AZ ELFOGULTSÁG ELŐZMÉNYEI

Elfogult vagyok önnel szemben. Illetve az írásaival szemben. Jó pár évvel ezelőtt Szerelmetesfeleségtársam (SzFT) talált rá a Virágos katona című regényére, a Latroknak játszott-kvartett első kötetére. Viszonylag hosszú ideig kapacitált, hogy olvassam már el, mert hű, mennyire nagyon, de nagyon jó. Jó ideig nem hagytam magamat, aztán egyszerre csak belefogtam. Nem annyira a könyv érdekelt, mintsem SzFT: szeretem őt, aki nem irodalom-fan mint én, gondoltam, nem veszem el a kedvét a passzivitásommal. Ha már Szabó Magda-imádatában képtelen vagyok osztozni vele, legalább ne fokozzam az ellentéteket. . 

Igen-igen gyorsan be kellett látnom, hogy SzFTnak, bármennyire nincsen kifinomult irodalmi ízlése, sőt, még igazán mély érdeklődése sincs, mégis tökéletesen igaza volt. A Virágos katona az egyik legpompásabb regény, amit életemben olvastam. A Noran Libro kiadó által megjelentetett, komplett Latroknak is játszott-kötetben olvastam, vagyis nem kellett leállnom az első kötet után, rögtön jöhetett a második, a harmadik, majd a negyedik. Gondolom, nem sértem meg vele, kedves Nándor, ha azt mondom, az a negyedik kötet kiábrándító volt az előzmények után és vonatkozásában, de a trió, nos, az életem egyik meghatározó, legkedvesebb olvasmányává vált. Mit szaporítsam a szót: ön csupán csak ezzel a sorozatával is simán a kedvenc íróim közé került, és a Latroknak is játszott a legelőkelőbb helyet foglalta el az általam olvasott könyvek között. 

Nem haboztam, a Virágos katona és folytatásai után sorra vettem az ön összes többi mindenét, amit csak elértem. (A novelláit még nem olvastam.) Ebben nagy segítségemre volt, hogy a Noran, ugye, belekezdett az életműve kiadásába. 

Nem volt kisujjból kirázható művelet, de különösebben nagy bűvészetet sem igényelt, csak némi kitartást és szerencsét beszerezni az életművének a köteteit. (Mondjuk a Latroknak is játszott azóta sincsen meg, csak egy olyan verzió, amelyben az az annyira nem sikerült negyedik rész nincsen benne.)

Éveken át vertem a fejem a falba: a Nyugati téri Alexandrában egyszer bagóért leltem egy példányt belőle. Akkor még nem olvastam öntől semmit. SzFT már akkor abból az alapállásból közelítette meg a kérdést, hogy nem kell már több könyv otthonra, majd a lottó ötös után, ha lesz könyvtárszobánk. Meg sem próbált rábeszélni, csak annyit mondott:
– Mondtam, hogy nagyon jó...
Felvettem, letettem, felvettem, letettem. Végül otthagytam. Követ el az ember végzetes hibákat. Persze,, mentem én vissza, de ugye, egy példány volt, s nem mindenki olyan műveletlen, határozatlan és bizalmatlan mint én. SzFT azóta már nem olvas annyit, és teljesen leszokott róla, hogy olvasnivalót ajánljon. Verem a fejemet a falba... Mit csinálnék másképpen az életben ha még egyszer nekifuthatnék? 

S bizony, kedves Nándor, az lett a helyzet, hogy bár manapság is mondom, a kvartett több mint jó, zseniális és meghatározó, de a többi regénye, legyen szó akár az ifjúságnak, akár a felnőtteknek szóló írásról, sem okozott fikarcnyi csalódást sem. Na, jó, volt, ami fikarcnyit igen, de az jobbára nem a szövegnek szólt, hanem a koncepciónak vagy a dramaturgiának. Mit csináljak, leragadtam ott, hogy önt jó olvasni. Szinte bármit is ír. Pont. 

MIT TUDOK ÖNRŐL?

Mindent. Semmit. Amit érdemes. Semmit, amit érdemes lenne: egy írót ne az élete, hanem a művei jellemezzenek. Ha csupán az életének, a személyiségének az ismerete ad értelmet az írásainak, baj van.

Az ön több életrajzát olvastam, de valahogy a személyét nem sikerült mégsem megragadnom. Ilyen-olyan élet-eseményeket igen. Mégis úgy tettem le a köteteket, hogy jó, tudok ezt-azt önről, de leginkább olvasni jó az írásait. Azonban az a furcsa, hogy Gion Nándorról, az emberről vajmi kevés ismeretet, információt szereztem az önről szóló könyvekből. Az a legkülönösebb, hogy még a fotóit nézegetve sem. Egyszerűen az írásainak a hangulata és az arca számomra nem fedik egymást. Tudom, kicsit intimpistáskodás, de magunk között vagyunk, hadd mondjam el: a fotók alapján még azt sem tudtam eldönteni, hogy szimpatikus-e számomra vagy sem? Különösen a késői fotókat nézegetve, azzal a hihetetlen méretű szemüveggel, és bocsásson meg, nem tudok másra gondolni, a borvirágosnak tűnő orral.

Aminek persze semmi jelentősége nincsen, hiszen ön író, én meg az olvasója vagyok. S mert az írásait tekintve számomra az egyik legkedvesebb író, akit életemben eddig olvastam, úgy gondolom, végső soron az, hogy milyen ember volt, hogyan nézett ki, milyen életet élt tökéletesen és végtelenül indiferens: amit írt, az a lényeg. Voltaképpen ki a fenét érdekel Toulouse-Lautrec külseje úgy nagyjából bármelyik festményének a tükrében? Vagy kit érdekel Charles Bukowski életmódja, bármelyik regényét olvasva? 

Viszont azt is meg kell mondanom, meglepett, milyen gazdag irodalom van önről és az írásairól. Konkrétan válogatni lehet, mit akar az ember Giont-szerető gyereke elolvasni közülük. Mindazonáltal azokból az életrajzi művekből sem derült ki számomra túl sok önről. Teljes homályban van előttem milyen politikai nézeteket vallott, hogyan állt a metafizikai kérdésekhez, s ki volt a kedvenc írója. Az igazat megvallva, mindez érdekel, de tulajdonképpen és valójában egyáltalán nem. Bármit konkrétat tudnánk ezekből, szemernyit sem változtatna azon, hogyan viszonyulok ahhoz, amit írt. 

Egy dolog viszont egészen komolyan megdöbbentett amikor a Napkút önről szóló könyvét olvastam. Ezt írtam a könyv értékelésében: 

Amitől padlót fogtam: Gion Nándor életének nagy része gyakorlatilag rekonstruálható a regényeiből. Olyannyira, hogy az imádva tisztelt „Latroknak is játszott”-sorozat gyakorlatilag a saját családjának a története. De annyira az, hogy a helyek, az események, az épületek, de még a nevek is valósak. Hoppá! De a többi regénye is hasonló módon tele van a saját élete eseményeivel, személyeivel, tereivel. S ez alól még a börleszk Postarablók sem kivétel.

Ez azért csuda érdekes!  

AZ ÉLETMŰ HATODIK KÖTETE: A KÜLSŐ

Általam nem ismert okokból az életmű maradékának (már jócskán az eddig meg nem jelent írások megjelentetésénél járunk) a kiadását a Napkút Kiadó és a Kalota Művészeti Alapítvány vette át. Sőt, ha ragaszkodom az igazsághoz, legalábbis a látszathoz, a könyvben a sorrend fordított, előbb van az alapítvány, aztán a kiadó.

A kötet a Gion–életmű-sorozatban jelent meg. Úgy, hogy az ötödik és a hatodik kötet között kiadót váltott a sorozat.

Ezzel együtt az új kiadó, a Napkút megtartotta az eredeti sorozat formátumát, a tipográfiáját, a sorozat-képét. Roppant dicséretes és örvendetes döntés! Számomra érthetetlen egy-egy életmű-sorozat kiadása közben miért változtatnak a sorozat egységes képén (kapásból a Philip K. Dick és a Sztrugackij tesók életművének dizájn-változása jut eszembe; a második ráadásul hatalmas visszalépés szerintem). A mostani Gion-kiadók ezt a hibát, bármi is legyen az oka, indoka, szerencsére nem követték el. Helyes, jó, bölcs és érzékeny döntés volt. Köszönjük!

A könyv kötött, kemény fedlapos, masszív és (erős emberek számára) jól olvasható, a gyengébbeknek a hosszabb időn át való olvasás, hacsak nem térden vagy asztalon van a könyv: izomerősítés. Ami abból a szempontból örvendetes, hogy hű, mennyi mindent olvashatunk még öntől. Ám a kiadvány súlyára nézvést kicsit eltúlzott. Én az első szempontot tartottam szem előtt. Erős férfi vagyok. (Remélem, mindkettő!)

Apróság csak: a magam részéről egy bekötött könyvjelzőt nagyon hiányoltam olvasás közben, valahogy nagyon kiáltott utána a kötet. 

AZ ÉLETMŰ HATODIK KÖTETE: A TARTALOM TÁVOLRÓL ÉS KÖZELRŐL

A kiadójával, Gion úr, ma váltottam egy emailt: a kérdésemre, hogy miért történt a kiadó-váltás ők nagyon tapintatosan válaszoltak: a drámák nagyon nehezen eladhatók manapság, ám ők szeretik a drámákat. Annyit tett még hozzá levelező partnerem, hogy bár nagyon komoly munka volt kötetet készíteni például az Újvidéki Rádió dobozaiból előkerült harmadik indigós példány fénymásolatáról, miközben tisztában voltak azzal, hogy a drámai művek iránt sokkal csekélyebb az érdeklődés, de a Napkút a Gion-hagyaték megjelentetését lelet- és értékmentésnek tekinti. Nagyjából szó szerint idéztem a ma kapott levelet. A levélíró még hozzátette, hogy egy, de inkább két kötet megjelentetése még tervben van. Isten áldja őket érte! 

Szóval, kedves Nándor, lett egy kiadó, ami nem hagyta cserben sem magát, sem az ön olvasóit. Feltúrták a sublótot, lesöpörték a padlást, kinyitották a sparhelt fiókjait, benéztek a parketta-résekbe és az ágydeszkák alá is, elmozdították a festményeket, megkotorták még a lisztes láda alját is, hátha valaki, valamiért, éppen oda rejtett el néhány ön által írt oldalt. Sikeres lett a kutatás. Ahogy mondtam, ez a kötet hétszáznéhány oldal, és van még egy-két kötetnyi írás a talonban. 

És mielőtt nagy levegőt véve a mélyre merülnénk felteszek egy nagyon nehéz kérdést: ön vajon akarta volna, hogy ezek az írások megjelenjenek? Vagy éppen azért nem jelentek meg még az életében, mert nem akarta, hogy napvilágot lássanak?

Éppen ebben a kötetben egy helyen úgy fogalmaz, hogy voltaképpen soha nem kellett házalni az írásaival, gyakorlatilag mindig megrendelésre írt. Ha ez igaz, és miért vonnám kétségbe, amit állít, akkor az a helyzet, hogy ezek az írások, meg az ez előtt a kötet előtt megjelent Véres patkányirtás idomított görényekkel című kötet (amiről méltatlanul keveset írtam, de az még egy más világ volt a posztjaimat illetőn) és majd ezt követő egy-két (kettő, lécci, lécci!, kettő!) kötet anyagai nem megrendelésre készült írások, illetve ön nem különösebben küzdött azért, hogy nyomtatásban megjelenjenek. A választ nem tudjuk meg, hacsak meglepő fordulatként nem válaszol erre az önnek írt levelemre. (Milyen lenne már...! Hm... Spiritiszta. Nem Gionos.) 

Mivel a kötet kutatós-nagytakarítások talált írásaiból állt össze, ezért a koncepció magától értetődőn nem származhatott öntől, csakis a szerkesztőtől, a könyvben csak a legutolsó oldalon feltüntetett Kurcz Ádám Istvántól. Akinek evégett nem lehetett könnyű dolga. Hacsak nem akarta vasvillával hányni a szöveget, örüljetekhogykaptokmég-alapon. Nem akarta.

A vaskos tartalom döntő részét drámai átiratok, hangjátékok adják. Amik, mint tudjuk a Napkút Kiadó munkatársának a leveléből, olvasva manapság nem a legdivatosabb műfajok Annak ellenére sem, hogy sokan vagyunk, akik szeretjük őket. Legalább ketten a kiadók és én. :-)

Akkor bukjunk egy kicsit a mély felé és a búvárkodást megelőzőn legyünk őszinték. Önmagában abban van egyfajta hm, sejtetés, megelőlegezés, amit a kiadó munkatársa írt nekem: a kötet megjelentetése „lelet- és értékmentés”. Ha egy írónak többedik posztumusz kötete jelenik meg, legyen bármekkora géniusz, az bizony óhatatlanul ebbe a kategóriába tartozik. Nemes egyszerűségében azért, mert ha nagy íróról van szó, akkor a dolgait már kiadták életében, s ha később, netán halála után felfedezett íróról van szó, a le nem zárt, kötetbe nem rendezett írások mindig egy kicsit a rajongók kíváncsiságának a kielégítését vagy az irodalomtörténészek molyolását szolgálják. Bármekkora névről legyen is szó. (Például Vonnegutnak sokadik posztumusz kötete jelent meg, de meddő hiábavalóság lenne, hogy az ágyláb billegését korrigáló kéziratok közül előkerülne még egy Az ötös számú vágóhíd vagy egy Macskabölcső.) Nem, Gion úr, az ön legjobb írásai magától értetődőn nem ebbe a kötetbe kerültek. Ez a kötet lelet- és értékmentés. Úgy nagyjából fordított sorrendben.

Méltatlan beárazása lenne a kötetnek, ha leragadnánk a lelet szónál. Mert ott van mellette közvetlenül az érték szó is. Most hirtelen egy rockzenekar példája jutott eszembe. Nem egy konkrété, de azt hiszem, mégis konkretizálom. Mondjuk az LGT-vel. A zenekar '71-től rendszeresen jelentette meg a lemezeit. 1992-ben megjelent egy dupla nagylemez a zenekar kislemezeinek dalaival. Ami hatalmas ritkaságokat tartalmazott.  Egy csomó olyan dalt, amely nem került fel előtte nagylemezekre. Jobbnál jobb nóták vannak ezen a lemezen! De az összeállítás mégsem egységes. Nem lehet az, mert a hangzás húsz évet átfogó zenei felvételek esetében nem lehet egységes, s mert koncepciója nem lehet olyan daloknak, amelyeknek a születésük hatalmas időintervalluma miatt semmi közük nem volt egymáshoz. Ezért bármennyire szeretem ezeket a dalokat, nagyon ritkán szoktam a lemezt egy az egyben hallgatni: egészen máshogyan szól az egyik nóta mint a másik, s ez néha nem esik jól.

Nos, valahol így kell kézbe venni ezt a könyvet is. Egy az egyben nagyon nehéz értékítéletet mondani róla, hiszen nem egységes, a koncepció nem az ön koncepciója volt, akkor sem, ha semmi hiba nincsen benne. De az LGT-kislemezekkel szemben ez a könyv már nem tartalmazza, hogy is mondjam, önt abban az értelemben, hogy bábáskodni már nem tudott az írások felett. Ahogy fentebb írtam, talán meg sem jelentette volna őket.

Viszont tény, hogy mi, az ön olvasói, tisztelői sokat veszítettünk volna, ha nem lát napvilágot a Krisztus katonái. Például azért, mert soha nem ismerhetnénk meg a Virágos katona színmű- vagy a Latroknak is játszott filmforgatókönyv-változatát.

A szenttamási virágos katona eredetije

Nem árulok zsákbamacskát: egyik sem fogott meg annyira mint az alapmű. De így utólag, elolvasva azt mondom, sajnáltam volna kihagyni, mert ahogy Kurcz Ádám is írja az egyébként roppant érdekes Szerkesztői szó-ban: ön nem csupán dramatizálta a regényeit, hanem át is szerkesztette őket. Vélhetőn a más műfaji keretek miatt is.

A kötetének a tartalma annyira szerteágazó, annyira sok minden került bele, hogy nagyon nehéz összegezve értékelni, milyen is a könyv. Jó. Nagyon jó. Nagyon sok. Néha túl sok. És mégis kiváltja a mégmégmég-érzést. Kurcz Ádám az ön életét vette alapul és annak a kronológiája szerint állította össze az írások sorrendjét. S mivel, már tudjuk, ön jóformán bármit írt, a megtörtént valóságra volt reflexió. Hm, ez a mondat nem sokat mondott, persze, hogy az, persze, hogy valóság-reflexió. Mint minden írónak. Arra gondoltam, hogy mindaz, amiről ír, komoly önéletrajzi háttérrel rendelkezik. Na, így már jobb. 

Szóval a kötetben van minden: visszaemlékezés, novella, rádiójáték, színmű, film- és tévéjáték-forgatókönyv, hangjáték, irodalmi forgatókönyv. Két komolyabb blikkem volt Önt olvasva. Az egyik nem pozitív. Tudom én, kedves Nándor, hogy a labdaszedegetőnek nem tiszte a meccs értékelése, hogy az outsider nem bennfentes, és eszembe sincsen azt mondani, hogy bármit is értek az irodalomhoz, én csak egy olvasó vagyok, aki mondja a magáét. Ezért amit mondok, semmiképpen nem kritika. Még csak nem is recenzió. Csupán vélemény. Lássuk hát!

1. Több olyan írás volt a könyvben, amelyik úgy ért véget, hogy nem ért véget számomra, csak befejeződött. Egyszer csak. Mintegy. De úgy, hogy lapoztam volna tovább, hogy akkor... és erre nem volt tovább. Nem mondom, Gion úr, hogy ragaszkodom ahhoz, hogy minden történet minden szála legyen elvarrva. Mert nem kell, hogy így legyen. De több alkalommal csak néztem, hogy ööö... izé... most akkor? Merre hány méter? És ez most így miért? 
2. Akkor most a másik blikkemről. Ezt most nagyon nehezen tudom megfogalmazni, mert félreérthető. Tudja, kedves Nándor, vannak könyvek, nem túl sok, sőt, nagyon kevés, aminek az olvasása közben valamiféle áhítat fog el. Nem azért, mert a könyv vallásos vagy metafizikus, és azért sem, mert nagy eszméket fogalmaz meg. Mert egyiket sem teszi. Hanem mert valami olyan lélekmélyi dolgokat bizget meg apró dolgokkal, minek következtében, hogyan is énekelte Zorán: „valahol mélyen a szívemben” mozdulnak meg az érzések . Amiért, ugye, „irigyen tisztelek költőt és festőt, ki helyettem mutatja meg, hogy mi lakik mélyen a szívemben”. S Gion úr, irigyen tisztelem önt is ezért. De nem azzal a sárgával, ami a másik ember ellen hergel, hanem a tisztelet irigységével. Tudja, amikor az ember gyereke, ha lapozni kényszerül, még azt is ájtatosan teszi. Nem, nem Istenről szól ez az áhítat, ez az ájtatosság, hanem a melengető emberinek, a szépségnek, a jóságnak. De még ebből sem annak a manapság oly divatos plakátszerű, megmondomafrankótnak, hanem azoknak a kicsi, finom, pasztell finomságoknak, amikor semmi nincsen arcba ordítva, szembe túlmagyarázva, hanem csak úgy megérezzük, hogy a kicsi eseményekben is óriási dolgok somolyognak, simogatnak, vezetnek és utat mutatnak. Nem tudom érthető-e? Újra Dusán szövege jut eszembe: „Talán jobb is ez így, hogy nincs elég szavam rá, s annak, mit érzek, csak tört részét mondhatom el...”. Hát így valahogy ebben az esetben is. Ugye, kedves Nándor? 

Megtehetném, hogy írok mindenről, ami ebben a könyvben van. Vége-hossza nem lenne. Így sem rövid ez a bejegyzés. Végig senki el nem olvasná manapság, amikor az emberek címekre reagálnak a tartalom helyett és képeket nézegetnek az olvasás helyett. Még az is hosszú lenne, ha csak azokról írnék, amelyek megfogtak, amik igazán megragadták a figyelmemet. Ezért nem is teszem. Aki olvasott már öntől valamit, azt érdekelni fogja a könyv.

Már csak azért is, mert van benne ismeretlen Gion is: amikor például a délszláv-háborúról ír olyan történetet, hogy futkározik az ember hátán a hideg, és iszonyodva mozdul benne mégis az empátia a kiirtott családú, sorozatgyilkossá váló Balla János iránt a Fülek és fejek-ben. Ez az írás számomra valami más Gion volt, de mégis Gion. Ahogyan a kötet számomra legjobb írása is, a Szivárvány Harcosa Budapesten is. Szokatlan volt öntől a krimiszerűség is, a sziporkázó humor is (többször hangosan felröhögtem, pedig, ahogy annak lennie kell, a tömegközlekedésen olvastam) és az a nehezen megfogalmazható árnyaltság, ahogy az önmagáról mintázott hős kapcsolatit bemutatja. S nem tudom, melyik a fontosabb ebben a forgatókönyvben: a vallomás vagy a kapcsolatok? Ugyanis annyira önvallomás, hogy hiába is hívják a főhőst M. Holló Jánosnak, mégis van könyve, amiben egy Golgota stációiról ír, és az egyik van egy katona, akinek sárga virág van a mellén (aki nem olvasta, vö. Virágos katona). A főhős kapcsolatai viszont elképesztők: kurvák, bérgyilkos, forradalmárok, maffiózók, rendőrök... Vajon ez is önéletrajz? A szerkesztő azt mondja, ez a legkitárulkozóbb darabja. A cselekmény nem is annyira fontos (ez nem azt jelenti, hogy nincsen, nagyon is van), hanem ahogyan mondtam, a kapcsolatok finomságai, ellentmondásai, intenzitása, amelyekből kirajzolódik az egész dél-szláv tragédia, de mindennapi ellentmondásaiban, és hm, mi is a jó szó, szép pillanataiban. 

Akit pedig eddig is hidegen hagytak az írásai, kedves Nándor, az majdnem  biztos nem ezáltal a kötet által szeret bele a művészetébe. Ahogy fentebb említettem, ez a könyv nem is arra való. De mégis csak egy nagyon jó kötet. Függetlenül attól, hogy ön nyomdába engedte-e volna. Szóval részemről nagy köszönet a szerkesztőnek, a szerkesztő munkatársainak és a kiadóknak! 

Köszönet a bejegyzés támogatásáért a Napkút Kiadónak,
aki simán vállalta, hogy nem ajánlót, hanem véleményt írok a könyvről!

 A Petőfi Irodalmi Múzeum Gion-hanganyagai