Borcsa Imola: Magnebéhat

Pepin bácsi akár irigykedhet, bár bár szállóigében azért ő a nyerőbb

2020. február 22. - Mohácsi Zoltán

Borcsa Imola elsőkönyves író. A könyvét a Napkút Kiadó adta ki, és azok közé a kötetek közé került, amiket találomra választottam (egy kivételével) a kiadó újdonságai közül, hogy írjak róluk. Sem a szerzőről, sem a kötetéről nem tudtam semmit, mondhatnók abszolút szűz voltam belőle. Van az úgy, hogy jó ez úgy. A könyvet még a moly.hu-n sem olvasta senki, ami azért, lássuk be, roppant szokatlan a praxisomban. Szeretek biztosra menni, öregszem, nincs már túl sok időm a hiábavaló próbálkozásokra.

Akkor úgy illik, hogy először bemutassam a hölgyet.

Borcsa Imola 1990-ben született Kézdivásárhelyen, Kolozsváron végezte a gyógyszerészetit. Megkapta az Irodalmi Jelen debütdíját, valamint a Székelyföld kulturális havilap Szabó Gyula-emlékdíját. Ez az első kötete. – ez áll a könyvecske fülszövegén. A hölgy Facebook oldaláról talán még annyival tudom kiegészíteni, hogy jelenleg Kolozsváron él. Illetve bár nyomtatott könyve valóban egyetlen van eddig, de az interneten megtalálhatók egyéb novellái.

Borcsa Imolának van arca is. Mármint nem úgy, hogy arcoskodik, nem úgy, hogy nagy arc, hanem így:

A kép a szerző Facebook-oldaláról származik

A könyv valójában csak -ecske, hetven oldal az egész és tíz novellát tartalmaz. Mivel ezt bárhol és mindenhol leírják róla, én is simán elszólom magamat: ez a kis -ecske egy pletykagyűjtemény. A főhős új patikus a kisvárosban vagy faluban, és a fejezetek történeteit a hozzá, a patikába bejáró takarítónőtől, Elvira nénitől hallja. És Elvira néni csak mondja, csak mondja, csak mondja... Sorjáznak a történetei, sorolja a neveket, az összefüggéseket, a rokoni kapcsolatokat, a közismert, a helyi mindenki által fülbe súgva terjesztett haszontalan, de mindenképpen kellő információkat a másikról, mindenkiről. Elvira néni minden bizonnyal tisztában van azzal, hogy pletykálkodni alantas dolog, de kétségtelen, hogy azzal is, ahogyan Szigeti Jenő professzor mondta a keresztény közössége tagjairól zárt körben: nem pletykálkodnak, Isten őrizz, csupán információt cserélnek.

Elvira néni tehát mesél az új patikáriusnak, elmond mindent, amit csak tud, szót történetbe öltve, néha a saját szavába vágva, önmagát félbe szakítva, a bennfentesek bizalmaskodásával és fensőbbségével. Nem mulasztja el megjegyezni azt sem, hogy eljön majd az idő, amikor a gyógyszerész kisasszony is tudni fogja még a falubeliek teheneinek, sőt még azok borjainak a nevét is. Teszem hozzá, akár érdekli, akár nem.

A patikárius meg csak hallgatja Elvira nénit, hogy mi mindent tud ki mindenkiről, mígnem egyszer csak ő maga is megszólal, láss csudát, és olyat mond, amiről Elvira néni mit sem tud! Mondhatnók asszimilálódik a közegéhez a fiatalka patikárius.

Elvira néni történetei nem nagy történetek. Ugyan mi nagy dolog történhet egy kis faluban? Városkában? Városban? A közvetlen környezetünkben? Ami nekünk nagy, az másoknak jobbára fittyfene, ugyan kit érdekel igazán, és még ha érdekel is, meddig és mennyire? Szóval nem nagyok ezek a történetek egyáltalában nem azok.

Viszont vallomást teszek, szívemre a kezem, féltérdre ereszkedek, szemem lesüt, eljön az igazság pillanata: amennyire az első két oldalt olvasva arra gondoltam, közvetlenül Hegyi Ede nagyon olvasmányos A senki-jét letéve a kezemből, majd rögtön kivéve a táskámból a csendes újpalotai munkapauzában Borcsa Imola pletykáit, hogy bizony, ez nem az én műfajom, megint egy szerző, aki az gondolja, hogy a gondolatjel nélküliség azonnal posztmodernné teszi, holott csak központozás nélküli és nehezebben követhető (tényleg, még Hrabalnál és Márqueznél is nehezen viselem, én vagyok a Kese kalapos, aki nem ismeri el az ipszilont, és azt mondja a „hogy vagy” helyett, hogy „hogi vagi”), szóval azon tűnődtem, hogy na, Mohácska, ezt jól bevállaltad, kemény egy hetven oldalnyi feladat lesz ez, győzzed átunatkozni ezt az erdélyi hölgyeményt!

Ám egyszerre azon kaptam magamat, hogy ha már Hrabalt említettem, hogy kikerekítettem magamnak a szimpátiát magamban Borcsa Imola szövege felé, mert rádöbbentem, hogy a náció ugyan nem stimmol, mert a cseh meg a magyar még csak nem is dva bratanki, arról nem is beszélve, hogy valószínűleg cseh és székelyről van szó igazából, de az majdnem hétszentség, hogy Elvira néni mégiscsak valami távoli, szegről-végről való rokona ebben a kelet-európai, irdatlan kavarodásban Pepin bácsinak, igen, a ló farát, unatkozik, vásároljon mosómedvét! (Nem bírom ki, érdekes módon csak a jelenetet nem találtam meg, csak az egész filmet [érted, „csak” az „egészet”, de 18:50-től nyomja Pepin bácsi, fogyaszd, ameddig jól esik... Hát ezt bármikor látom, hallom, röhögnöm kell.)

Persze, méltatlan az összehasonlítás, mert egyik oldalon, ugye, Hrabal, a másikon egy erdélyi elsőkönyves szerző, ráadásul az egyik az életörömre való hihetetlen rámarkolás, a másik pedig a falu bemutatása, de senki már ne haragudjon Borcsa Imolára, mert ezt az egész hasonlítgatást én rángattam ide, nem pedig az utánzás-gyanú, csak ha már valamit be kell mutatni, sokkal könnyebb valami máshoz képest elfiókolni, és így jött ide Hrabal. De kiállok ide, és bátran azt mondom, aztán várom a köveket, hogy hasonlítgatás ide, meg oda, és persze, Hrabal az Hrabal, de Borcsa Imolának Pepin viszonylatban sincsen mit szégyellnie. A mosómedvét Pepin sógor lenyúlta, azt überelni úgysem lehet, csak erőlködni, de annak meg, tudjuk, besz@rás a vége, tehát felesleges. Borcsa Imola, nagyon helyesen, meg sem próbál pepini szállóigét szülni. K is lógna a lóláb. Csak a maga módján mesélteti Elvira nénit. Akinek történetei jobbára nem vidámak, nincsenek mosómedvék, de nem kevésbé életszerű, amit hallunk tőle.

S ha már... Amiben szerintem Borcsa Imola zseniális az a következő. Erdélyben vagyunk. Falun. A módszerváltás után (ami, úgy tűnik, egy kaptafára zajlott itt Kelet-Európa-szerte), a mindennapokban. Vagyis az ízes erdélyi tájszavak teljesen természetesen és szervesen kavarodnak a 21. századi multikulti mindenhol jelenlevő cégneveivel, jövevény szavaival. Fogalmam sincsen valóban így beszélnek-e ma az erdélyi vidéken, de abszolút csont nélkül el tudom hinni, hogy igen. Borcsa Imola meg olyan, hogy neki pláne elhiszem, hogy igen.

S ha már a rendszerváltás... Igen, úgy fest, a piszok nagy demokráciával megnyert szabadság ugyanazt a gúzsba kötő tehetetlenséget szülte minden országban, ugyanazokat a csalódásokat, ugyanazokat a lemondásokat, ugyanazokat a reményeket. És ugyanazokat a szavakat tanultuk meg. Úgy látszik, ugyanaz a lecke, ugyanabban a metódusban, mert egyazon stratégia része vagyunk. De ez meg már összeesküvés-elmélet, s ezt csak én teszem hozzá, Borcsa Imolának esze ágában sincsen erre nem, hogy elindulni, de még nézdegélni sem. Nem annyira a nagy összefüggések érdeklik a nagy történésekben, mintsem az, mit csinál a kis ember, az egyén a mindennapok egészen kicsi dolgaiban. Ami számára sokkal többet jelent, nagyobb jelentőséggel bír, mint a világ nagy dolgai. Ha a feleségem megnövekedett anyajegyének a szövettanáért kell aggódnom, önzés ugyan a javából, de annyira nem foglalkoztat Vuhanban hányan betegedtek meg a koronavírustól, hányan élték túl és hányan nem...

De mondom, Borcsa Imola nem megy ilyen messzire. Csak beszélteti Elvira nénit, kedvet kapva egyszer mesél a patikáriusnő is, majd az utolsó novellában külső szemlélővé válik az író, távolít egyet a kamerán, rázummol a falura, búcsútekintetbe fogja a szereplőit, és a falun átrepülő lepkeraj egy pillanatra, kellemesen megidézi Mauricio Babilonia sárga lepkéit, és búcsúzunk. Őszintén remélem, hogy nem végleg, szívből mondom, hogy viszontlátásra!