Kérem szépen, ami ebben a könyvben van, az simán akár igaz s lehet: Tanúsítom a magam személyes történelmén keresztül is. Az emberi hülyeség, a magánytól való félelem, a gerinctelenség alkalomadtán olyan hatalmas lehet bármelyikünkben, mint a kínai Nagy Fal. Na, erről mindjárt mesélek!
Szerelmetesfeleségtársammal élvezethalmozás gyanánt, bepótolandó több karácsonyt és születésnapot, elmentünk Noszvajra a Nomád Gampingba, átlátszó buborékban aludni. Jó kis hely ez a Nomád, szedett-vedettségében is egységes, van medence, étterem, bár, pingpong-lehetőség, egy csomó érdekes szálláslehetőség. A nappaliban például találtunk egy félfalnyi könyvet, amire az első adandó alkalommal rávetődtem. És ott leltem ezt a könyvet. Az ég adta egy világon semmit nem tudtam róla. Amíg Szerelmetesfeleségtársam egy Csernust lapozgatott, én ebbe olvastam bele. Aztán rögtön félre is tettem a magammal hozott három könyv mindegyikét, és beleragadtam ebbe a történetbe.
Ami egy (e-mail) levélregény. Egy asszonka le akar mondani egy újságot, de rossz helyre küldi az emiljét. Aztán újra le akarja mondani, de megint ugyanoda megy a levél. A sokadik kísérletére jön egy válaszlevél egy úriembertől: ő szívesen levelezik az asszonkával, de mivel magánember, az újság lemondása érdekében csak annyit tud tenni, maga is küld egy lemondó levelet a folyóiratnak, az asszonkát megtámogatandó, hogy ne küldjenek több újságot neki.
Levelezni kezdenek, és látatlanul, de nem teljesen ismeretlenül egymásba habarodnak. Aztán kiderül ez, meg az, túl sok lesz a szereplő kettejük kapcsolatában, néha nem beszélnek, de mint a tikitaki-golyók, mégis mindig, újra és újra összekoccannak.
Sokan írták: szellemes, kedves, majd egy idő után végtelenül idegesítő történet az övék. Az ember drukkol nekik, meg egyáltalán nem dehogy. Megérti őket, miközben mindketten tök betegek.
De újra mondom,voltaképpen az alól, amiről a történetük szól, egyikünk sem ment. Jómagam, illetve ebben az esetben rosszmagam, egyszer szerelmes lettem (azt hittem, meg voltam róla győződve) egy férjes asszonyba. Az asszony egy barátom felesége volt. (Ki ne mondd, én is azt gondolom, amit te, de nem akarom hallani!) Mondhatnám, nem tehettünk róla, mindketten irgalmatlan cirókaminusz ridegtartáson voltunk, túl sokat tartózkodunk szoros földrajziságban együtt, elkerülhetetlen volt az egymásra nézés. Megvolt a másikban, ami az akkori saját párjainkból (akikkel kapcsolatunk gyakorlatilag már nem volt) hiányzott. Szerencsére nem lett a dologból semmi komoly: egy félig sikerült éjszaka, néhány suttyomban elkövetett találkozás.
Mígnem asszonka egyszer a fülem hallatára hazudott a férjének. (Memó: aki a barátom volt.) Ez annyira szíven ütött, hogy bár előtte hosszasan, több hónapig tusakodtunk a hogyan tovább felett (ő sem tudott már úgy élni, ahogyan addig, ám váltani sem mert, gyerekek mindenfelé, meg az elvek, hogy nem illik válni, meg hogyan lesz tovább, meg a hite, de közben csak velem jó, mennyivel izgalmasabb, stb., stb.), akkor és ott megszületett bennem a döntés: itt van vége! Mondtam is asszonkának, aki sírva fakadt a metrón: „Akkor most tényleg? Ne keresselek? Nem keresel?” A Határ úttól a Klinikákig lezajlott a szakításom. (Utólag hallottam, milyen jó hogy kirúgott! Ő engem! De az nagyon fájt neki, hogy Szerelmetesfeleségtársammal milyen hamar összejöttünk, hogy ilyen hamar túljutottam őrajta! Megáll, ugye, az ész!)
Szóval nagy az Isten állatkertje, és lám, legeltem én is ott, mint főbarom. Képzeld, még az is megesett velem, mint a könyvben: ((SPOILER: asszonka kerített nekem egy barátnőjét, majd amikor találkoztunk, nem lett semmi, bár részemről csak az alkalom hiánya volt, asszonka halál féltékeny volt utána.)) Így, szóról szóra, mint a könyvben, ((SPOILER: miközben otthon őt meg férjura abajgatta altestileg.)) Na, elég beteg?
De az a helyzet, hogy ha körülnézek az ismerettségi- és baráti körben, még ilyenebb történeteket tudnék mesélni. Most nem fogok, túl nagy a nyilvánosság, nem akarom őket megbántani. De néha csak hápogok a döbbenettől, sokszor meg már csak legyintek. Olyan ostoba, porban kúszó dolgok vannak, annyi gerincnélküliség, hazugság, hogy nem is gondolnád! De gondold nyugodtan!
És ha gondolod, akkor a könyv két szereplőjének a története máris nem lesz hihetetlen. Sem az, hogy egy értelmes pasit hogyan vezetheti csupán a fantáziája, a szeretet utáni vágya, hogy belemenjen egy többszereplős kapcsolatba egy még írásban is hisztis nővel, tudva, hogy szerelme tárgyát közben a hivatalos párja rendszeresen dugja, sem az, hogy a nőci mézesmadzag-húzogat, ám érdemben képtelen dönteni, két pasinak is szenvedést okoz (ez létezik reciprokban is), miközben szenved maga is, mint a kutya.
Érdekel a történetem vége?
Amikor asszonka hazudott férjurának, megpattant bennem valami. De nem csak úgy, hogy oké, pá, kis aranyom, pá, hanem úgy is, hogy soha többet nem akarok kiszolgáló kiskutya lenni.
Pár hónapra rá az interneten megismertem Szerelmetesfeleségtársamat, Életem Nőjét. Az első találkozáson, úgy kábé félórán belül már tudtam, hogy ő az. Aznap tizenkét órát beszélgettünk. Nem feküdtünk le egymással. Tudatosan nem. A következő tizensokórás találkozás során sem. Azt is tudatosan.
Fokozódó szerelemben teltek a napok, hetek. Hét közben jobbára csak telefonon tudtunk beszélgetni, de azt meg folyamatosan: beléptünk egy flottába, úgy ingyen beszéltünk. Mire alkalmunk nyílt az összeköltözésre, mindent tudtunk egymásról, mindent megbeszéltünk, mindent letisztáztunk (legfontosabb: nem lehetnek játszmák, őszinték leszünk, akkor is, ha kíméletlen). Aztán három hónap múlva kirúgtam őt, Életem Nőjét. Ugyanolyan komolyan, mint az asszonkát. Szerelmetesfeleségtársam is hitetlenkedett („Sem e-mail, sem sms, sem telefon, sem semmi?”) Mondtam, semmi, csak ha eldönti mit akar. Én őt, de mellérendelő kapcsolatban, a pórázt köszönöm, soha többet, az alkalmazkodás természetes, de nem a tavaszi szél-hangulatához, hanem józan, elvárható mértékben és keretek között. Megdöbbent. Letettem a telefont, én pedig tudtam, soha többet nem látom Életem Nőjét. Én biztosan nem fogom keresni. Tényleg. Ő meg olyan kis leszarompont volt, tehát tudtam, itt van vége, hatszáz, konyec, ende, finito...
Húsz perc múlva visszahívott: döntött, szeret, akar, igazam van. Mondtam, reggel hívjon vissza, gondolja át, aludjon rá. Mondta: nem kell, tudja, mit beszél. Nem hittem neki. Pedig igazat beszélt. Tapasztaltam. Ez tizenegy éve volt.
S ezért a regény sem fejeződhetett máshogyan be, csak úgy, ahogyan befejeződött. Az egyetlen normális, egészséges megoldással. (Olvastam, hogy a második kötetben heppiend lesz. A ló farát, happiend! EZ a happiend! )
Voltaképpen ebből a könyvből simán lehetne egy párkapcsolati tréninget tartani. Meg házasságosat is. Meg legalább egyet az egyenes gerincről, a józan észről. Meg arról, hogy amint az ember elenged dolgokat, utak nyílnak azok számára, akik neki vannak előkészítve, de a torlaszokon nem bírna átmászni. (S ezeken nem is gondolkodtam, csak úgy jöttek.)
Még annyit: a legnagyobb fekáliában is lehet emberi nagyság. Mindenek után a barátom, akinek félig lenyúltam a feleségét, megkeresett, találkozzunk. Nem tudtam, verekedés lesz-e vagy beszélgetés, de elmentem. El akartam mondani, mennyire hihetetlenül szégyellem magamat. Nem lett verekedés. Hosszú-hosszú beszélgetés lett. Átöleltük egymást a második percben. Meg a sok óra végén is. Nem rajtam múlt, ez az ő nagysága. Amit még ma is végtelenül tisztelek. Főleg, mert én nem lettem volna rá képes a helyében.
Szóval okos kis könyvecske ez. Nem mond újat a szerelemre vágyó lelkek hülyeségeiről, elvtelenségeiről, gyalázatos ocsmányságairól mint annyi más társa, de a formája mosolyra fakasztó, a tartalma végső soron érdekes, a megoldása pedig példaértékű. (Kár, hogy lett, hogy folytatása, és ostoba mód hepiendre kifuttatott. Nem is érdekel.)
Nem számoltam mennyi, de pár óra alatt elolvastam. Ennyire nem szoktam gyors lenni.
4,5/5
(2018)
