(Csak a rend kedvéért mondom: megint önismétlés következik.)
– Morzsám, tényleg nem ismered Giont? Ezt el kellene olvasnod!
– Hallottam már róla, de nem olvastam még semmit tőle. Csináltak filmet is az egyik könyvéből, a Sortűz egy fekete bivalyért címűből.
– Jó, de ezt olvasd el! Tetszeni fog!
Valamiért nem haraptam rá azonnal. Szerelmetesfeleségtársam vissza is vitte a könyvtárba a Virágos katona című kötetet. Abban a kiadásban Gion tetralógiájának csak az első két kötete volt benne. Amikor rászántam magamat, jobbára inkább SzFT iránti szerelemtől, mintsem igazi kíváncsiságtól vezérelve, én egy másik kiadást vettem ki, azt amelyikben a sorozat összes darabja benne van. Ki tudja mi okból, de valahogy fanyalogva lapoztam fel az első oldalt. A másodiknál már múlt a fanyalgásom. A harmadiknál eltűnt, úgy a tizedik környékén már elkaptam a fonalat, és bizonyos voltam benne, hogy gyönyörű párom valami csodát talált.
Az érdekes az, hogy valami titokzatos, magyarázhatatlan és érthetetlen oknál fogva ő azóta sem olvasott Giont. Én meg a novelláin kívül már mindent, ami az életmű sorozatban megjelent. Mondjuk igaz, hogy a közeli ismerőseimmel ellentétben én mindig képes voltam az ilyesfajta szélsőségekre. De Giont azért olvasok, mert megérdemli. S a Latroknak óta minden könyvét beszereztem. Azt meg én érdemlem meg. Vagy ha nem is, Giont olvasni jó, Giont kell olvasni.
S akkor most a Kalota Művészeti Alapítványnak és a Napkút Kiadónak köszönhetőn itt az új Gion kötet. A Kiadónak személyesen is köszönettel tartozom a recenziós példányért!
A Napkút Kiadóval barterezünk egymással. Egyszer elküldtem nekik egy általuk kiadott könyvről írt értékelésemet. Mire pár nap múlva jött egy levél, hogy ajánlhatnak-e még néhány könyvet a repertoárjukból. Voltam olyan pofátlan, hogy megkértem őket, hadd válasszak inkább én. Hagyták. Akkoriban jelent meg a Gion életmű előző kötete, voltam oly' bátor, abból is kértem egy példányt. Megkaptam azt is. Megírtam az összes nekem elküldött könyvről a magamét.
Aztán jött a vírus, vele meg a kiadóval való kommunikációba a csönd. Részemről már úgy gondoltam, hogy véget ért a vírus-mizéria előtt legalábbis számomra egészen biztosan még gyümölcsöző kooperációnk. Erre mi történt? Pár napja megkerestek, hol is akadtunk el, igényt tartok-e még a kialakult kapcsolatra? Hát hogy a viharba ne tartanék igényt? S hogy örömmel értesítenek, tudva, hogy mennyire becsülöm Gion Nándor írásait, hogy megjelent egy új kötete, küldhetnek-e belőle? (Csak csendben, halkan mondom, éppen ott tartottam, hogy rendelek belőle egy példányt, mert kevés könyvet veszek, nem férnek el, de Gion az Gion, ugye.) Hát „nagy nehezen” rábólintottam, kegyes, királyi csuklómozdulattal beleegyeztem. (Nem ám: nagyon hálásan megköszöntem a velem levelező hölgynek, hurrá, hurrá, hurrá!)
*
Gion Nándor 2002-ben sajnos elhunyt. Így bármi jelenik meg az ő tollából, az valaminek az újra kiadása vagy pedig az innen-onnan, a padlásról lesepert, az arrébb tolt sublód alól kivirító példány. Vagy pedig a szorgos szerkesztői munkák során előbogarászott, eddig bújdokló írások. Azt, hogy Gion vajon ki akarta volna adni, nem biztos, csak esélyes. Viszont az ilyen írások színvonaláról azért nekem mindig a nagy együttesek B-sides-lemezei jutnak eszembe: persze, az ő műveik, persze megjelentették, persze, ők játszották fel, de valamiért egyik soralbumra sem kerültek fel, csak olyan futottak még dalok, kislemezre valók, amik nem nőttek akkorára, hogy a nagylemezre ráférjenek (ha ez manapság még értelmezhető egyáltalán valakinek). Ami rengeteg esetben persze ostobaság. Kapásból az LGT fából vaskarika dupla kislemeze jutott eszembe, négy olyan dallal mint a Miénk ez a cirkusz, az Annyi mindent nem szerettem még, a Veled, csak veled és a Pokolba már a szép szavakkal. Az Annyi mindent... soha nem szerettem, de a másik három dal, no, az nagyon-nagyon dal! Hiába kislemezen jelent meg. Tény azonban, hogy a kislemezek B-oldalára általában a futottak még dalok kerültek. Érted, mire akarok kilukadni?
2002 óta tizennyolc év telt el. Az életmű-sorozat utolsó három kötete fennmaradt írásokat tartalmaz, amelyeket nem a szerző rendezett sajtó alá. Naplók, interjúk, filmvázlatok, reflexiók, kisebb prózai írások, hangjátékok, mondom, ami a sublód alatt maradt. (Halkan súgom, hogy ebben a kötetben van egy érdekes, jó hír: a kiadó még három kötetet tervez: ismertetők, kritikák, ajánlások, fordítások, átdolgozások, cikkek, nyilatkozatok, interjúk, alkalmi beszédek, mások Gion-dramatizálásai. Te is tapsikolsz már?)
Az első posztumusz kötet szerkesztője Gerold László volt, a két utóbbié Kurcz Ádám István. Ez utóbbi egy alaposnak tűnő monográfiát is írt Gion Nándorról. Azért mondom, hogy tűnő, mert még nem olvastam, de a kiadónak köszönhetőn már az is itt vár az olvasásomra.
Van-e értelme az ilyen „újrahasznosításoknak”? Nem túlzás, hogy a tíz kötetesre tervezett életmű-sorozatból mindössze az első négy kötet tartalmazza a szerző eredetileg is kiadásra szánt írásait? Vajon a Gion írásait nagyon szerető keveseken kívül találnak-e olvasót ezek a szecskákból összeállított kötetek? Nem túl tapintatos a kérdés, elismerem, de úgy vélem, teljesen jogos.
Magától értetődő, hogy nem ezek a kötetek nem lesznek az év könyvei, és nem ezek tartják el önmagukban évekig kiadót. (Ahogy például Kurt Vonnegut neve alatt megjelent, hasonló összeállítások sem voltak az év könyvei. Sőt, volt, amelyik teljesen érdektelenre sikerült.) Ennek oka magától értetődő, vélem, magyarázni sem kell. Más kérdés azonban, hogy a rókáról még egy bőrt-elven túl, milyen irodalmi és élvezeti értéket jelentenek ezek a kötetek? Az irodalomtörténeti értékükről nincsen vita, de a megközelítésem egyáltalán nem szakmai, hanem szigorúan mindennapi olvasói.
Nos, a véleményem szerint a baj ott van, hogy Gion Nándor sajnos nem ELÉGGÉ ismert író. Hiába az egyik legjobb magyar író, hiába az egyik leghíresebb, hiába az egyik legélvezetesebb nyelvezetű, hiába misztikus egy kicsit, hiába realista, hiába, hiába, sajnos nem ismerik annyian mint amennyire megérdemelné, hogy ismerjék. Nincs benne a köztudatban. Az persze adott, hogy a legjobb regényei, írásai azok, amelyek még életében megjelentek. Nincs vita.
Azzal sincsen baj, hogy ezek a posztumusz, sublód-alóli könyvek még akkora érdeklődésre sem tarthatnak számot mint a nagy művei.
*
Ám itt jön egy hatalmas
DE.
Hidd el nekem, annak ellenére, hogy rendben van minden, amit fentebb írtam, és annak ellenére, hogy ezek a kötetek, persze, „újrahasznosítások”, mert irodalmi forgatókönyvek, filmforgatókönyvek, szinopszisok, rövid magyarázatok, amik jobbára csak az eredeti anyagok ismeretében érdekesek, vannak a dologban egy nagyon komoly mégis-faktor! Mondom: jobbára az eredeti anyagok ismeretében érdekesek. De itt jön az előbbi nagy DE érelme és jelentősége.
Két anyag a „jobbára” ellenére is teljesen lenyűgözött. Azért „ellenére”, mert az adaptációk végső soron teljes értékűek, hiszen az eredeti anyag valamilyen más formában történő újraértelmezései, nem pedig prototípusai vagy csonkolásai
Az egyik Gion főművének, a Latroknak is játszott sorozat második kötetének, a Rózsaméz-nek egy hangjáték-verziója. Ami akár unalmas is lehetne, hiszen az előző kötetben, a Krisztus katonái a Görbe utcából címűben is volt már adaptációja a tetralógia első kötetének, a Virágos katoná-nak, majd az első két kötetnek (Virágos katona, Rózsaméz) is, amely Latroknak is játszott címmel jelent meg (ahogy aztán, a harmadik kötet megjelenése után a trilógia, majd az életmű sorozat első részeként a tetralógia is; van itt kavarodás, kérem!). Ebben a kötetben meg az első nagyobb egység a Kitalált és igaz szenttamási történetek az 1920-as és '30-as évekből. Vagyis a Rózsaméz adaptációjáról van szó, ahogy mondtam, ezúttal hangjátékként. Pontosabban a hangjáték szövegkönyvének a formájában. A róka sokadik bőre, mondhatnók. Ám sokkal inkább arról van szó, hogy jó néhány pompásan megformált alak szomorú és izgalmas, megható és döbbenetes történetek a regényformája annyira jól sikerült, hogy az más „plattformokra” is kívánkozik. És a más plattformok nyersanyaga is annyira élvezetes, hogy nagyon könnyű beléjük feledkezni. Ezzel a hangjáték adaptációval is ez történt.
A történetben tulajdonképpen semmi új nincsen, nem is azért született meg. Ez valóban egy más felhasználásra készült adaptáció. Gion szereti az alakjait, de különösen szereti a főhős Gallai Istvánt, az életet és az embereket önmagukért szerető, kicsit élhetetlen, idealista és mégis minden porcikájában realista citerást, de ugyanúgy szereti Gallai feleségét, Rézit és a lótolvaj, rablógyilkos Török Ádámot is, Gallai legjobb barátját. A hangjáték mindent pompásan hoz, amit a regény adott. Gion mindenkori mondanivalójában is nagy hangsúly van a különböző nemzetek együttélésén. Ez minden bizonnyal vajdasági magyarságából, a Délvidék sajátosságából fakad. Nem részre hajló, csak reális. Minden nációval szemben. Gallai István valószínűleg azért volt a kedvenc alakja, mert a főhős életszemléletet megegyezett az íróéval. (Számomra hatalmas döbbenet volt, amikor a tetralógia elolvasása után évekkel megtudtam, hogy Gion alakjai, helyszínei teljesen valós alakok és helyszínek, a szereplők közül soknak még ma is ott van a sírja Szenttamáson.)
A másik lenyűgöző alkotás A vád című filmforgatókönyv, amelyet a szerző Sára Sándorral filmesített meg. A történet a második világháború végén játszódik, amikor a szovjet hadsereg „felszabadította” Magyarországot. A cselekmény egy tanyán kezdődik: két szovjet katona érkezik, akik visszaélve erőfölényükkel, szemet vetnek a tanyán élő magyar család lánygyerekeire. Nem árulok el többet. Remegett a kezem olvasás közben.
A forgatókönyv itt elolvasható.
Mivel ez a film is meglepetés volt a számomra, az jutott eszembe, hogy érdemes lenne összeállítani egy Gin- filmográfiát, illetve egyéb, elkészült adaptációk listáját, s ha van, akkor internetes elérhetőségükkel egyetemben. Vélem, nem csupán engem érdekelne. Szerkesztő úr?
*
A Gion-életmű utolsó két kötetben több átfedés van. Nem szövegazonosság, hanem ami a különböző adaptációs formák alapanyagát illeti: ugyanannak a műnek a különféle változatai. Ahogy említette, például a tetralógia ilyen-olyan verziói is fedik egymást. De nem csupán ezek. Nem sorolom fel mindet. Nem tudom, a kéziratok meglelésének kronológiája kényszerítette-e a szerkesztőt, hogy két különböző kötetbe „szórja” az azonos témákat, vagy más szerkesztési elvek vezérelték, hogy ezek ne egy kötetben, egymás után jelenjenek meg. De rövid töprengés után úgy döntöttem, jobb ez így: egy-egy téma az ismétlődés miatt nem válik unalmassá.
Gion Nándor szülőháza mai rendeltetése szerint a Gion Nándor Emlékház Szenttamáson
Összegzésül a kötetről: hiába van arról szó, hogy egy életmű konténeréből összegyűjtött írásokról van szó, véleményem szerint egy jól sikerült, jól tematikázott kötetről van szó, amely felkeltheti nem csupán a Gion írásait különösen kedvelők, hanem azok figyelmét is, akik nem annyira ismerik a munkásságát. Mert ahogyan a monográfiája előszavában írta Kurcz Ádám István:
Gion Nándor célul tűzte maga elé, hogy legalább olyan izgalmasan írjon, mint amilyen izgalmasak azok a betyártörténetek voltak, amelyek miatt ő megszerette az olvasást. Ez sikerült is neki, de Gion nemcsak ezért izgalmas író. Hanem azért is, mert művei a magas irodalomhoz tartoznak, és nagyon sok szinten értelmezhetők: minden- kinek tartogatnak valamit.
(Gion Nándor művei és műhelytitkai)
Hát bizony, így valahogy!
Napkút, Budapest, 2020, 552 oldal · keménytáblás · ISBN: 9789632639581
8/10
2020 október vége, november eleje, Mindszentek napja körül; egyre több temetőbe kell járnom: Gion Nándor a Farkasrétiben nyugszik
*
Válogatás az Újvidéki Rádió magyar nyelvű drámaműsorok szerkesztőségének anyagából.
*
Egyéb, a Napkút Kiadó által kiadott könyvekről írt értékeléseim
Halmai Róbert: Nagyapám
Borcsa Imola: Magnebéhat
Hegyi Ede: A senki
Novics János: Hózentróger
Gion Nándor: Krisztus katonái a Görbe utcából
Kása Ferenc: Hogyan indítsd újra az Univerzumot?
Kurcz Ádám István–Horváth Futó Hargita: Gion Nándor (Hang-Kép-Szó)
Anne-Leena Härkönen: Köszönöm, nem
Bereményi Géza: 150 dalszöveg Cseh Tamás zenéjére
