Barátaim, egy dolog kétségtelen: a világ két mozgatórugója a hatalom és a puna. De inkább fordított fontossági sorrendben.

Az első soha nem érdekelt, a második mindig is, nagyon is. Az egyik az ördög eszköze, a másik azzá vált, holott az alapvetően Isten ajándéka a férfinak. És persze a nőnek is. (Igen, ilyen homofób, heteroszexuális megközelítésben, mert a szexualitás alapvető célja a szaporodás. Ám a Teremtő volt annyira jó fej, hogy kimondhatatlan élvezeti faktort is épített a gépezetbe. Erről szól például a bibliai Énekek éneke: tömény, gyönyörű erotika!)

A bűn (értsd: önzés, megtartás, elvevés) által megromlott emberiség mindkét nemének magától adódó fegyelmező eszköze a nemi szervük megvonása a másiktól. Vö.: „Lesz neked ne mulass!” És a másik máris nem mulat.

Az is tény, hogy a nemi szerv megvonása jobbára a férfiakat sújtja, mert sokkal, de sokkal jobban függ a puncitól, mint amennyire a női nem függ a fallosztól. Erről szól ez a remek könyv.

Ez a könyv, amely megcáfolja a kettővel ezelőtti mondatomat, és azt mondja, menj a fenébe, Moha, a nők számára ugyanúgy fizikai kín a kielégületlenség, az érintés, ölelés megvonása, ahogyan a férfiaknak, és bizony, lám, a nők is szeretnek nézni és látni, maximum nem ismerik el, hogy igen.

Finn írónőnk könyvének zsenialitása abban áll, hogy úgy mond ki közhelyeket, úgy mutat be teljesen sematikus helyzeteket, hogy azokban minden izzadtságszag nélkül simán magunkra ismerünk. Szerintem bármelyikünk, majdnem akármikor.

S erről nem tud nem eszembe jutni életem két fontos párkapcsolatának a vége. (A legfontosabb most zajlik; úgy a kipusztulásomig tervezem fenntartani.)  Mert hogy pont úgy folyt le mindkettő, ahogy a könyvben Heli története. Csak az életben persze én, a férfi voltam a kiéheztetés alanya. Mind kamaszkorom nagy szerelme esetében, tizennyolc évesen, mind több mint másfél évtizedes házasság után, negyvenen éppen innen. Egyik esetben sem lett kimondva, hogy slusszpasszeriggy, hanem ment a mismás, de punci az bizony nem volt. Illetve volt, csak nem férhettem, nem engedtek hozzá. Én balga kapcsolatmentő, meg mindig kerestem, mifenét változtassak, micsudát csináljak, hogy visszaállítsak, renováljak, reformáljak, puncizhassak. 

Nos, sajna, csak a második esetben, és annak is csak a legvégén értettem meg, hogy a nemi szerv megvonása soha nem önmagában következik be. (Tekintsünk el a szervi problémáktól!  A megvonást mindig megelőzi a kiábrándulás, a kiszeretés. Mondom: MINDIG. Akár van oka, akár nincsen: aki megvon, az elfordul, az nem akarja a másikat. 

Ha nem így lenne, akkor a szexelni nem akaró fél még akarna szexelni, mert akarna adni és akarna kapni. De aki nem akar szexelni, az nem akar már éppen attól kapni és éppen annak adni, akinek adni és akitől kapnia illene a lineáris forgatókönyv szerint. S ezért képes tök simán hagyni, figyelmen kívül hagyni, elmismásolni, hogy a másik szenved, falat kapar, nyüszít.

S ezért képes egy kurva laza mozdulattal a kiéheztetett félre kenni az összes felelősséget,  ha az csak megemlíti (persze, ez is játszma), hogy már ránézett a másik nem valamelyik formás képviselőjére, s jutott eszébe számtalan szebbnél szebb gondolat. (Ami egyébként számára, ha alapvetően normális, hűséges egyedről van szó, még a maszturbáció magányában is lelkiismeret-furdalást okozott volna.) Erre mit mond a kiéheztető? „Ez a te felelősséged, hallod, ha úgy gondolod, hogy ez neked megengedett…” Érezze magát szarul, akit veszettül elhanyagoltak, tegyen, kezdjen, amit akar a nemi vágyaival. Tény, ami tény, nyilvánvaló, hogy annak megemlítése, hogy más nőre néztem, egészen biztosan nem nedvesíti be az enyém bugyiját. Ami részemről segélykiáltás, az számára további hüvelyszárító skandallum. Örvény.

S az éppen szarrá menő kapcsolatban, egyre kevésbé kerül szóba a nemiség. Ha a férfi (nő) szóba hozza, egyre inkább szexmániásnak érzi magát, aki aljas mesterkedéssel lelkiismeret-furdalást próbál kelteni (és tényleg!). De a lelkiismeret-furdalás sem nedvesíti a bugyit (tölti meg vérrel a barlangos sejteket)… A szexre vágyó így nem csak megaláztatik (hagyja hogy megalázzák) hanem lassan pusztán azért is szégyellnie kell magát, mert nemi vággyal teremtett ember, mert ösztönei vannak, és ráadásul még lát is a rohadék! 

Pöpec a játszma, feleim?

S érdekes, ahogy a könyv főszereplőnőjének, nekem is magamnak kellett kitörnöm a kapcsolatok megaláztatásából. Mindkét esetben nekem kellett (bár mindkét esetben hosszú kutya-lét után) nemet mondanom, és kijelentenem, hogy vége.

Csernus is erről, a méltóságról, a tartásról, a kellő büszkeségről agresszorkodott, amíg csak nem lett Noszvajon saját kis pöpec kávézójának a tulaja, pincére.

(Nagyon tuti a kávéja, és tényleg takaros a kávézó/kiállítóterem/koncert helyszín, érdemes elmenni, tényleg van feelingje, ha olyan szerencsés vagy, hogy a Doki teszi eléd a kávét. Szerintem a Doki szarik rája. Legalábbis amikor ott voltunk, úgy festett az ábrázata.)

Szóval mindezek miatt teljesen és tökéletesen empatikus voltam a főhősnénivel. (Aki nem mellesleg ugyanúgy negyvenéves kora körül krízisel, ahogyan én is tettem.) A mondatok, amiket mond, az érzések, amiket érez: mintha én mondtam volna, mintha én éreztem volna. A logika, aminek mentén érvel, mintha magam érvelnék. A kétségbeesett kapcsolatmentési kísérletek: mintha a magam baromságait olvasnám. A tényekkel való szembe nem nézése: én voltam.

Szeretem ezt a könyvet. Nem tudom nem szeretni, mert akkor saját múltamat kellene megtagadnom. 
Heli Valkonen, bár nem én teremtettem, én vagyok.

S még ez is: ahogy Heli tépetten, megalázottan, csöpögő bugyival fejest ugrik a nagyon ritkán megeső, disztingvált szeretkezések világából a lucskos b@szások világába, nos, az is törvényszerű. Ahogyan az is, hogy ez nem vezet sehová, csak a hormonok tombolásának időleges csillapítására való.

Elér vele néhány nehezen feledhető orgazmust, érintést, látványt, élményt, de mert egy sem önmagában, sem sehogyan le nem zárt kapcsolatból kefélget kifelé, semmiképpen nem lehet nyertes. Alapigazság.

(Azoknak is, akik egy méglenemzárttal kefélgetnek: vegyék tudomásul, hogy ők a szamár a ló helyett, ők a kellékanyag, az egészségügyi eszköz! De nem több. Erről is írtam hosszabban, saját tapasztalatból.)

Mondanom kellene már valamit a könyvről is, ugye? Jól megírt. Olvasmányos. Teljesen életszagú. Kedvencemmé lett. Pedig viszonylag ritkán kedvencelek. 

(Utánanéztem, ez irgalmatlanul vaskos tévedés. Az olvasmányaim mintegy tíz százaléka a kedvencem.)

S nem spanyol viasz, de komolyan meghökkentett, hogy vannak nők, akik ugyanúgy működnek, mint mi, férfiak. Ezek szerint Szerelmetesfeleségtársam nem teljesen egyedi példány.

 S hogy vannak olyan puha pöcs pasik (a' la Csernus), akik viselkedésükben voltaképpen nők. (És most nem a Nőkre, gondolok, hanem a nőkre.)

Keressétek, olvassátok, ismerjetek magatokra és a mellettetek levőre!

A könyv szerzője

Napkút, Budapest, 2017, ISBN: 9789632636894

5/5

(2017)