„A HALAK RÉGI TITKAI LEBEGNEK A LEVEGŐBEN.”

Paul Willems frankofon belga író volt. Magyarul ezen kívül csak egy könyve jelent meg, A hattyú krónikája. Túl sok adatot nem találtam sem a szerzőről, sem a műveről. Állítólag ironikus hangvitele van. (Hááát... Akkor nincsen szemem a hallásra.) Ez a regénye pedig varázsrealista. Ugye, milyen nagyon jó ez a szó, olyan kis sokat ígérő!! Kár, hogy nem én találtam ki! Bár kétségtelen, hogy hajaz a Márquezzel kapcsolatban már közhelyessé vált mágikus realizmus szóra. Barátom, mondhatom, Willemsnek és Márqueznek semmi köze nincsen egymáshoz, azon kívül, hogy mindketten, emberek, férfiak és írók. Pont. 

Most itt a dolgok elején tisztázzunk valamit! Mégpedig abban a szellemben, ahogyan a bibliai Jelenések könyvének az elején Jézus Krisztus üzen a hét gyülekezetnek (ne menjünk most bele, hogy ezek micsodák, de tudd, csuda érdekes egyháztörténelmi vonatkozása van!): először a jót dicséri, s csak azután teszi szóvá, ami gondja akad. Tehát akkor én is, ebben a szellemben...

Dicsérni jöttem...

Szóval: Willems piszok jól ír. Gördülékeny, szép képekkel dolgozik, meghökkentő, váratlan és lírai. Ennek minden pozitívumával és negatívumával. Ha ízlelgeted amit mondtam, és összeveted azzal, hogy szépirodalmi szöveggel, egy regény szövegével van dolgunk, elég hamar átláthatod, miről van szó. (Ijedj meg nyugodtan, de még várj vele egy kicsit, tápot is fogok neki adni.)

Figyelj, ilyet még nem láttál: a harmadik mondatot törlöm most ki, mert megígértem, hogy dicsérni fogok először. Ám bármibe kezdtem, az azonnal a következő alcím tartalmává vált. Jól van, megállok, lenyelem a délutáni kávémat, és átgondolom, mit is akarok írni. (Miközben három napja gondolkodom rajta, mit is akarok írni.)

(S megint kitöröltem egy mondatot, de már csak gondolatban...) A könyv története ígéretes. Adva van egy testvér-trió, két fiú, egy lány. Az egyik fiú nyomorék, ő narrátor. A csemeték apja jól keres, sok pénze van. Mással nem is nagyon törődik. Viszont új asszonyt hoz a házhoz, akinek van egy fiúgyereke.

Ez idáig pompás alaphelyzet, bármi lehet belőle. (Hogy a bármiből mi lett a végén, azt kicsit alább részletezem.)

A meghatároz(hat)atan korú csemeték eléggé egymásra lelnek. Oly annyira, hogy a trió leány tagja bele is szerelmesedik a patch-workük új fiúcsemetéjébe. Aki nem mellesleg egy Andersen alteregó: egyfolytában mesél. Folyékonyan, szürrealisztikusan. Ami szürrealizmus meghatározójává is válik a regénynek. De szürrealizmusban, ha nem is verhetetlen, de mindenképpen ügyes Willems. (Nekem pedig innen kezdett kicsúszni a talaj a lábam alól.)

Nem tudom megállni, bele kell vágnom a következő alcímbe! (Kicsit olyan érzésem van, mintha innentől kapnék levegőt.)

„Az a panaszom ellened...”

(Igen, ez is a Jelenésekből van.)

Csalóka ám az alcím. A panaszom nem csak ez meg az, hanem maga a könyv. Simán lehet, hogy tévedek. Simán bevallom, hogy több sznobizmussal többre mennék. Minden további nélkül elfogadom, hogy fikarcnyi sincsen bennem a lírai alkatból, a szürrealizmusra való hajlandóságból. Egy szó mint ezer, minden gond nélkül elfogadom, hogy velem van a baj, nem a könyvvel. De vért izzadtam ezzel az alig száz oldallal. Bárhogyan iparkodtam, kisiklott belőle a figyelmem, minduntalan elterelődtem, alig tudtam kézbe venni, hogy folytassam az olvasását..

Ennek oka, na, ezt hogyan is fogalmazzam meg, hogy az egész olyan képtelenség. A párbeszédek, a történettelen történet, az újonnan érkezett fiú meséi, minden. Nehéz lenne példát hoznom, pontosabban az egész könyv bármely részét idézni lehetne például. Ha maga a könyv léte az irónia, ha a művészieskedő írói görcsölések paródiája a könyv, számomra csak abban az esetben mond valamit.

Figyeld csak a mottót!

„A halak égi titkai lebegnek a levegőben.”

Ízlelgesd csak! Meg értelmezd! Aztán ha megfejtetted, kérlek, áruld el nekem, mi a fenéről is van szó! Nem mondom, hogy semmi értelme nincsen. De számomra nincsen. Az ilyen mondatok miatt, amelyek hemzsegnek a könyvben. számomra az egész mű egy vérlila blöffnek tűnik. A halas mondatnak egyébként se előzménye, se utózmánya nincsen.

Vö. A. E. Bizottság Jégkrémbalett című lemeze:

„Egyszer mellém feküdt egy tűnődéstetoválásokkal

ékesített kényszerzubbony-regény,

azóta bőröm felszíne negatív tükörradír.”

Zseniális, nem? Van egy másik kedvencem is ezen a lemezen. 

„Olyan a bőröd, mint Baad Schandau-nál

a vámőr szemében tükröződő

hajnali álmos vízfelszín.

Olyan a szemed, mint egy kispárna!"

S egyértelmű a párhuzam számodra is? No, hát!

Egyébként egyszer játszódtam, mennyire nehéz ilyen mondatokat alkotni. Nem tudom, ma még menne-e, akkor valami hihetetlenül lazán összejöttek hasonló baromságok, mindössze el kellett engednem az agyamat, és kimondanom, ami eszembe jutott. A tudatalattiban biztosan van magyarázata és értelme (vagy nincsen), de tudatosan úgy hülyeség, ahogyan van.

Ha kinyitom a könyvet, mármint Willems könyvét, és akár csak a párbeszédekbe beleolvasok, nagyon hasonló érzésem van. Mintha Willems elengedte volna az agyát, és írni kezdett mondatokat egymás után, belökve a keretként egyébként jól kigondolt szövegbe.

Ehhez mit szólsz?

– Pierre! Hogy jutottál erre? Tehát te is szenvedtél?
– Ostoba! Mit számítanak az okok! Ha azt mondanám, úgy jutottam erre, hogy legyekkel tápláltam egy pókot, láttam, amint hízik, ocsmánnyá válik; ha azt mondanám, hogy magam is pók voltam, amikor csapdával vadásztam fenyőrigókra? Ha azt mondanám, hogy a rendőrség által üldözött fenyőrigó voltam, akit a legjobb barátai jelentettek fel? Hogy amikor elfogtak és a királyi ügyész elé állítottak, aki jól ismert és nagyra értékelte politikai nézeteimet, úgy tett, mintha nem ismerne meg, és mint egy pók, kérdéseinek hálójába csalt? Ha mindezt siránkozva elmagyaráznám neked, megmondanád, mi a Jó és mi a Rossz ezekben a dolgokban? A légy? A pók? Adják vissza nekünk az állatok ösztönét!
– Adják; ki adja? Most Istenre gondolsz?
– Egy utolsó beidegződés, amit meg kell szüntetni, az, hogy a sorstól bizonyos igazságot, bizonyos méltányosságot várjunk el. Az én viselkedési szabályom legyen a véletlenszerűség, a szenvtelenség. Minden embert és minden cselekedetet egyformának kell tekinteni. A királynő és a prostituált legyen egymással felcserélhető! Ma megerőszakolom a lányomat, holnap kezébe adom a katekizmust.
(59-60.)

Az idézett szövegrészből én egy dolgot tudtam valahová kötni, az etetett pókot. Könnyen megeshet, hogy figyelmetlen és tehetségtelen vagyok, hogy csak ezt az egy momentumot sikerült valahová kapcsolnom.

Ja, és nehogy arra gondolj, hogy ezt a szakaszt megkerestem neked, nagyjából random nyitottam ki a könyvet. A cél annyi volt, hogy párbeszédet keressek.

A fülszöveg azon gondolatára, miszerint az új fiú, Jaques olyan meséket mond mint amilyenek Andersen meséi voltak, csudálkozó szemmel csak legyinteni tudok. Uggyan már!

A helyzet tehát az, hogy van itt egy többnyire történet nélküli történet, mintegy szabad asszociációs szöveggel, amiről nekem Walt Whitman szabadversei jutottak eszembe, meg (összefüggést ne keress!) Ginsberg Üvöltése. (Konkrétan a „tudat utolsó gecije”-sor, de ennek okát végképp nem tudom, mi több, nem is akarom tudni. Inkább.) És az egésszel képtelen vagyok mit kezdeni. Fáraszt, ingerültté tesz. Elsősorban azért, mert a blöff-érzés miatt eszembe sincsen gondolkodni rajta. Valamire biztosan jutnék. Csak nem vagyok benne bizonyos, hogy az ár/érték arány megérné-e a ráfordított időt. Nem a könyv ellenértékére gondolok.

 Újra és újra feltételezve, hogy az értelmi szintemmel és a műveltségemmel van baj, egyszerűen fel nem fogom, hogy ha sem a történet nem fog meg, sem a szimbólumrendszer nem tudom értelmezni, sem a szöveg nem csillog magában annyira, hogy lenyűgözzön, akkor vajon minek kellene megfognia ebben a regénykében? Ha se nem szórakoztat, se nem gyönyörködtet, se nem gondolkodtat...

A könyv egyetlen mondatával tudtam gondolkodás nélkül, teljes szívemből és teljes lelkemből azonosulni.

– Éljenek a nők!
(70.)

Egyébként meg mondtam már, hogy nem vagyok teljesen költészet-kompatibilis?

Napkút, Budapest, 2020, 122 oldal · puhatáblás · ISBN: 9789632639871 · Fordította: Károly Judit

2/10

2021 áprilisa, a tavaszi télben, ismét egy péntek délután

*

Köszönet a Napkút Kiadónak a recenziós példányért és a folyamatos együttműködésért!