszélések-kötet esetében. Ha hihetünk neki, akkor mi, olvasók jobban jártunk a kiadó és szerkesztőváltással. Természetesen ezt én fogalmazom így. 

S most gondolkodom... 

Egyrészt azon, hogy ennek a kötetnek van egy általános, a Gion-életmű előző négy részére is vonatkoztatható mondanivalója. Mondanivalóm. Ez az író halála után összegyűjtött, -keresgélt, -söpört és -kapart írásokra vonatkozik. Mivel ezt már leírtam az életmű ötödik, de leginkább az hatodik köteténél, most nem teszem meg újra. 

A lényegét azonban elmondom. Az a lényeg, hogy van ugye, az életmű. S vannak az életműnek hozadékai, járulékai. Az olyan írások, amelyek alkalmiak, esetiek, újságba, folyóiratba valóként születtek, a pillanatnak szólnak, vagy csak félig kidolgozottak, befejezetlenek. Ezek jobbára (jobbára, mert például a Švejk is befejezetlen, mégis a világirodalom egyik alapműve) csonkák, bicebócák, részben élvezhetők. S mivel a szerző nem él, nincs lehetőség megkérdezni, egyetért-e a megjelentetésükkel. A szerkesztő, a kiadó pedig úgy dönt, hogy a szerző jobb megismeréséhez joga van az olvasóknak, rajongóknak, tisztelőknek, az irodalomtörténészeknek. S ha már dolgozott, legyen valami emlékműve az ő munkájának is. :-) 

Az ilyen kötetek jobbára sokkal érdekesebbek, mint amennyire olvasmányélmények. De az író írásainak a szeretete végett a felsoroltaknak mindenképpen kincs. Mindenki másnak jobbára ha nem is élvezhetetlen, de minimum érdektelen. 

Gion Nándor eddig megjelent ilyesféle kötete, az életmű 5–7. része a határeset kategória. Azért, mert többnyire drámákat, hangjátékokat olvashatunk bennük. Vagyis szépirodalmi műveket. Amikért az olvasók szeretik Gion írásait. Ezzel a hetedik kötettel keményedik a helyzet. Ebben „kritikák, fordítások, átdolgozások és más művek” kaptak helyet. Lássuk miről van szó!

A kötet tartalma

• 8 oldal a mindenek előtti időből, Gion színre lép címmel. Vagyis a legelső megjelent írások. 
• 209 oldal Kritikák, méltatások, jegyzetek. 
• 33 oldal mese. Nem Gion saját meséi , hanem fordítások és átdolgozások. 
• 265 oldal hangjáték: ezek sem sajátok, hanem fordítások, feldolgozások
• 17 oldal abszolút ifjúkori írás és vers

Vagyis teljesen vegyesvágottat kapunk, ha elmerülünk a könyvben. Már akit felcsigáz ez a tartalom. Engem, ahogy nézegettem, leginkább a hangjátékok csigáztak fel. Különös tekintettel, hogy az egyik Joseph Heller kisregényének, a másik Hemingway regényének az adaptációja. 

A kritikák

Nem, nem vagyok nagyvonalú, illetve nem felejtettem el, hogy a sor nem ezzel indul. De ezt az első nyolc oldalt, illetve a harminchármat, illetőleg a tizenhetet  nemes egyszerűséggel átlépem. (Az olvasásban nem tettem meg.) A meséket azért, mert a fordítást megvizsgálni több okból nem tudom (viszonyítási alap és nyelvismeret hiánya. A Gion színre lépet és a Zsengéket azért, mert úgy érzem, ezek valóban méltók az irodalomtörténészék és a Gion-kutatók figyelmére. De leginkább e két csoportéra. 

A kritikákról viszont szólok.

 A kötet, ha jól számoltam, kilencvenkét kritikai írást tartalmaz. Jól olvastad, kilencvenkettőt! Írjak mindegyikről részletesen? :-D

Mivel a kilencvenkét kritika kétszázkilenc oldalra szorult, nem túl nehéz kiszámolni, hogy egy írás átlagosan két oldal hosszú. Vagyis egyik sem túlságosan részletes. 

A kritikák élvezetét a magyar olvasó számára, számomra biztosan, igen megnehezíti két dolog: az idő és a földrajz. Az idő olyan értelemben, hogy a legfrissebb írás 2002-ben született, vagyis húsz éves. De találunk ötven-hatvan éves sorokat is. És attól a dátumtól haladunk a korunk felé.

Vagyis az ezekben írtak nagyon távol vannak tőlünk időben. S itt jön a földrajz: nem csupán az időben vannak messze ezek a gondolatok, hanem térben is  Ráadásul egy másik országban.

Mit akarok ezzel mondani? Egyértelmű: egy délvidéki amatőr színjátszó-csoport előadásának az elemzése, akik olyan művet adtak elő, akinek a szerzőjét és a munkásságát itt nem ismerjük, annyira nem csigázza fel az érdeklődési faktort. Ahogyan egykori, vajdasági folyóiratok egyes számainak a nem túlságosan elmélyült elemezgetése sem. Sőt, még akkor sem, ha odaát neves, de nálunk tökéletesen ismeretlen szerzőket elemez, akiknek a műveit itthon beszerezni mára lehetetlen. Bármilyen nyelven. 

Kicsit fellélegeztem, amikor olyan íráshoz értem, aminek a tárgyát ismerem. Szerencsére akadt ebből is jó néhány. Az első, a magam részére igazi olvasmányélményt jelentő írás az Esterházy Péterről szóló focis beszámoló volt. Talán azért, mert ebben ott volt teljes vértezetében az író, leíró Gion.   

Bár persze az is elmondható, hogy a kritika nem feltétlenül a kritizálásról szól. Akkor is célt ér el, ha értékekre mutat rá. Gion kritikája által így lettem kíváncsi Bálint Tibor írásaira. 

Ezzel együtt a kötet kritikai részének megjelentetése teljes mértékben irodalomtörténeti esemény, semmiképpen sem számíthat általános közönségérdeklődésre. 

Mesék

Konkrétan hat darab. Kettő feldolgozás, négy átdolgozás. Szeretem a meséket. Tetszettek is. Annak megítéléséhez, hogy Gion mit tett velük, viszonyítási alap kellene.

Az első két mese a Sárkányölő királyfi szerb népmeséket gyűjtött egybe, 1987-ben jelentette meg a Forum kiadó. A másik négy mese a Jung Károly szerkesztette, jugoszláviai magyar népmeséket tartalmazó, Szépen zengő pelikánmadár című kötetből valók, amit szintén a Forum adott ki 1986-ban. Vagyis Magyarországon igen nehezen elérhetők már ezek a könyvek is. Hát még az eredeti alapanyaguk! 

Hangjátékok, adaptációk

Nekem ez a kupac volt a legérdekesebb. Minden bizonnyal azért, mert azok a művek, amelyek ebbe a csoportba kerültek, mindenképpen megállnak a saját lábukon. Persze, a négyből négy nem önálló mű, idegen nyelvű hangjáték fordítása, dráma és regény-átdolgozás, s bár a szerzőik ötven százalékban ismertek és simán elérhetők idehaza. 

A dráma átdolgozás eredetije Joseph Heller műve. Egy kevésbé ismert művéről van szó, amely a Megbombáztuk New Havent címet kapta. A másik átdolgozás Hemingway egyik alapműve, az Akiért a harang szól. 

 A két ismeretlen darab Zvonomir Bajšić Nézd, milyen szépen kezdődik a nap! című hangjátékának a fordítása és Guy Foissy Még képesek röpcédulát osztogatni! című darabjának hangjátékká dolgozott változata. A fordítás az utóbbi esetben Bajomi Lázár Endre követte el. Magyarul a Két szerető szív című kötetben jelent meg, amely Foissy hét egyfelvonásosát tartalmazza. 

Bajšić horvát író, rendező volt. Rádiójátékból több mint kétszázötvenet hagyott örökül az utókornak. Nem találtam semmit, ami magyarul jelent volna meg tőle, ezen az egy szem, Gion által fordított hangjátékon kívül. Viszont ez az egy roppant érdekes, szórakoztató és ötletes. Egy férfi, Miroslav és egy nő, Mariola félreértésekkel és füllentésekkel teli találkozását mutatja be egy tréfás, szellemes, kicsit abszurd párbeszéden keresztül. Igen jókat mosolyogtam rajta. Kicsit arckaparós, kicsit megható, kicsit magunkra-ismerős. 

A Heller-darab ismerős lehet azoknak, akik valamilyen formában találkoztak már A 22-es csapdájával. Az Akiért a harang szól-ról nem is mondok semmit. 

A kérdés, ugyebár, jelen esetben nem az, hogy miről szólnak, milyenek az alapművek. Ezekről a maguk helyén kellene beszélni. Itt és most nekünk Gion a fontos. Hogyan viszonyulnak a Gion-kéznyomos végeredmények az eredetihez. Mivel a négyből három esetében a rendelkezésünkre állnak az eredeti művek fordításai, viszonylag könnyű dolgunk van: csak össze kell hasonlítani az eredetiket és a feldolgozásokat. Én ezt most mégsem teszem meg. Sommás leszek, ezáltal felületes. Különös tekintettel arra, hogy mindhármat újra kellene olvasnom ahhoz, hogy érdemit mondhassak. De nem teszek ilyet. (Időben egyébként a Foissey-darab van a legközelebb hozzám, s szerintem Gionnak ennél volt a legkönnyebb dolga.) 

Megállok ott, hogy igen, mind a négy mű megáll a saját lábán, és az általam ismert három a stílus szempontjából sem lett kiherélve, sem gionosítva. Az a tény, hogy az olvasásuk közben semmi fennakadásom nem volt, sokat elmond. 

*

Kellene valamit mondanom összefoglalóként, de amit mondani tudok, azt voltaképpen elmondtam. A Giont szerető emberfia önmaguk miatt szereti Gion szépirodalmi írásait. Mindaz, ami ebben a kötetben van, vagy nem önmagáért való, vagy nem szépirodalom, vagy dicséretesen és mértéktartón nem Gion. Ebből ered, hogy a kötet jobbára inkább gioni desszert, irodalomtörténeti bootleg, semmiképpen sem főétel vagy „stúdióalbum”. Ha e megkötöttség figyelembe vételével olvassuk kiadja a zamatait. 

Napkút, Budapest, 2021, 552 oldal · keménytáblás · ISBN: 9786156283931

?/10

 Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért! 

2022 februárjának utolsó előtti napja. Ma megyünk haza Szilhalomról. Hajnal van. A jakuzziban melegszik a víz, még utoljára beülünk habzani egyet. 

Tegnap este óta azon gondolkodom, többet meg nem osztok semmi olyasmit a Facebook-on, ami az olvasókat és engem szembe fordíthat. Már ha egyáltalán van ilyen téma... Semmi értelme. Vagy mit tudom én... Hiszen tulajdonképpen, ami miatt most is lett egy kis pezsgés, azt én is úgy találtam. De elképesztő, hogy értelmes emberek is mennyire kizárólag érzelmi megközelítésből fakadó projekciójuk által képesek reagálni, s mennyire úgy gondolják, ha legyőznek valakit, változik bármi is. Illetve, hogy nem kérdeznek, biztosak abban, hogy jól értik, értelmezik, amit olvastak, és máris mennek torokra. S kezdődhet a karaktergyilkosság is. 

Írom a szavakat szakmányba, de ha jól belegondolok, igazság szerint nem hiszek bennük. Illetve a szavakban igen, csak abban nem, hogy hatékonyak lennének.